Gumiszoba

Ha az életed bármely pontján megesik veled (és ha itt élsz, akkor ez jó eséllyel naponta megtörténik), hogy valaki valamiféle ál valóságra hivatkozik, mint valódi létezőre, vagy történésre, vagy jelenségre; és ha próbálod észérvekkel szembesíteni, beléd köt – azonnal hagyd ott, a lehetőségeidhez mérten örökre. Rozenblatt Eszter írása.

---

Drága nagymamám bűnös viszonya Bergerrel.
Kezdeném rögtön azzal, hogy az említett viszony olyasmi, ami soha nem történt meg; ez viszont nem akadályozta a nagyapámat abban, hogy cirka 40 évig, minden adandó alkalommal megvádolja vele a nagyimat. És hát lássuk be, az első húsz eset után, amikor a nagymamám próbálta minden lehetséges módon bizonygatni, hogy szó sem volt ilyesmiről, eléggé elfogytak az eszközei. Mit lehet mondani arra, ha valaki kreál egy ál-valóságot, és valódi valóságként hivatkozik rá? Nyilván a világon semmit.

Az ember persze eleinte próbál érvelni, de jó esetben előbb jön rá, hogy a másik fél egyszerűen csak sakkban akarja tartani, dolgoztatni, fárasztani akarja, minthogy ténylegesen elpusztulna a meddő „viták” okozta végkimerülésben. A nagymamám több, mint negyven évig bírta. Végtelenül erős asszony volt, de ehhez a teljesítményhez (mármint a több, mint negyven évhez a nagyapám mellett) anyagokra volt szüksége; nyugtatókat szedett, és titokban dézsmálta a nagyapám konyakját. Hogy lehetne másként kibírni, évtizedekig, azt, hogy olyasmivel vádolnak, ami még soha csak eszedbe sem jutott, és amikor próbálsz érvelni, akármilyen sziklaszilárd alapokon, vagy kristálytiszta logikával is, hovatovább a valósággal, azt egész egyszerűen figyelmen kívül hagyják?

Máig nem győzöm csodálni, hogy a nagyi soha nem hagyta magát. Egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor ne vette volna fel a kesztyűt, ne próbálkozott volna – de sajnos a nagyapám pont ebből táplálkozott. Mintha kiszívta volna szegény nagymamám vérét. A nagyi egyébként már rég meghalt, a nagyapám vagy húsz évvel túlélte. Igaza lehetett Moldovának – a gonoszság tényleg konzervál.

De történt más is. A testvérem egészen kicsi gyerekként megtanulta, hogy a nagyapám viselkedésmódja kifizetődő. Ha üvöltesz valakivel, de tényleg igazán, úgy torkod szakadtából, ahogy a nagyapám tette, akkor attól az embertől valószínűleg megkapod, amit akarsz. Sőt, ha ennél kevésbé vagy agresszív, mondhatni, egészen szalonképes, visszafogott módon, akkor is számtalan előnyhöz juthatsz; mindenki ismer olyan kollégát, aki így szerzett előléptetést, vagy csak egy jobb íróasztalt; vagy így bújik ki nemszeretem feladatok alól. Vagy olyan rokont, aki valahogy mindig eléri, amit akar…mert mindenki fél tőle, ha nem is beszél róla senki nyíltan.

Azonban azt kell, hogy mondjam, hogy a tesóm ennél sokkal rosszabbat is tanult a nagyapánktól; ezt a bizonyos „fölé akarok kerekedni, kínozni akarom, ezért megvádolom valamivel, amit képtelenség megcáfolni” taktikát, amit aztán bőkezűen alkalmazott rajtam is. Így történt például, hogy amikor karácsonykor, gyakorlatilag teljes sötétségben, egy fényszórókkal nem rendelkező roncsautóban (amiben én is mellette ütem) felhajtott a hídra, és jeleztem, hogy most nekem halálfélelmem van, hiszen amennyit látni lehetett, attól akár a szembejövő sávba is érkezhettünk volna – szóval ekkor elkezdett velem üvölteni, hogy én miért mondom, hogy ő pocsék sofőr. És hát akkor ugye igyekeztem elmagyarázni, hogy nekem nem az ő képességeivel, hanem a kocsi roncs mivoltával, a felfestetlen sávokkal, és a töksötéttel van gondom, akkor is folytatta, persze ordítva, hogy én megalázom őt, meg lenézem… Pedig valójában egyetlen dolgot kellett volna tennie: elismerni, hogy veszélyes az autó, amit ő kért kölcsön. Az ő fejében ez nyilván nehezebb lett volna, mint nekem megpróbálni lenyomni a torkomon, hogy azt mondtam, amit nem is mondtam.

