Gumiszoba

Az elmúlt napok pezsgő beszélgetéseire (ITT és ITT) szeretnék most kissé hosszabban reflektálni. Nem titok, hogy mostanában egy készülő könyvhöz készítek interjúkat olyan nőkkel, akik minimum 15-20 éve költöztek be a cukormáz alá, és vállaltak gyereket. Akkoriban kezdett az internet felfutni, de még messze voltunk attól az információ mennyiségtől, amiben manapság élünk. Én magam nagyjából tíz éve kezdtem feminista tartalmakkal találkozni, melyek aztán hozzásegítettek ahhoz, hogy megismerjem azt a rendszert, amiben élünk, amiben nőnek, anyának kell lennem. És alig négy-öt éve kezdtek azok a tartalmak láthatóvá válni, amelyekben már óvatosan, és hangos virtuális őrjöngéstől kísérve megjelent az anyaságmítosz kritikája. Mondatok arról, hogy nem permanens boldogság a magyar (és bármely) társadalomban anyaként helytállni. Hogy javarészt inkább arról van szó, hogy a szülést követő lelkesedés elég hamar kihúny, és az anyák magukra maradnak a feladattal családi és társadalmi támogatás nélkül. És hogy ebbe bizony baromira bele lehet fáradni, sőt, törni. Aztán jöttek azok a szövegek, amik arról szóltak, hogy milyen keserves az ébredés a sok évig tartó projekt után, amikor ezek a nők, akik eddig a zárt ajtók mögött a belüket kidolgozták, most a társadalom számkivetettjei lesznek. Nem kellenek a munkaerőpiacon, mert lemaradtak a szaktudásukban, vagy megbízhatatlannak számítanak. Az anyák már csak anyák. Ettől kezdve a megítélésük, az értékük szinte kizárólag a családjuk és a gyerekeik tekintetében releváns. Ha jól működő, szép családjuk van, aranyos, jól teljesítő gyerekkel, akkor ők ügyesek, értékesek. Ellentétben azokkal, akiket bántalmaznak, vagy akik elváltak, vagy akiknek a gyerekei valami miatt nem „megfelelőek”. Azok nem értékesek, hiszen mi más miatt lenne gond az otthonukban, ha nem azért, mert ők valamit nem jól csinálnak.

Mindezekről tudni nem túl régóta lehet, ami azt jelenti, hogy ezek az érzések, amelyek nagyon sok nőben megfogalmazódnak még abban a szakaszban vannak, amikor a társadalom barátkozik velük, forgatja magában és arról beszélget, hogy mennyire relevánsak ezek. A politikai hatalomnak, melynek szüksége van a nők ingyen elvégzett munkájára egyáltalán nem érdeke, hogy az igazság, a valóság felszínre kerüljön, hogy az anyák érzései láthatóvá váljanak, és ők elkezdjenek erről beszélni a fiatalabb generációknak, akiket egyébként ez a kormány mindenáron, még most, a készülő összeomlás előtt is gyerekvállalásba akar kényszeríteni.

Évek óta veszik meg a nők méhét és életét ezekkel az ál segítségekkel, mint a babaváró hitelek, a CSOK, mindezt úgy, hogy pontosan tudták és látták, hogy az elcseszett gazdaságpolitika egyszer be fogja szedni az árát. Magasról tettek arra, hogy azok a fiatalok, akiknek egyetlen lehetősége a saját otthon megteremtésére, ha a nő eladja a méhét, azok majd hogyan fogják azt a két, három pulyát felnevelni egy olyan országban, amelyet ők csak kirabolni, lerabolni akarnak.

