oktatásunk és online szövődményei

Mégis, ha belegondolunk, hogyan lehetett volna kielégítően felkészülni az otthoni oktatásra Magyarországon? Előtte sem biztosítottak elegendő eszközt az iskolákban, nem volt stabil internet. A digitális fejlesztéseket (és bárminemű fejlesztést) az iskolák nem alapjogon kapták, hanem pályázatokon, egymással versenyezve kellett megküzdeniük érte. Esetleg megkapták a napjainkban preferált magániskolák, illetve vallásos iskolák, ahol a fejkvóta is láthatóan magasabb diákonként. A speciális szakemberek elvándoroltak az oktatásból, pszichológus és mentálhigiénés szakember pedig soha nem is volt elegendő. Az erőszakos központosítás, a vezető pozíciókba helyezett szófogadó szolgálnokok, a feleslegesen megemelt adminisztrációs teher, a kegyetlen forráskivonások az oktatásból megtették hatásukat. A szakemberek jó része elmenekült, újak gyakorlatilag nem jönnek, akik pedig maradnak, azok nem tudnak, vagy már nem akarnak minőségi munkát végezni. Mindezen állapotokra érkezett meg A!!! koronavírus.
Vida-Misik Éva írása


A járvány harmadik hulláma ismételten rákényszerítette az oktatás minden szereplőjét arra, hogy – legjobb esetben – két hétig teljes digitalizációba kényszerüljön a tanulás-tanítás folyamatában.

Egy évvel ezelőtt egy emlékezetes pénteki bejelentés hatására, miszerint országosan bezárják az iskolákat, látványosan parádés és érdekfeszítő aktivitás indult útjára a pedagógusok között. Csoportok alakultak, kollégák keresték egymást, mondhatni pánikszerűen. Működőképes megoldások után kutattak, online oktatási lehetőségeket osztottak meg, egy csokornyi pozitív energia kíséretében küldték egymásnak a segítséget, de mindenekfelett erősen idegesek voltak.

Úgy tűnt, ami hosszú évek óta váratott magára, a digitális fejlődés, egy nap alatt robbant be. Nem volt más választás, így lehetett akkor károkat menteni. Esetleg hagyni, hogy ebből – kívánatos esetben – valami jó is kifejlődhessen.

A járvány előtt

A járvány megfelelő kezelése még a jóval fejlettebb nyugati oktatási rendszerek irányítóit is nehéz helyzetbe hozta. Ott is törvényszerűen káosz keletkezett, ahol az iskolarendszer fejlesztése alapvetően jól kivehető szándék. Ezek után nem meglepő, hogy – egy olyan országban, ahol az oktatásügy állapota fényévekre esett vissza az elmúlt években, ahol az a pár pillangócsapásnyi próbálkozás is hamvaiba hullt, ami elindult – mi történik, amikor egy világrengető betegség söpör végig a bolygón. A saját bőrünkön tapasztaljuk.

Mégis, ha belegondolunk, hogyan lehetett volna kielégítően felkészülni az otthoni oktatásra Magyarországon? Előtte sem biztosítottak elegendő eszközt az iskolákban, nem volt stabil internet. A digitális fejlesztéseket (és bárminemű fejlesztést) az iskolák nem alapjogon kapták, hanem pályázatokon, egymással versenyezve kellett megküzdeniük érte. Esetleg megkapták a napjainkban preferált magániskolák, illetve vallásos iskolák, ahol a fejkvóta is láthatóan magasabb diákonként. A speciális szakemberek elvándoroltak az oktatásból, pszichológus és mentálhigiénés szakember pedig soha nem is volt elegendő. Az erőszakos központosítás, a vezető pozíciókba helyezett szófogadó szolgálnokok, a feleslegesen megemelt adminisztrációs teher, a kegyetlen forráskivonások az oktatásból megtették hatásukat. A szakemberek jó része elmenekült, újak gyakorlatilag nem jönnek, akik pedig maradnak, azok nem tudnak, vagy már nem akarnak minőségi munkát végezni. Mindezen állapotokra érkezett meg A!! koronavírus.

A kormányzat hozzájárul, de van -e benne köszönet?

A kormány nyilatkozatai természetesen egytől-egyig kiváló eredményekről szóltak a járvány előtt szintúgy, mint a járvány alatt.

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és Családokért (KINCS) A koronavírus családokra gyakorolt hatása című kutatása 2020- ban egyenesen azt állította, hogy (idézem)

„a megváltozott helyzetben a megnövekedett otthoni feladatok (köztük az otthoni tanulás) nem terhelte meg olyan mértékben a családokat, amely károsította volna a családi kapcsolatokat, a családi élet működését. Sőt, a felmérésből kiderül, a családtagok több minőségi időt töltöttek együtt közös játékkal, programokkal, közös étkezésekkel. Állítólag „a válaszadók mindennapi tevékenységét, lelki állapotát befolyásolta ugyan a kialakult helyzet, de a felmérés időpontjában alapvetően jól élték meg ezt az időszakot. Sem a gyermekes háztartásokban, sem a gyermektelenekben nem voltak komolyabb feszültségek, kapcsolati problémák.” Ezenfelül szerintük „a gyermekes családokban az otthoni tanulás megszervezése enyhén nehéznek bizonyult.”

