Gumiszoba

Néhány éve már látni olykor angol nyelvről befordított cikkeket, amelyekben nők nyilatkoznak arról, hogy megbánták, hogy gyereket szültek. Mindig nagyon megosztó a téma, szerintem alapvetően azért, mert még mindig nem tanultuk meg szétválasztani az anyaság intézményét az anya és a gyerek közötti szeretettől.

---

„Az anyaság intézménye nem más, mint történelmi és társadalmi konstrukció. A pénzkereső apából és háztartásbeli anyából álló hagyományos család pedig kulturális és történelmi aberráció.”

2003-ban, a Sex Roles (Nemi szerepek) című szaklapban így összegezte az anyaság funkcióját Deirdre Johnson amerikai kommunikációkutató és kollégája, Debra Swanson szociológus.
Szerintük az anyaság ideológiái a patriarchátus fenntartását szolgálják. Konzerválják a középosztálybeli nők anyagi függését, valamint a munkásosztálybeli nők kizsákmányolását.

„A mítosz, hogy az anyaság minden nő beteljesülésének a záloga, fenntartja a patriarchátust azáltal is, hogy minden anyai boldogtalanság és elégedetlenség hátterében az anya alkalmatlanságát sejti.”

Ez a szemlélet megakadályozza azt is, hogy a nők beszélhessenek az érzéseikről (hiszen ezzel az alkalmatlanságukat bizonyítják), ezáltal pedig leveszi a patriarchátus válláról azt a gondot, hogy törődnie kelljen azzal a ténnyel, hogy az anyaság intézménye nem azt adja az átlagos életet élő nőknek, amiért gyereket vállaltak.

Az ipari méretű szülésre buzdítás, és a gyerekteleneket övező általános megvetés végül bedarálja a nőket. Ember legyen a talpán, aki ellent tud állni a nyomásnak. Ha mégis megteszi, küzdhet az élet végéig tartó kívülállósággal, sajnálkozással, a tapintatlan kérdésekkel, megjegyzésekkel.
Önismeretből pont elég annyi, hogy egy lány el tudja dönteni, a kakaós, vagy fahéjas palacsintát szereti, ennél több nem kell, mert a végén még független életre vágyna. A lényeg viszont az, hogy még az előtt házasodjon és szüljön, mielőtt saját egzisztenciát szerez, vagy elég tapasztalatot ahhoz, hogy valódi döntést tudjon hozni egy olyan kérdésben, mint, hogy tényleg akar gyereket vállalni, vagy csak a fülébe sugdosó démonok (emberek) gerjesztik benne az igent. Elég lesz akkor önismeretet tanulnia, amikor már ott a gyerek, és ő kezd megőrülni. Viszont ekkor is csínján az őszinteséggel, hisz ha véletlen azt mondaná, megbánta a gyerekvállalást, majd jól a torkára lép a nyáj, és megvádolja, hogy azért beszél így, mert gyűlöli a gyerekeit, és minden bizonnyal végzetes lelki traumákat okoz nekik. Ezek után biztosan nem fog többé hőzöngeni, panaszkodni, hiszen, hogy dr. Máté Gábor pszichológust idézzem, „a  szégyen a legmélyebb negatív érzelem, aminek elkerüléséért szinte bármit megteszünk”.
Akár el is némulunk.

Az anyasággal kapcsolatos negatív érzésekről azért is nehéz egy nőnek beszélni, hiszen ezzel elismeri a kudarcát, és a bíráló szavak nélkül is mély bűntudatot érez, amiért nem tud olyan érzéseket produkálni, amit a gyereke megérdemelne. Mert a gyerek aztán tényleg nem kérte az életet, és joga van szeretve lenni.

Szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy jelentősen sok nő nem a gyerekét bánta meg, hanem azt az életformát, amit az anyaság intézménye a nyakába lőcsölt. A sok járulékos melót, a tohonya férjet, a kiszolgáltatottságot, a szinte kötelezően elvárt önfeladást, a mentális leépülést, a magányt, sok esetben az elszegényedést, a megromló párkapcsolatot, és még sorolhatnánk. Van azonban olyan is, aki arra jön rá, hogy ez bizony nem neki való élet. Ezeket a nőket az rémíti meg leginkább, hogy nem látnak kiutat, sem megoldást, sem segítséget, csak húsz év rabságot, amibe látszólag önként sétáltak bele. Ha erről lehetne nyíltan beszélni, talán a segítség is közelebb jönne.

Jó lenne, ha a társadalom végre megértené, hogy az eszetlen szülésbe nyomasztással, az anyaság intézményét övező, gyakran más nőktől áradó önigazoló hazugságokkal csak a boldogtalan szülők, és gyerekek számát szaporítjuk. Szükség van felvilágosításra, szükség van a gyerektelen élet egyenértékűként elismerésére, és szükség van arra, hogy az anyák segítséget kapjanak bűntudatkeltés, és elvárások helyett.

