Neked könnyű, csak egy gyereked van és tanár vagy

Az első napokhoz képest komolyan ki vagyunk merülve. Hiszen a saját munkánk mellé mégiscsak egy teljes munkaidőben fizetett tanári állást kaptunk meg, amit nekünk kell most csinálni tanár híján (és fizetés híján). Mindenkinek a saját helyzete a bonyolult a maga számára. Van, ahol több a gyerek, de mondjuk az online óra és az iskolai támogatás is több, na bumm. Vida-Misik Éva írása


Több hét után most jutottam el odáig, hogy nem kívánok tovább a hétéves gyermekem katonai kiképzőtisztje lenni.Egy éve még nem érintett minket az otthonoktatás, szeptemberben kezdtük az első osztályt. Tavaly csak a szűkebb és tágabb ismerősi körömben hallottam arról, hogy mennyire nehéz napról napra szülőként tanári szerepet is cipelni, vinni a háztartást, mellette dolgozni, túlélni a napokat ép ésszel, most viszont minden porcikámmal átérzem.

Akik ismernek, sokan legyintenek és azt mondják: „Neked könnyű, csak egy gyereked van és tanár vagy, a kisujjadból kiszopod a tanítást.”

Abba nem gondolnak bele, hogy hiába vagyok tanár, a gyerekemnek mégiscsak az anyja vagyok. Nekem nem elsődleges feladatom tanítani őt, miközben reggelit készítek neki és könyörgök, hogy öltözzön fel, de a zoknit se felejtse a lábára húzni, fogadjon szót, ne hisztériázzon, satöbbi. Sok szempontból tényleg könnyebb a helyzetünk azoknál a családoknál, ahol több gyerek van, kevesebb technika és nulla eszköz a tanulás segítéséhez. Mégis ugyanannyira megvisel, hogy rámegy a kapcsolatunk az otthoni feladatok pontos elkészítésére, valamint egy gyermek is lehet többemberes, ha nem az a típus, aki egy babával órákig eljátszik.

Az első napokban még optimista voltam és lelkes. A férjemmel ketten felváltva tanítottuk, mivel nálunk heti egy alkalommal van online óra, a többi napon az e-mailben küldött feladatokat órarend-szerűen (MINDEN tantárgyból!!) kéne prezentálni. Nem is lenne gond mindez, ha nem dolgoznánk mindketten reggeltől délutánig (én estig) online. Tökéletesen tisztában vagyok a tízes átlépés átadásával, nyolc különféle eszközöm van itthon rá, tizenöt másik az olvasásfejlesztésre, nyolcvan másik meg az összes képesség fejlesztésére, de hiába, ha pusztán rövid felszabdalt idő arra, hogy ténylegesen oda tudjunk ülni a gyerek mellé. Egy elsős gyerek még nem tud órákig önállóan dolgozni, mellette kell ülni. A munkát sem dobhatom félre, nem szabadságolhatom magam hetekre. Ennek egészen döbbenetesen egyszerű oka van: KELL A LÓVÉ, HOGY MEGÉLJÜNK.

Nálunk még az is könnyebbség, hogy nincs a férjem és közöttem nemi hierarchia. Amikor nagyon sok a munkám, akkor ő főz, mos, tereget, rámol, tanul a gyerekkel, amikor ő dolgozik, cserélünk. Mondhatná erre mindenki, hogy ideális állapot. Nyilván van rengeteg minden, amihez képest tényleg. Mégis nagyrészt agresszornak érzem magam, amikor a gyereket türelmetlenül kényszerítem tanulni, mert rettegek attól, hogy lemaradunk a tananyaggal. Vagy amikor dühösen küldöm ki a szobából, mert hiába kértem, hogy foglalja el magát azzal, amit megbeszéltünk, mégis a harmadik online órámba trollkodik bele, valami világrengetően fontos problémával. Nekem tojik fegyelmezetten megcsinálni a leckét, mert nem a tanítónénije vagyok, hanem az anyja. A nagymamát nyilvánvaló okokból nem tudjuk segítségül hívni most, este pedig már nem fogom tanulásra kényszeríteni a kölköt, ahogy normál iskolai napokon is esténként játszunk, eszünk, pihenünk. Arról pedig még nem is beszéltem, hogy lelkileg és mentálisan is beszűkültek a lehetőségeink, hogy erőt tudjunk meríteni a folytatáshoz.

Az első napokhoz képest komolyan ki vagyunk merülve. Hiszen a saját munkánk mellé mégiscsak egy teljes munkaidőben fizetett tanári állást kaptunk meg, amit nekünk kell most csinálni tanár híján (és fizetés híján). Mindenkinek a saját helyzete a bonyolult a maga számára. Van, ahol több a gyerek, de mondjuk az online óra és az iskolai támogatás is több, na bumm.

Ma tudatosítottam magamban, hogy a hiba nem az én készülékemben van. Rájöttem, hogy egy út marad, ha nem akarom, hogy a gyerek megutáljon engem és a tanulást. Ez pedig az, hogy amíg még tart a járvány és a lakásban csücsülés, nem vagyok hajlandó az itthoni tanulásból gondot, bűntudatot csinálni. Nem kívánok jelenleg a tanítóknak megfelelni. Ha a lányom szerető anyja akarok maradni és nem akarok a tükörbe nézve egy hárpiát látni, valamint nem szeretnék agyvérzést kapni, akkor szépen marad a leszarom tabletta. Amennyit egy nap nyugodt keretek között el tudunk készíteni az iskolai munkából, azt megcsináljuk, amit pedig nem, az úgy járt. Remélhetőleg a tanító nénik majd kompenzálják, ha visszamegyünk az iskolába.

Én száz százalékig mindenkit megértek, aki most otthon küzd párban, vagy egyedül az egy, kettő, sok gyerekével. Tőlem biztos senki nem fogja hallani, hogy „oké, de neked azért könnyebb, mert…blablabla.” Mindenki, aki ebbe nem döglik bele fizikailag, mentálisan, az egy túlélő. Szó szerint.


Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson. Cikkeinkhez itt is tudsz kommentelni, vagy megteheted ezt a Facebook oldalunkon:
https://www.facebook.com/gumiszoba

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s