Amikor tényleg az igazság fáj

Senkinek nincs joga egy másik nőtől elvárni, hogy asszisztáljon az aktuális illúzióihoz, pláne hibáztatni, ha nem viselkedik az ő hiedelmeinek és mítoszainak megfelelően. Rózenblatt Eszter írása.


Azt hiszem, erre a „fáj az igazság” dologra sokan emlékszünk gyerekkorunkból; nekem rendszerint akkor mondták, amikor nem bírtam tovább a gúnyolódást, és végül elsírtam magam. Ez a gusztustalan mondat még egy utolsó rúgás ilyenkor, és aki volt hozzám hasonló helyzetben, tudja, hogy milyen pusztító erejű. Pedig nem is az igazság fájt, nem tőlük tudtam meg, hogy nagy a seggem… A szándékos bántás fájt, de nagyon. Most viszont nem a fent vázolt értelemben szeretném használni a „fáj az igazságot”; nem gúnyosan; hanem teljesen névértékén. Nekem tényleg nagyon fáj az, amit a nők mindennapi valóságának nevezhetünk. Az alacsonyabb bérek, a jelenlétünkben is csak a férjünkkel tárgyaló mesteremberek, a folytonos rettegés a zaklatástól; az, hogy nincs olyan barátnőm, akit ne molesztáltak volna már többször is. Az ezerféle belénk sulykolt kötelezettség, hogy legyél csinos, legyél csendes, de azért okos is –csak vigyázz, ne tűnj okosabbnak, mint a fiúk. Legyél vékony, de a melled legyen nagy; csinálj karriert, különben golddiggernek neveznek, de ne juss túl magasra, mert akkor meg karrieristának. SZÜLJ. Legyél mindig ott a gyerekeidnek, de közben dolgozz is, hát mi vagy te, valami kitartott, vagy ingyenélő? És mindezeket úgy, hogy teljesen mindegy, de szó szerint teljesen, hogy a fenti listából mit valósítasz meg és mit nem, a férfiak mindenképp gúnyosan össze fognak vigyorogni mögötted. Vagy azért, mert olyan baszható vagy két gyerek után is, vagy azért, mert szerintük már nem. Vagy azért, mert csendes lettél, megtanultad, hol a helyed, és örülnek, hogy beidomítottak; vagy azért, mert még ki mered nyitni a szád, és hát a te férjedet se irigylik. Ez a jellegű lekezelés is végigkíséri minden nő életét, akárhol van is a ranglétrán. Aki nem hiszi, járjon utána – nézzen meg egy random képet akármelyik híres nőről, politikusról, tudósról, modellről, mindegy. Szó szerint soha egy nő sem elég jó ahhoz, hogy emberszámba vegyék. Ha tökéletes a teste, akkor „lehetett volna agysebész”. Ha magas rangú politikus, akkor „majdnem férfi”. Ha profi sportoló, akkor „ettől sem szeretnék egy pofont kapni És akkor ezek még csak a megjegyzések voltak. Ezek még csak az alapját képezik annak a dolognak, amit patriarchátusnak nevezünk. Amit, ha lenne bárki, aki ezen a bolygón képes lenne erre a jelenségre kívülállóként tekinteni, könnyen összeesküvéselméletnek vélhetne. Kívülállók persze nem léteznek, hiszen a patriarchátusnak minden nő az áldozata, a legtöbb férfi  pedig fenntartója, és, ha valakinek eszébe jutnának a transzneműek, interszexuálisok, queerek és bárki, aki nem illeszthető be a bináris rendszerbe- hát ők meg végképp az áldozatai. És igen, tudom, hogy tényleg úgy hangzik, mint egy konteó.

Kép: Pixabay

Mesélj még, hogy is van az, hogy akkor a nőknek direkt kevesebbet fizetnek, hogy majd ne hagyhassák el csak úgy a férjüket, de már előre meggyőzték őket arról, hogy ne is nagyon kérjenek többet? Sőt, úgy formálták a személyiségüket gyerekkoruktól, hogy eszükbe se jusson megkérni, ami a férfiaknak természetesen jár? Hát ki idomította volna így Mancikát, az óvónéni, vagy az anyukája? És hát igen, ez történt, pontosan.