Enyhén nehéznek? Nem tudom eldönteni, hogy ezen a kifejezésen sírni, vagy nevetni nem illik, de személy szerint nemcsak a szűk, hanem a tág környezetemben is kínlódást, elkeseredettséget, fejetlenséget, tanácstalanságot, összeomlásokat látok. Ezekért a megállapításokért igazán nem kellett volna pénzt kiadni, hasznosabb helye is lehetne.

Pedagógus az oktatási gépezetben

A KSH előzetes adatai alapján 2020/21 tanévben körülbelül 115 ezer pedagógus tanított az iskolákban, az adat az óvodapedagógusok számát nem tartalmazza. Ez a csökkenő diákszámok mellett is elkeserítő adat.

Személy szerint tizenöt év tanítás után három éve döntöttem úgy, hogy végleg otthagyom a közoktatást. A munkám során számtalan iskolában jártam, rengeteg pedagógust ismertem meg. Rengeteget! A fent említett 115 ezer, súlyosan alulfizetett és alulreprezentált pedagógusnak mára töredéke tud (vagy akar) minőségi munkát végezni. 

A rugalmatlanságon és bizalmatlanságon alapuló, magára hagyott oktatási rendszerünkben a pandémia alatt elsősorban azok a tanárok vették fel a kesztyűt, azok osztották meg a jó gyakorlataikat, akik már előtte is képezték önmagukat, no persze nem a minisztérium segítségével, hanem annak ellenére. Az ő lelkiismeretes munkájukra hivatkozva lehet hangoztatni, hogy a pedagógusok milyen jól veszik az akadályokat.

Hogy kik a többiek, a nagy többség?

Az elfáradtak, a kiégettek, a megkeseredettek. Vannak, akiknek lenne kedve fejlődni a digitális oktatás terén, vagy bármilyen modern módszertant illetően, de nem kapnak tényleg jó, vagy elegendő segítséget és vannak, akik nem is akarnak már fejlődni. Helyette a régóta elavult módszereiket próbálják az online térbe erőszakolni, vagy még azzal sem fárasztják magukat, elküldik a feladatokat e-mail útján. Szeretnék megemlékezni azokról is, akik képzetlenül, vagy félig képzetten dolgoznak. Körülbelül 10 éve még nem foglalkoztattak az iskolákban olyan tanárokat, akiknek nincsen felsőfokú, illetve szakirányú végzettségük. Jelenleg az a tendencia (persze ez nem fog megjelenni egyetlen statisztikában vagy tanulmányban sem, csak az iskolában dolgozók és tanulók a megmondhatói), hogy a súlyos tanárhiány miatt számos embert vesznek fel tanári pozíciókba, akiknek nincs szakirányú képzettsége, esetleg még diák egy egyetemen. Így fordulhat elő, hogy példának okáért egy pszichológus hallgatót azért vesznek fel fejlesztőpedagógusi állásra, mert könnyebb az iskolának, ha nem kell létszámhiányt jelezni a centrum felé. Szakirányú jelentkező nincs, de az állást be kell tölteni, a statisztika kipipálva, a minisztériumot pedig úgysem érdekli, hogy a gyerekek milyen speciális megsegítést kapnak, vagy kapnak -e egyáltalán. Esetleg így történhet meg az is, hogy egy testnevelés szakos tanár fizika és történelem órákat kap (leosztják a feladatot a meglévő kollégák között), érettségizőket felkészíteni, mert nincs szakos pedagógus, aki betöltse a pozíciót. Hogy hová vezet mindez?
A gyerekeink, a diákjaink cserbenhagyásához!

Akik még lelkiismerettel végzik a munkájukat, az online térben is óráról órára készülnek, azok küzdenek, mint malac a jégen és ki tudja, mikor adja fel a szolgálatot az idegrendszerük, egészségük, családi életük.

Szülők home office-ban

„Ez szó szerint a gyereked “baszogatásáról” fog szólni.”

Fenti mondatot egy kedves barátnőmtől idéztem, akit arról kérdeztem, hogy náluk a tanárok hogyan oldják meg az online oktatást. Kivételesen nem szakképzett fejlesztőként kérdeztem, hanem az elsős gyerekem anyjaként. Azt mesélte, hogy náluk a tanárok jól odafigyelnek. A járvány elejétől kezdve arra törekszenek, hogy képezzék magukat (MAGUKAT, rendszerszintű segítség nélkül, saját forrásokból) és támogatni tudják a gyerekeket és a szülőket.