Az elhallgatás mindig frusztrációhoz vezet, a frusztráció agresszióhoz, aminek következményei anyára, gyerekre nézve egyaránt súlyosak lehetnek. Nem jobb volna akkor nyíltan beszélni erről az intézményről, és azon dolgozni, hogy az átlagos nők számára is elviselhető legyen? Tudjuk, nem. A patriarchátusnak sosem volt érdeke, hogy annyi gyerek szülessen, amennyit jólétben, mentális és testi egészségben tudnak felnevelni mentálisan és testileg egészséges nők. A patriarchátusnak mindig is arra az ingyen elvégzett munkára volt szüksége, amit a gyereken keresztül ki tud préselni a kiszolgáltatott, bűntudattól önbizalmukat vesztett nőkből.

„Nagyon szeretem a kislányom, de úgy érzem, hogy sok. Semmit sem tudok tőle csinálni. Szó szerint semmit sem. Nekem a főzés is kikapcsolódás lenne, de azt sem tudom tőle megcsinálni. Magamra semmi időm sincs, pedig annyi tervem lenne. Szeretnék eljutni körmöshöz, kozmetikushoz, szeretnék pilatest végezni, de állandóan nekem kell a kislányommal lenni. A férjemmel állandóan veszekszünk. Semmi időnk sincs egymásra, a házasságunkra, és igen, sajnos eljutottam odáig, hogy néha bánom, hogy van gyerekem.”

„Mutassa meg nekem valaki, hogy hol van az leírva a programunkban, hogy mindent el kell viselni ezektől a határsértő kis zsarnokoktól? Tönkre vágja a terhesség a szervezeted, belehajszolnak egy traumatikus szülésbe, aztán magadra hagynak egy rosszul/keveset alvó és életképtelen hangos lénnyel, aki egyáltalán nincs tekintettel az igényeidre (ha többen vannak, akkor meg pláne). Innen szép nyerni? Pfff röhög a vakbelem.”

„Amikor megkérdezik, hogy “de ugye mennyire jó, hogy vannak gyerekeid, és mennyire nagyon jó velük?” arra azt válaszolom, hogy baromi idegesítőek, többnyire azért kedvelem, néha meg még szeretem is a lárváimat  mondj igazat és senki nem fog neked hinni.”

Senki sem mondta el nekünk az igazat, csak a rózsaszín mesét hallhattuk. Honnan tudhattuk volna milyen igazából az anyaság meg ami vele jár? Erre találta ki a patriarchátus azt, hogy a nő életének csúcsa az anyaság, csak ez lehet az egyetlen igazi boldogság, hogy ne lázadozzunk, ne gondolkozzunk más lehetséges opción és ne keseregjünk azon, amit feladtunk, nem valósíthattunk meg. Így tartanak sakkban bűntudattal és nyomasztással bennünket.”

„Simán megbánhatja bárki hogy gyereket szült, de a legtöbbször nem a gyereket bánjuk meg, mert ha mindenre jutna időd mellette, kicsit se bánnád. Én többek között ezért hányok be a médiában sztárolt kápó anyáktól, hát hogy az istenbe ne lehetne kettőt hármat, négyet is szülni, ha gyakorlatilag nem te neveled fel?

„Sokszor érzem sajnos, hogy megbántam a szülést. A legrosszabb, hogy nem tudom ezt senkivel sem megosztani. A barátnőim arról áradoznak, milyen anyának lenni, és ha véletlenül besikerülne még egy, biztos megszülnék. Én pedig mindig hangoztatom h nincs az az Isten, amiért én ezt még egyszer végigcsinálnám. Sokszor csak ez ad erőt, hogy kibírjam a hétköznapokat!

Mielőtt szültem, sokat olvastam, szerettem társaságba járni, mozogni naponta, megvoltak a kis napi/heti rutinjaim, jól szervezett kis életem, rendezett otthonom, külsőm. Mióta megvan a kislányom, arra sincs időm, hogy a gondolataimat rendszerbe szedjem, nem hogy bármit is megtervezzek, vagy rendet tartsak magam körül. Úgy érzem, szinte semmi sem maradt belőlem, üres vagyok, és agyilag is kezdek leépülni.

Sokszor már reggel azt várom mikor lessz már este, vége a napnak hogy végre kapjak egy kis levegőt.” 

Ha van véleményed, a Facebook oldalamon elmondhatod.  ha pedig anya vagy, aki szabadon szeretne beszélni a megéléseiről, akkor keresd Anyutentikus nevű csoportomat.
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran a cikk alján található gombokkal. Jobb oldalon fent pedig feliratkozhatsz, ha szeretnél értesítést a cikkekről.