Gumiszoba

A mesélés láncolta őket a padhoz, hogy valaki, egy felnőtt (jelen esetben az ofő), mesél nekik, hogyan látja a világot, a párkapcsolatot, a nemiséget. Vida-Misik Éva írása.

---

Sok évvel ezelőtt felkértek, hogy legyek egy középiskolás csapat osztályfőnöke. Fiatal pedagógusként, nulla tapasztalattal, lelkesen vágtam bele a feladatba. Mindent jól akartam csinálni, mindent a szabályoknak megfelelően, ugyanakkor sokat foglalkozva a rám bízott diákokkal. Volt egy olyan elképzelésem, hogy ha én majd jól megszeretgetem őket, akkor ők viszontszeretgetnek és ez eredményez egy vidám, boldog osztályt, vidám, boldog tanárral. Persze a srácok keresztülhúzták a számításaim. Belevaló bendegúzok voltak, egyáltalán nem kívántak szerény személyemmel együttműködni. Mára ezen már mosolygok, többükkel tartom a kapcsolatot, kiváló felnőttek lettek, örömmel figyelem a sikereiket, kölcsönösen kedveljük egymást, de amikor minden nap feladatuknak érezték borsot törni az orrom alá, nem volt különösebben őszinte a mosolyom, meg lettem gyötörve, na. Az igazság az, hogy minden egyes mondatért, amit csendes figyelemmel övezve szerettem volna elmondani, meg kellett küzdenem. Hatalmas kihívást jelentett, hogy kölcsönös, harmonikus kommunikációt alakítsak ki velük és egyben lehetetlen küldetésnek tűnt. Ha lehetett, mindig ellenkeztek. Nehogy már én mondjam meg egy csapat kamasznak, mit hogyan kéne szervezni, csinálni. Azt tartották a leginkább dicséretesnek, ha kiborultam és sikerült letörniük a maradék önbecsülésem. Könnyeimet súlyos aranyárban mérték, ha sikerült elérniük, hogy totál összezuhanjak, akkor extra bulit csaptak. Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy bele lettem dobva abba a bizonyos mély vízbe. Mindezt pusztán azért részleteztem több mondaton keresztül, hogy érezze a kedves olvasó a drámai pillanatot, amikor mindez számomra megdöbbentő fordulatot vett.

Már több, mint egy éve dolgoztam velük, amikor egy átlagos osztályfőnöki órán, szokásos hangzavarban próbáltam megtárgyalni velük tanulmányi előmenetelüket. Az óra a vége felé közeledett, körülbelül három perc lehetett csengetésig. Páran elkezdtek beszélgetni a buliban ismerkedésről és tettek néhány meredek kijelentést, hogyan is kell felszedni egy lányt és utána mit kell „kezdeni” velük (lányok is voltak az osztályban), mire én ösztönösen bekapcsolódtam és elmondtam a személyes véleményem.

Nem úgy, mint osztályfőnök, hanem mint egészséges párkapcsolatban élő felnőtt nő. Elmondtam, hogy nem tetszik, ahogy a lányokról beszélnek és egy kapcsolat nem annyiból áll, hogy felszedjük és kihasználjuk a másikat, hiába tűnik ez így a világban. Nos, a reakciómra olyan elhűlt csend következett, amin teljesen meglepődtem. Hirtelen több mint húsz kis képzeletbeli radar emelkedett ki a fejekből (mind rám) és várták, hogy folytassam a mondandóm. Egészen közvetlenül kérdezgettek, hogy én mit is gondolok. Mivel soha nem kényeztettek el a figyelmükkel, így azt hittem, hogy amint kicsöngetnek, szokásukhoz híven felugranak és kicsörtetnek a teremből. Csöngettek, de semmi. Meg sem mozdultak. Na ezen a ponton megijedtem. Próbáltam laza maradni, nehogy észleljék, hogy a nagy csodálkozástól nem tudom, mennyi kettő meg kettő. Nem feltétlenül a szexről faggattak, hanem a párkapcsolatokról is kíváncsiak voltak a véleményemre és ami érdekesebb, hogy hallani akarták a személyes történeteimet. A mesélés láncolta őket a padhoz, hogy valaki, egy felnőtt (jelen esetben az ofő), mesél nekik, hogyan látja a világot, a párkapcsolatot, a nemiséget. Először történt meg, hogy én hívtam fel a figyelmüket az órák közti szünet kezdetére és nem fordítva. Elmondtam nekik, hogy hajlandó vagyok félretenni a következő órák tervét, ha szeretnének a párkapcsolatok és a szexualitás témájával foglalkozni, de akkor legyenek olyan kedvesek megmondani, pontosan mi minden érdekli őket, ugyanis szeretnék rendesen felkészülni. Többen egyszerre bődültek el: MINDEEEEEN! Erre mindannyian felnevettünk és biztosítottam őket, hogy végig fogom gondolni, hogyan kéne jól megtervezni. Rendezetten elhagyták a termet és a „Viszontlátásra” megnyilatkozásukba először költözött életszerű őszinteség, hiszen végre valami olyanról esett szó, ami komolyan foglalkoztatja őket, ami kamasz életük kardinális része kezdett lenni.