Dicséretes, elismerésre méltó, ugyanakkor megdöbbentő, hogy ez egy oktatási rendszerben nem természetes. Sok tanár dolgozik így, első osztályos gyerekeket is, legalább részben kísérve, segítve, de messze nagyon kevés. A szülők jogosan érzik magukat tanácstalanul, amikor számos pedagógus közli velük, hogy nem tervez online oktatást, a feladatokat becsületesen küldi és a szülők legyenek szívesek otthon az órarendet betartva foglalkozni a magoncokkal. A szülők, akik jó esetben mindketten online dolgoznak, jó esetben mindketten gyűrik a háztartást és jó esetben van némi fogalmuk a tízes átlépés módszertani átadásáról. Rossz esetben is mindketten dolgoznak/vagy nem, csak az egyikük végzi a háztartást (általában a nő) és fogalmuk sincs, hogyan adják át a feladatok mögötti ismereteket a gyereküknek. Két lehetőségük van, vagy belegebednek, hogy tartsák a tempót, vagy elengedik az elvárásokat, de akkor meg beüt a krach: a kegyetlen bűntudat, hogy a gyerek le fog maradni a nagy „Ó” és a kicsi „pé” rendes leírásában és járathatja majd szövegértés fejlesztésre.

Mindent összevetve szülőként megmarad a gyereket „cseszegető” érzés, amikor tanári szerepet kell felvenni, de érthető módon a gyereknek ettől egyáltalán nem lesz őszinte a mosolya.

Túlélni a jelent, napról napra. De még meddig?

A súlyosan megkésett és dilettáns intézkedések, az oktatási szakemberek véleményének figyelmen kívül hagyása láttán nem véletlenül érezzük (és látjuk) úgy, hogy jelenleg ugyanolyan káosszal indult a kéthetes lezárás, mint egy évvel ezelőtt. Hogyan lehetséges, hogy ennyi idő alatt nem sikerült stabilan működő protokollt kialakítani, a „kiválóan” működő eKrétáról nem is beszélve, ami a botrányos nem-működésével tanárt és diákot egyaránt az őrületbe kerget? Hogyan lehetséges, hogy egy év után ugyanolyan tanácstalan kérdéseket látok a tanári és szülői közösségi fórumokon, továbbá bizonytalanságot és teljes tehetetlenséget, miszerint mi lesz hétfőtől az általános iskolákban és az óvodákban?

Nem mellékesen az is érdekelne, hogy hány, szegregátumban élő gyermeknek nőtt az esélye felzárkózni az otthoni digitális tanuláshoz? A kérdéseim természetesen álságosan naívak, hiszen sejthető a válasz. Mélyszegénységben élő gyermeknek sem kell lenni, elég segítség nélkül hagyott többgyerekes család tagjaként élni, vagy egyedül nevelő szülő gyermekének lenni, és sorolhatnám.

Hiába születnek kiváló hatástanulmányok is, hiába figyelmeztetnek a szakemberek a maguk tájékozott, intelligens és kulturált módján, ha nem kormányakarat a pedagógiai innováció és azáltal a kritikusan gondolkodó fiatalok nevelése, valamint a pedagógusaink fizikai és mentális egészségének védelme. Ha romba kívánnék dönteni egy oktatási rendszert, pontosan azt csinálnám, amit eddig láthattunk az ország vezetésének részéről.

Pofozgathatjuk mindenfelől ezt a torz formában működő, toldozott-foldozott rendszert, de ha a döntéseket és a jelenségeket egy-egy vektorként képzeljük el, akkor ezek a vektorok mind egy irányba mutatnak. Oda, hogy az, amit ma oktatási rendszernek nevezünk Magyarországon, az valójában nélkülöz minden szakértelmet, emberséget és már élhető jövőképet sem tartalmaz.  Ezt pedig nem a járvány okozta, a járvány csak felerősítette, napfényre hozta és annak elmúltával sem lesz semmi jobb, amíg ezt társadalmi és szakmai szinten nem mondjuk ki nyíltan és világosan.

KSH adatok a pedagógusok számáról:

http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/oktat/oktatas2021e/index.html


Ha tetszett a cikk, kérjük, hogy oszd meg, hogy másokhoz is eljusson. Cikkeinkhez itt is tudsz kommentelni, vagy megteheted ezt a Facebook oldalunkon:
https://www.facebook.com/gumiszoba

4 hozzászólás

  • Teljesen igazad van abban, hogy ez nagyszerű módszer a még nagyobb szegregációra és a különbségek felerősítésére. Ugyanis akik eddig megengedhették a magántanárokat, ha az iskola nem tudta biztosítani a szakszerű oktatást, azoknak ez továbbra is megvan. De aki nem, azok csúsznak le. Akik eddig is hátrányban voltak, most reménytelen helyzetbe kerültek. Hiszen már rebesgetik, hogy a digitális oktatás marad, még ha nem is teljes egészében. Akiknek valódi, interaktív oktatás szükséges, tanári személyes jelenlét, azok nagyon szívnak. És a szülők is, természetesen.

    • én szoktam azon filózni, h mikor a szülő tanítja otthon a gyerekét, vagy a pedagógus csak elküldi a feladatokat és jól van, akkor nem gondolkodik azon, h ő ezért fizetést kap? Vagy ha annyira nagyon megoldhatatlan az oktatás pedagógusok nélkül, akkor hogyan meri a szülőre bízni?

    • Úgy néz ki, ez a jelenlegi hatalom célja. Erre erősít rá az állami egyetemek alapítványiakba (de facto magánegyetem) való átalakítása.

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s