És a legtöbb Mancika 14-16 évesen már tudja, hogy a legnagyobb értéke mégiscsak az, hogy egy félig meddig már női teste van, na de azt is, hogy azért az nem olyan értékes, mint a Gizikéé. Hiszen neki már nagyobb a melle, és amúgy is, engedi popóba, szóval Mancika, azért nehogy beképzelt legyél, és megkérdőjelezd, hogy minden paraszttal dugnod kell. Meg persze tudja Mancika azt is, hogy természetesen tovább tanulhat, de azért arra majd készüljön fel, hogy 1-2-6-25 évre félbemarad a pályafutása a gyerekek miatt, és nem lesz önálló keresete, de mondjuk az amúgy is csak aprópénz lenne a férje jövedelméhez képest, szóval nem is olyan fontos. Majd kér a Lajostól bugyira, ha elszakadt, csak a gyerek egyen bioalmapépet, mert ugye milyen anya az, aki vegyszerezi a gyerekét…vagy aki nem szoptatja. Vagy nem hordozókendőben hordozza. Vagy nem járatja babaúszásra. Nedves popsitörlőt használsz, csak olyan sima déemest? Hát abban műanyag van, Mancika, hát úristen, te vagy a bolygó gyilkosa?? És pikkpakk ott tartunk, hogy Mancika szinte minden idejét lekötik a porontyok, önálló keresete nincs, a pályafutása félbemaradt, és hát ugyan kicsit bosszantja, hogy a Lajos minden éjjel pornót néz, de végül is csak egyszer ébredt fel rá, és hát tényleg el is engedte magát a szülés után, meg folyton rajta csüng valamelyik gyerek, le kéne már dobni pár kilót…

Hát ez a szegény Manci már így járt, de mi térjünk vissza a konteóhoz; mert az egészben az a legrémesebb, és a leginkább konteós, hogy a patriarchátus létezését még nagy erőkkel igyekeznek is letagadni; és ha jobb napjain Mancika esetleg feltesz erre vonatkozó kérdéseket, akkor csúnyán letolják, úgyhogy egy idő után már nem firtat mélyebb igazságokat, hanem megy arra, amerre hagyják neki: próbál jobb anya, és jobb feleség, és jobb minden lenni, elvégre magunkat fejleszteni mindig pompás ötlet, hát nem? Igyekszik az életét a maga keretei között esetleg még élvezni is.

Csakhogy az a szabadság, amit valaki kénye-kedve szerint nyújt nekünk, az nem valódi szabadság, és a nők java része pontosan tudja is ezt. Nem, Mancikának nem úgy kényszer a szép haj, az ápolt külső, a vékonyság, ahogy mondani szokták, mintha „fegyvert tartanának a fejéhez”. Viszont sajnos, az igazság az, hogy ugyanolyan, az élete alapjait érintő kényszer, ha végig gondolja, azt az egyszerű logikai láncot, hogy ha lenőtt lesz a haja, vagy még jobban meghízik, akkor egyszer csak a pornó színésznőkre gerjedő Lajos már talán nem is akar majd vele dugni; akkor esetleg elmegy máshoz, aztán talán el is hagyja, és ha Mancika a férfiakhoz képest töredék jövedelmével, külön bankszámlán felhalmozott tartalék nélkül, értékelhető szakmai gyakorlat híján egyedül marad a gyerekekkel, hát akkor mehetnek a híd alá…És ez bizony maga A fájdalmas igazság.

Emiatt aztán Mancika inkább  nem is gondolja ezt végig, hanem önmagát is meggyőzi arról, hogy igaza volt az anyjának; hogy azért olyan fontos az a fodrász, mert aki nem jár rendszeresen, az IGÉNYTELEN. Hogy az, hogy jól nézzen ki, az egy belső mérce miatt fontos, nem pedig a puszta életben maradásának a feltétele. Elkezdi ő maga is tagadni, hogy a nők elnyomása egy létező jelenség, hiszen hát hogy is lehetne ezt a tényt elviselni? Hogy mindannyian áldozatok vagyunk, és sokszor csak a szerencsén múlik minden?