Ekkor persze már felnőttek voltunk, így nagy meglepetés nem is ért; hiszen túl voltunk egy nagyjából tíz éves perióduson, amikor minden, rajtam elkövetett bántalmazására az volt az általa megkreált, és minden valóságtartalmat nélkülöző jogalap, hogy én okosabbnak képzelem magam. És hát pont úgy voltam, mint szegény nagyim a Bergerrel való félrekufirccal…azon kívül, hogy azt mondogattam, hogy „de hidd el, tényleg, nem, erről szó sincs” – szóval ezen kívül mi mást is tehettem volna? Vagy amikor ordított velem, hogy eltüntettem a rövidnadrágját, ő hőgutát fog kapni, mert csak az az egy rövidnacija volt – miközben egy másik rövidnadrágban volt? És persze a nagy kedvencem, ami már tényleg szinte a kocsmai „Szidtad az anyámat? Dehogy, én nem is ismerem az ön kedves édesanyját! Azt mondod, hazudok bazdmeg?” szint: amikor hosszú percek óta néma csendben ültünk a vonaton, vártuk, hogy elinduljon, én bámultam ki az ablakon, ő így szólt: „Te meg valami orosz nagyhercegnőnek képzeled magad?” Akkor persze már rutinos voltam, és nem kezdtem el magyarázkodni, hogy dehogyis.

És, kedves nőtársaim, ez a taktika nem csak a nagyapámnak és a testvéremnek jött jól. Az álvalóság gyártása, aztán a valóságként való hivatkozás rá, ma Magyarországon gyakorlatilag nemzeti sportnak tekinthető. Facebookos trollok, akiknek ha egyetlen, kulturált mondattal felhívod egy tévedésükre a figyelmüket, nem elismerik a hibát, és elnézést kérnek, neadjisten kijavítják – karaktergyilkossággal vádolnak. Ha írsz róluk egy, megint csak teljesen korrekt hangvételű cikket, azt állítják, őrjöngve szidtad őket, vagy lejáratókampányt indítottál ellenük. Emberek, akik a járvány legdühöngőbb időszakában tíz centire állnak meg tőled a pénztárnál a boltban, és amikor udvariasan megkéred őket, hogy álljanak kicsit hátrébb, nem egyszerűen elküldenek az anyádba, vagy ordítani kezdenek veled – nem. Azt mondják: „mit gondol, én az ecserin vettem az ápolói diplomámat?” Már miért gondoltam volna róla bármit is, azon kívül, hogy nagyon szeretném, ha hátrébb lépne kettőt?

Csak megkértem, hogy viselkedjen az elvárható, ésszerű emberi normák szerint – és ő annyira kiborult attól, hogy rajtakapták egy „hibán”, hogy muszáj volt egy mini ál valóságot gyártania, és azt az arcomba üvöltenie.

Na és persze a számtalan: hehe, te félsz, hát ez csak egy influenza – mikor pontosan tudjuk, hogy nem az. Konkrét, tényszerű, széles körben hozzáférhető információk vannak a világ minden szegletéből arról, hogy ez nem csak egy influenza – de egyeseket ez nem hat meg; ahogy a nagyapámat se érdekelte, hogy a nagyim és a Berger soha egymáshoz sem értek. Egyszerűen csak valamiért kényelmes volt neki a látszatvalóság, és nem érdekelte, hogy ennek a hangoztatása másokra milyen hatással van. És, teszem hozzá, a nyolc és félmillió felnőttkorú, tehát beoltható magyar honfitársunk közül hárommillió (!!!) nem kért oltást. Hárommillió valóságtagadó (nem számítva persze az orvosi ellenjavallatokat). Hárommillió. Ráadásul eddig azokról, akik bőszen bizonygatják, hogy a kormány sokat tett a nőkért, meg a drága miniszterelnök úr megvéd minket a migránsokról, és fennakadások nélkül működik az egészségügy, még nem is szóltam. Még csak nem is a téveszméik az igazán veszélyesek – hanem az, hogy ha megpróbálsz a valósággal, adatokkal érvelni, az a lehető legteljesebb mértékben lepereg róluk, és hogy mégse lógjon ki annyira a lóláb, gyorsan megvádolnak valamivel. Hazaárulással. Migráns simogatással. Azzal, hogy zsidó vagy – ez a személyes kedvencem. Meg persze nyilván mindannyian azért vagyunk feministák (internetes troll), mert senki nem akar megdugni minket (vulgárisabb verzióval helyettesítendő, nyilván) – most erre mondjuk azt, hogy de??? Mégis minek?

Szóval…az eddigiekből talán kiderült, hogy több évtizednyi tapasztalatom van a témában. Micsoda szerencse, hogy a testvérem nárcisztikus, nem? Nincs olyan facebook-troll, aki akár csak a nyomába is érhetne azoknak, akik engem gyerekkorom óta a hasonló viselkedés túlélésére kiképeztek…És (itt jön a konklúzió, egyben jótanács), ez a bizonyos több évtizedes tapasztalatom egy dologra tanított meg:

egyetlen helyes taktika van ellenük. Az, ha egyáltalán nem érvelsz.

Tökéletesen felesleges, és csak kivérzel, elfáradsz, kiborulsz, letargiába esel attól, amire az ilyen emberek képesek. Ha az életed bármely pontján megesik veled (és ha itt élsz, akkor ez jó eséllyel naponta megtörténik), hogy valaki valamiféle álvalóságra hivatkozik, mint valódi létezőre, vagy történésre, vagy jelenségre; és ha próbálod észérvekkel szembesíteni, beléd köt – azonnal hagyd ott, a lehetőségeidhez mérten örökre. Semmiképpen ne érvelj tovább, hidd el, ha szó szerint az élete múlik rajta sem fogja elismerni, hogy pontosan tudja ő is, hogy nem dugtál a Bergerrel.

Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson. Cikkeinkhez Facebook oldalunkon tudsz kommentelni:
https://www.facebook.com/gumiszoba