Gumiszoba

A Gumi első cikke 2014-ből. Bizony, egy pszichológusnak köszönhetjük, hogy a harag megszülte ezt az első írást. Angela Murinai írása.

---

Jelentem, miután tegnap idegrohamot kaptam egy pszichológustól, a mai napon megkezdem az önterápiámat.
Nem, nem fogok Müller Pétert olvasni, és nem fogom az “agyamat átfordítani”. Teljesen megfelelő agyam van így is, és véletlenül sem azért kezdek megőrülni, mert rosszul gondolkodnék. A világ működik rosszul és ettől permanensen és nagyon dühös vagyok. Továbbá nem fogom marcangolni önmagam mindenféle ezós butaságokkal, xanaxot sem vagyok hajlandó magamba tömni. Inkább nekiállok itt dühöngeni és jól odamondogatni azoknak a jelenségeknek és társadalmi szabályoknak, amik az életemet megnehezítik.

Az történt, hogy bírósági tárgyaláson voltam (tanúként beidézve), ahol tíz órától fél négyig vártam, hogy elmondhassam a magamét. Mert amúgy kit érdekel, hogy munkahelyem van (kivételezettje vagyok a társadalomnak), vagy életem, vagy bármim? Hát oda kell csődíteni három vádlottat, egy sértettet, nyolc tanút egyetlen időpontra, aztán tartani kávészünetet, ebédszünetet, miközben a vendégek várnak, mint akiknek egyéb dolga sincs.
Ugyanez tárgyalásra volt behíva egy világmegváltó pszichológusnő, meg még néhány másik ember. Olyanok, akikkel rég beszéltem, s most készültem a velük való találkozásra. Ám hiába, mert érdemi beszélgetésre nem volt mód, ugyanis ez a nagyon okos, olvasott, “én minden információt felszívok” pszichológus nő mindig, mindenre tudott valami elképesztően közhelyeset és kioktatót mondani. Mert ő annyira pszichológus, hogy azonnal meg kell váltania a világot.

Mellette nem lehetsz spontán szarul, mert akkor nem jól működik az agyad. Tudod, nem a sikerre koncentrálsz, hanem szorongató helyzetedre és ezért, csupán csak ezért nem találsz munkát, barátokat, ezért kapsz sikítófrászt a családodtól, ezért cseszeget a főnököd, ezért nem elég a fizetésed semmire, ezért szar a házasságod, vagy éppen ezért nem találsz egy ép elméjű férfit, akivel valami érzelmi szálat fűzhetnél. Az agyad miatt, amivel bevonzod a rosszat. Te.
TE TEHETSZ RÓLA!
Mert az agyadat nem fordítod át.

Isteni lehet egy ilyen terapeuta. Őmellette aztán nem félhetsz, nem lehetsz bizonytalan, mert ő tudja, mit hogyan KELL gondolnod azért, hogy az évek óta tartó kilátástalanság hirtelen átcsapjon fröcsögő boldogságba. És kitartó sem vagy, ha a közeledben van, noha már az is csoda, hogy élsz. Az ilyen belemondja a képedbe, hogy ha húsz év kapaszkodás, 234 falnak futás után feladod, akkor tulajdonképpen meg is érdemled a sorsod. Elszúrtad éppen most, mikor legjobban kellene hinned és fixálnod a gondolataid a szebb jövőbe.

Amúgy meg az vagy, amit megeszel, szóval ő már kókuszzsírral főz, és mindjárt mondja is, hogy hol lehet kedvezően vásárolni huszonöt kilós tömbökben ezt a csodát.

Ő tehát mondja, osztja, mi meg csak hallgatunk. Már eltelt egy óra is, de a barátaimról még semmit nem tudok, csak figyelem az agyturkászt, a gyomrom meg szorul összefelé. Már ordítanék, hogy hallgass már, ember! Ki kíváncsi a te gondosan összerakott, szülői háttérrel megtámogatott, egzisztenciális jólétben csordogáló, derékig érős hajú, alig harminc éves, férjtelen- gyermektelen (ergo szabadon döntő), “most jelent meg a könyvem a nőiségről” (miről, ba’d meg?!) életedre?