Ugyanakkor attól a pillanattól, amikor először tesz félhangosan megjegyzést egy másik nő igénytelen hajára, Mancika már valami minőségileg mást csinál. Akkor már nem csak önmagát védi a helyzetébe való beleőrüléstől egy kellemes illúzióval, hanem egy másik nőt is belevon ebbe a látszatvilágba, és immár ő is egy lesz azok közül, akik felróják neki, hogy nem elég. Ha Mancika ezen a ponton képes még őszinte lenni magához, akkor talán eszébe jut, hogy valójában irigyli azt a lenőtt hajú nőt…milyen szabad lehet, hát ő nem fél? Nem fél, hogy ápolatlannak nevezik, hogy nem nézik meg a pasik? Hogy a férje lelép valaki mással, vagy hogy a főnöke nem neki adja majd a nagyobb bónuszt év végén, amiből legalább kicsit félre lehetne tenni…Vagy ennek a nőnek sincs saját számlája, csak a férjével közös, mert akkor mindegy is? Mancika elindult azon az úton, amiről Stephen King azt írja „néha egy nőnek nincs más választása, mint hogy szipirtyó legyen”. Szoktuk ezeket a nőket kápónak is nevezni, mi, feministák. Na nem mintha tapasztalataim szerint a feministák között nem lennének Mancikák. Csak éppen nekik nem az az illúziójuk, hogy tökéletes nőnek kell lenniük, hogy valami minimális biztonságuk legyen ebben a világban, hanem hogy tökéletes feministának. Hogy az ÜGY annyira fontos, hogy rendben van, ha átgázolnak másokon. És hát amikor Mancika már nyíltan önzőnek nevezi a gyermektelen (ezért nála klasszisokkal szabadabb) nőket, pusztán azért, hogy neki magának ne fájjon annyira, hogy az ő börtönének ajtaján minden gyerek egy újabb lakat, hát akkor Mancika már nincs nagyon messze attól, amit akár vakhitnek is nevezhetnénk; vagy mágikus gondolkodásnak. Én legalábbis nem igazán látok különbséget a „ha rendesen imádkozom, Isten majd megvéd ” és a „ha nem veszek fel miniszoknyát, nem erőszakolnak meg” gondolatmenetek között.

Egyszerre félek ezektől a Mancikáktól, és siratom személyükben a harctéren elesett bajtársaimat. Nem tudok mit kezdeni az illúzióik építőköveiként használt hiedelmeikkel. Hogy minden fejben dől el. Hogy mindig van választási lehetőség. Hogy gondolj arra, hogy a bántalmazó is mi mindenen mehetett keresztül. Hogy de hát mégiscsak a férjed/testvéred/anyád/gyerekeid apja. Hogy isten/a karma/ a világ majd igazságot szolgáltat. Hogy minden éremnek két oldala van…Ezek a mondatok egyfelől megnyugtatják az aktuális Mancikát, és segítenek megerősíteni az ő kis látszatbiztonságát; másfelől viszont mindenkit, aki próbál kivergődni a posványból, visszarugdosnak oda, ahonnan éppen talán az utolsó erejével menekülni próbál.

Hiszen ha minden fejben dől el, és mindig van választási lehetőség, akkor mindenki, aki áldozat, csak azért az, mert nem akar igazán változtatni. Az a kéthetente három nő, akit a partnere vagy volt partnere gyilkol meg, nyilván nem volt ott fejben. Vagy esetleg elkövették azt az ostoba hibát, hogy nem gondolkodtak eleget a gyilkosuk motivációin, már persze a meggyilkoltatásuk előtt, ugye, észnél kellett volna lenni, Hölgyeim! Meghát azért mégiscsak a Jenő a gyerekek apja, igaz, hogy a Jenők gyakran a gyerekeket is meggyilkolják, utána anyut, utána meg, igazi úriemberként, önmagukat is, de hát ezt ki láthatta előre! Na persze a feleségnek kellett volna, viszont ugye nem zörög a haraszt, elég nagy kurva volt, isten nyugtassa, nem is csoda, hogy a Jenő úgy kifordult magából, megvolt annak is a maga baja…

Számtalan barátságom ment tönkre azért, mert olyasmiket mondtam a barátnőimnek, amik megpiszkálták az illúzióikat, és ez számukra elviselhetetlen volt. Mint például Ági, aki soha többé nem vette fel a telefont, miután azt találtam mondani neki, hogy nem korrekt, hogy a szerelme annak ellenére nem hajlandó óvszert használni, hogy a fogamzásgátló tönkretette Ági hüvelyflóráját, és gyakorlatilag évek óta gyulladt volt odalent az egész szerkezet. Hát, ő viszont legalább csak csendben eltűnt, bár a szívem persze így is megszakadt; de ennél lényegesen rosszabb forgatókönyv volt, amikor a barátnőim ilyen helyzetekben rám lettek mérgesek, és velem viselkedtek agresszíven. Ott volt Zsófi, aki annyira nem látott ki a saját történetéből, hogy üvöltött velem a telefonban, hogy miután anyu halála után apu magányos lett, nekem kötelességem nőt keresni neki. Mármint a saját apámnak. Nőt. Kötelességem. És hogy bennem nincs felelősségtudat. Többé nem hívtam Zsófit, már vagy  húsz éve, és még mindig szörnyen hiányzik. Hozzáment később valami sámánhoz, láttam facebookon. Vagy Anikó, aki a szememre hányta, hogy most miattam már fél a szeretőjétől, pedig eddig teljes volt az idill, hát miért kellett nekem azt mondanom, hogy egy olyan pasi, aki egy vita közben szándékosan lelökte a domboldalról, az veszélyes? Félelmetes. És most nem is csak a pasi. Ez a minden racionalitást nélkülöző és tagadó vakhit, amit adott esetben rajtam is számon kérnek. Hátborzongató. És teljesen máshogy félelmetes, mint ahogyan a férfiak. Azt régóta tudom, hogy pasik milyen károkat okozhatnak, hogy hogy tudnak bántani, nincs meglepetés, java részén túl is vagyok. A férfiak, amint azt minden nő tudja, végtelenül egyszerűek, ha a megerőszakolást és meggyilkolást sikerül megúsznod, az anyagi függésben tartást egy élet munkájával kiküszöbölted, el tudod érni a munkahelyeden, hogy ne tudjon kifúrni vagy kellemetlen helyzetbe hozni egy férfi, akkor szinte már csak a „nem vagy elég jó nő / ostoba vagy / nem vagy elég jó anya” Bermuda-háromszögét navigáld át, és pikkpakk nem is kell tőlük annyira félni, megy ez, mint a karikacsapás. Én igyekeztem úgy berendezni az életemet, hogy csak minimálisan kelljen férfiakkal kapcsolatba kerülnöm, nő a fogorvosom, nő a nőgyógyászom, a boltban a női kasszáshoz állok be. Viszont azért a nők mindig meg tudnak lepni, számítanék tőlük valamiféle bajtársiasságra, hiszen kisebb-nagyobb eltérésekkel ugyanabban a helyzetben vagyunk végül is. Hogy én mekkorákat szoktam emiatt pofára esni, de mekkorákat, anyám…