Ezek a csőbe húzott emberek most ott ülnek a lakásaikban leszerződve akárhány gyerekre, és azt sem tudják, néhány hónap múlva hogyan fogják azt a szép otthon kifűteni. Sokan pedig erre (kárörvendve) vállat vonnak, és elintézik annyival, ő bajuk, minek vállalták. Nézzük, mi a képlet valójában. Megszületik egy kislány, aki szinte első perctől kezdve arról kap információkat, hogy az élete legfontosabb értelme, hogy majd családja és gyerekei legyenek. Ez megy otthon, az oviban, olyan játékokkal veszik körül, amik erre készítik fel, ezt sugallja az oktatás, a tévé, később a női magazinok. Az elé állított példaképek vagy kiglancolt insta sztárok, vagy szintén azok, akik egy napon gyereket szülnek, és ettől máris kiteljesednek, majd bemutatják, hogy az életük ettől még csak sokkal boldogabb lett. Szépek is sikeresek is, és csodásan harmonikusak. Megy az agymosás szakadatlan egy olyan világban, ahol azoknak, akik nincsenek a szülők pénzével kipárnázva nagyjából SEMMI esélyük nincsen arra, hogy a megfizethetetlen albérletből, vagy anyósék hátsó szobájából saját otthonba menjenek. Jó is ez. Ne is legyen, mert ha a fizetésükből és normális hitelből megtehetnék, akkor nem lehetne őket kihasználni, röghöz kötni, rabszolgává tenni. Ott a “lehetőség”, amit a kormány kínál: Add el a méhed, és szerződj le tenyészkancának. Hogy kockázatos? Dehogy, hát szeretjük egymást. Ki gondol ekkor még válásra, vagy arra, hogy bedől az ország, elveszíti a munkáját, vagy beteg lesz, vagy meghal, vagy csak rájön, hogy még egy gyereket sem tud tisztességesen eltartani, és még kettőt mellé ki kell tolnia? És amúgy is lenne gyerek, hát mi másért is házasodnának ezek a fiatalok? Legyünk őszinték: Mi egyéb értelme van a házasságnak, mint a gyerek? Na, és akkor ezek az évtizedek óta nyomasztott és manipulált nők szépen belesétálnak a nekik felállított csapdába, majd mikor a kormány tényleg bedőti az országot, és kiderül, hogy gyakorlatilag a nyilvánvaló szegénységbe és várható éhezésbe kell megszülni a gyerekeiket, akkor a gyűlölködésre, irigységre trenírozott tömegben erre csak annyi a válasz, hogy megérdemelték, ha már ilyen hülyék voltak.

Nem érdemelték meg. Elhitették velük, hogy ez az élet, ez a boldogság. Életet akartak és otthont bele. Dönthettek volna másképpen, lehettek volna előrelátóbbak, de ne feledjük, hogy egy évtizedek, de minimum tizenkét éve módszeresen és tudatosan elbutított ország polgárairól beszélünk, akiket a saját kormányuk szoktatott le a gondolkodásról. Mi mégis gondolkodást várunk tőlük.

Valami hasonló jut eszembe azokról, akik miután felnevelték a gyerekeiket, és a történet végéről visszanéznek azt mondják: Hát nem erről volt szó. Nem ezt ígérték. Elment az életem, és még azt sem mondhatom, hogy megérte, hiszen miközben én megszűntem létezni, még a gyerekeimnek sem tudtam azt adni, amire szükségük lett volna.
El sem tudom képzelni, hogy hány olyan nő lehet, akinek az anyaságból a legfontosabb élménye az állandó frusztráltság, idegi kimerültség, tehetetlenség, majd 10-15 év után a rémület, hogy a személyisége elveszett, eltűnt, és már azt sem tudja, ki volt valaha, és ki lehetett volna. Ezt felismerni, ezzel együtt élni nagyon nehéz. Ráadásul a társadalom, mint mondottam még azt sem engedi meg, hogy ezeket a gondolatokat kimondjuk és továbbadjuk az utánunk jövőknek. A nő, aki arról beszél, hogy ma már másképpen döntene, hogy hiba volt ebbe a társadalomba szülni, az még ma is megkapja, hogy biztosan gyűlöli a gyerekeit, és biztosan az ő létezésüket sajnálja. Nyilván van ilyen is, én azonban nagy számban azokkal találkozom, akiknek éppen az fáj, hogy a gyerekeiket, akiket szeretnek ilyen méltatlan körülmények között, ennyire kihasználtan kellett nevelniük. Mert az anyákról ez a társadalom minden bőrt lehúz, majd jól meg is tapossa őket. Időnként még a gyerekeik is.