A reakcióikból rájöttem, hogy ezek a fiatalok soha nem kaptak sem otthon, sem az iskolában megfelelő segítséget és értő odafigyelést. Ennek folyományaként pedig az internetről rájuk ömlő ellenőrizetlen szenny és mocsok, a bulikban tapasztaltak, a fel nem dolgozott családi minták és az egyedül megnézett pornófilmek hatásai teljesen deviáns módon alakították a szexualitásról és kapcsolatokról szőtt elképzeléseiket.

Tanárként az emberség szem előtt tartása számomra mindenek felett áll. Akkor és ott úgy döntöttem, hogy sokkal fontosabb a rám bízott diákok igényeire reagálnom, mint az, hogy betartom-e a tanmenetet. Először a közvetlen környezetemben próbáltam segítséget kérni. Az osztályfőnök kollégáim többsége nem ejtett szót az óráin szexuálitásról és a párkapcsolatokról, így tőlük nem számíthattam akkor segítségre. Szerencsémre kiderült, hogy az iskola védőnője rendelkezik némi felhasználható segítséggel, szuper órát tartott a nemi betegségekről és következményeikről. Előzetes felmérésem alapján kiderült, hogy a diákjaimnak még felületes ismereteik sem voltak ezen a téren, miközben többük már túl volt az első szexuális élményén. A tanárok nem kapnak szakmai felkészítést az ilyen helyzetekre, ezért én személy szerint a saját értékrendemet igyekeztem nekik közvetíteni. Beszélgettem velük az óvatosságról, az elővigyázatosságról, önmagunk védelméről, a partnerünk tiszteletéről, de azt is tudtam, hogy ha valóban hasznukra szeretnék válni, akkor jobb, ha korosztályuknak megfelelő foglalkozásokat tartani képes, komolyabb tapasztalattal rendelkező embereket kell hívnom.

A pedagógusok munkájában régóta nélkülözhetetlen segítséget jelentenek azok a civil szervezetek, amelyek ténylegesen felkészültek a felvilágosítás témájában (és nem csak a felvilágosítás témájában, ez más társadalmi, szociális vonatkozásban is szükséges). Aki olvas és figyel, az tudja, hogy az iskolákban általuk tartott foglalkozások eddig sem irányultak a születési nem megváltoztatásának népszerűsítésére. Az elmúlt hetekben számos tanár társam leírta azokat a tapasztalatokat, amelyeket én is csak megerősíteni tudok, miszerint a munkával töltött éveim alatt nem találkoztam homoszexuális propagandával iskolában. Ezeket a szervezeteket, civileket, szakembereket propaganda terjesztésével megvádolni politikai hatalomszerzés céljából a legnagyobb aljasság, ami országirányítóként elkövethető.

A törvénymódosítás, amelyet a szülők mindenek feletti jogának hangoztatása kísér, valójában kirekesztő, megbélyegző és nem nyújt kézzelfogható segítséget (arról nem is beszélve, hogy eltereli az eredeti célról a társadalom figyelmét: a pedofília szigorúbb szabályozásáról). Azt sugallja, hogy a szülői jog veszélyben van. A valóságban azonban senki nem kérdőjelezi meg, miszerint a szülőknek joguk van tudni arról, hogy a gyerekükkel mi történik az iskolában, az utcán vagy a tévé előtt.

Ahelyett, hogy a pedofíliát összemossák a homoszexualitással, inkább számot kéne adni arról, hogy miért van még mindig szabadlábon Kaleta Gábor és a hozzá hasonló gyerekbántalmazók. Miért nem kerültek még le a reklámfelületekről a fiatal lányok szexuális kizsákmányolását célzó hirdetések? Miért szerepeltetnek félmeztelen kiskorúakat szépségversenyeken és miért nem kapnak a tanárok az iskolában valódi segítséget a diákjaik támogatásában?

Sorozatunk többi része a linkre kattintva érhető el:
Szexuális felvilágosítás az iskolában

Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson. Cikkeinkhez itt is tudsz kommentelni, vagy megteheted ezt a Facebook oldalunkon:
https://www.facebook.com/gumiszoba