Kép: Pixabay

Tudom persze, hogy én könnyen beszélek, egy csomó szempontból privilegizált helyzetben vagyok. Ámbár nem volt akkora szerencsém a genetikai lottón, hogy leszbikus legyek, de a hagyományos női szerepek zömét soha nem láttam magamra nézve kötelezőnek. Nem vagyok aprócska, törékeny, sem bájos, és nem érzem emiatt rosszul magam. Életemben soha nem álmodoztam arról, hogy majd menyasszony leszek, a kedvesemmel, aki nagyjából az egyetlen férfi, akit el tudok viselni, csak úgy összeálltunk, mint a lovak – de jellemző módon az egész rokonság azt hiszi, ő az, aki nem hajlandó elvenni. Nem akartam gyereket, nincs is, nem is lesz, és teszek rá, ha valaki ezzel próbál nyomasztani. Nem kellett már az egyetem első évében sakkoznom, mint annyi más lánynak, hogy ha negyedévig nem találok rá gyerekeim leendő apjára, akkor már vagy a gyerek nem lesz meg időben, vagy a diploma… Eléggé szabad vagyok, de tökéletesen megértem, milyen, amikor nem marad más, csak az önhazugság, mint biztonság. Két dolgot mondanék csak erről.

Egyrész előbb-utóbb az embernek ez a fejére omlik. Eljön a pont, amikor nyilvánvaló lesz, hogy a kapaszkodó, amit görcsösen markolsz, felül nincs semmihez rögzítve. Tényleg elhiszed, hogy ha minden hónapban elmész fodrászhoz, és nem hízol meg, akkor mindig biztonságban leszel?  Azt is elhitted, hogy ha egyik nap suliba menet eldugod a táskádba a szemüveget, ami miatt hetek óta csúfoltak, akkor elmarad a napi adag? És, elmaradt? Ugye, hogy nem…De, ami még ennél is fontosabb, hogy senkinek nincs joga egy másik nőtől elvárni, hogy asszisztáljon az aktuális illúzióihoz, pláne hibáztatni, ha nem viselkedik az ő hiedelmeinek és mítoszainak megfelelően. Ne nehezítsük meg egymás életét az ilyen „minden fejben dől el” hülyeségekkel. Nem fejben dől el, hanem többek között ott, hogy hová születsz, hogy milyen egészséges testtel, hogy mennyi pénzt hagynak rád a szüleid. Hogy mennyire vagy intelligens, mennyire könnyen építesz kapcsolatokat. Hogy mekkora szerencséd van az életed egy-egy pontján, mert néha tényleg csak hajszálon múlik, hogy a híd alá megyünk, a pszichiátriára, vagy valami kellemesebb helyre, mindegy, mennyire akartunk, vagy mennyire voltunk jó feleségek előtte. Szerencse kérdése, hogy ebben a világban, amiben mi csak asszisztálunk a férfiak sokkal tervezhetőbb, sokkal stabilabb élettörténeteihez, hová vet az élet. Ez az igazság. Tudom, fáj. Nekem is.


Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson. Cikkeinkhez a Facebook oldalunkon tudsz kommentelni:
https://www.facebook.com/gumiszoba