Hát én mondtam neki. Nem ordítva, csak halkan és nagyon pontosan. Hogy ugyanis én azt gondolom, hogy kedves barátomnak joga van rosszul érezni magát, neked meg – ha tényleg segíteni akarsz – akkor jogod van meghallgatni és elfogadni az érzéseit. Nem kell mindig tanácsokat osztogatni, mer ez itt nem a te szépen jövedelmező kanapéd, hanem spontánul szerveződő trécselés. Fordítsd át az agyadat és próbálj ráhangolódni a másik ember érzéseire, vagy fogd be a szád és hagyj minket beszélgetni.

Megsértődött. Vonogatta a vállát. Azt mondta, ő csak segíteni akar, és ha engem nem érdekel, akkor ne figyeljek oda.
Nem értette.
Pedig könyvet is írt.

Volt idő, mikor azt hittem, ilyen figyelmetlenség csupán családtól, ismerőstől, férjtől, kollégától érkezhet, egy szakember… nahát egy szakember BIZTOSAN ismeri a ventillálás, no, meg az értő hallgatás fogalmát. Valaki, akit ezért fizetnek emberek, aki diplomát szerzett segítésből, attól ennél némileg több empátia lenne várható. Főleg, ha saját gondolatait már könyvbe is ömlesztette. Szóval elküldtem, és végképp eldöntöttem, hogy nem fogok pszichológushoz menni. Diagnosztizálom magam (nem bonyolult, nyilvánvalóan traumatizált, frusztrált and depressziós vagyok) és teljesen ingyen kidühöngöm magam itt. Nyilvánvaló, hogy ezren fognak beleszólni, kiosztani vagy tanácsokat adni, hogyan fordítsam át az agyamat, de azokat is elküldöm ugyanoda, ahová a sikeres pszichológust küldtem. Ez itt az én kis gumiszobám, ahol megírhatom, amiből elegem van, ami felbosszant és amiről véleményem van. Ha tetszik, fogadd el, ha nem, akkor is.

2014-ben ezzel a cikkel indult a Gumi. Akkor valóban nem mentem pszichológushoz, és az oldal, az írás sokat segített abban, hogy az akkori sorozatos traumáimat feldolgozzam, az élettel való elégedetlenségem feldolgozzam. Hogy a pszichológus, akire ma is élénken emlékszem, mennyire volt egyedi a szakmájában, azt nagyjából sejtem. Nem volt egyedi. Találkoztam azóta is pszichológusokkal, és nem egyszer ért már csalódás hasonló okok miatt, mint amiről fentebb írtam. Az viszont elmondható, hogy a szakma, ha lassan is, de fejlődik. Szerintem előrébb vagyunk, mint hét évvel ezelőtt voltunk. A felszínre kerülő családi bántalmazások kapcsán, vagy a gyerekeinkhez való viszony átalakulása miatt új fogalmak is alkotódnak, illetve a viselkedésminták leírásai bővülnek, hogy azután ezekkel a fogalmakkal bárki emberfia pszichologizálhatja a környezetében élő embereket. Talán a régi, Bagdy-féle patriarchális, nőgyűlölő pszichológia kikopik lassan a világból, és egyre több olyan szakember jelenik meg, akik rezonálnak a kor problémáira. Azzal, hogy a szakma fejlődik, alakul, kiszivárog a mainstreambe, a pszichológia is veszít a misztikumából. Emberi, emberközeli lesz, ami egyrészt jó, mert az emberek kritikusabbá válnak, és ez segít nekik kiszűrni a gyenge szakembereket, másrészt meg nem annyira jó, amikor úgy röpködnek a diagnózisok bárki szájából, hogy az ember csak pislog. Régen beértük egy “Te nem vagy normális”- sal, ma meg lépten-nyomon nárcisztikusok, szociopaták, pszichopaták vesznek körül minket.
Hogy mivé alakul ez a tudomány, azt majd látjuk idővel. Tény, hogy még ma is elképesztően sok önképzésre van szüksége annak, aki a világ aktuális problémáira jól akar reagálni. A mai embernek már ritkán elég annyi válaszul, hogy fordítsd át az agyadat.

Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson. Cikkeinkhez a Facebook oldalunkon tudsz kommentelni:
https://www.facebook.com/gumiszoba