Az eszeveszett gyerekhájpolás, annak sugalmazása, hogy a gyerek ajándék, és az anya feladata őt kiszolgálni, a manipulatív média, amely az otthon megszakadó anyákból mosolygó tündéreket varázsol, akik attól boldogok, ha még betegen is a családot szolgálhatják mind azt sugallják a gyerekek felé, hogy az anyjuk gyakorlatilag cseléd. Ugyanezt szolgálja maga a patriarchális családmodell is, amelyben a gyerekek azt látják, hogy a logisztikától elkezdve a gyerekkel tanulásig minden és még annál is több az anyjuk feladata, miközben a másik szülő annyit tesz ebbe bele, amennyit úri kedve enged. Ő mindig csak segít, amiért köszönet jár (tudjuk, nem minden férfi olyan), miközben mindez az anyának feladata. Döbbenetesen sok olyan vallomást olvasok és hallok, amelyben arról beszélnek az anyák, hogy a gyerekeik egyszerűen semmit a világon nem csinálnak, hanem helyette a képükbe röhögnek. Anyák élnek cselédként az otthonaikban erős, fejlett kamasz fiaik és lányaik után takarítva.
Nyilván, mert rosszul nevelték őket- mondja erre a kedves kommentelő.

Ismét lehet rúgni egyet azokon a nőkön, akik maguk is ilyen családmodellből jönnek, maguk is ezt tanulták a családról, csak éppen nekik azt ígérték, hogy ez a szolgálat majd boldoggá teszi őket. Azokon, akiknek egy tohonya patriarchális elnyomó apa példáját kellene felülírni a fiaik (gyerekeik) fejében, akik hosszú éveken át minden nap százszor elmondják, kérik, követelik az együttműködést, mígnem feladják. Vagy nem, hanem állandó háborús övezetben élnek, ahol a gyerek ellenséggé nőtte ki magát. Döbbenetes, hogy míg az anyák a határaikat, az életüket próbálják védeni azzal, hogy a feladatok és a felelősség megosztását kérik, addig a családjuk, a gyerekeik ezt szinte támadásnak élik meg.

Tehát a “pakolj el magad után a konyhában” és a “takarítsd le a sz’rodat a vécécsészéről” olyan támadások a gyerMek szabadsága ellen, amit ő flegmasággal, durvasággal, kiröhögéssel jutalmaz. Vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagy. Nincs együttműködés.
Ha pedig erről valaki beszélni kezd, azonnal őt és csakis őt hibáztatják, miközben egy ilyen túlmanipulált társadalomban a gyerek nevelését legkevésbé az anyja tudja kézben tartani.

Ui: És lám, amikor igyekszem illusztrációkat találni a cikkhez, akkor a nehéz anyaság kereső kifejezésre is ez a képsorozat jött fel. Nők, akik olyan fejjel szimatolják a csecsemőket, mintha éppen egy kiadós orgazmus után volnának. Vagy síró csecsemő. Érted, nem anya, hanem még a nehéz anyaság IS a gyerek szenvedéséről szól. Vagy egy kép végre, ahol a kupi tetején a fejét fogja egy nő. A képhez tartozó cikk címe: Nehéz szexinek érezni magam slamposan. Mintha ez volna a legnagyobb probléma.
Végül feladtam, hogy realisztikus fotókat találjak, és a Lionel Shriver könyvéből készült Beszélnünk kell Kevinről című filmből vettem ki képeket. Ezek végre nem csöpögnek a hamis sziruptól.

Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson. Cikkeinkhez a Facebook oldalunkon tudsz kommentelni:
https://www.facebook.com/gumiszoba