A gyereket fegyelmezni kell, nincs mese. Mivé is lenne a világ különben?

A legtöbb szülő nem gonosz és nem szar ember. Azért akar gyereket, mert azt képzeli, hogy akar gyereket. A legtöbb szülő jó szülő akar lenni, szereti a gyerekét, és szülősége nulladik percében szentül elhatározza, hogy ő mindig türelmes, jó szülő lesz. Hol romlik ez el? Angela Murinai írása.


Megint felmerült a Márki- Zay Péter interjú kapcsán, meg egyéb más cikkek kapcsán a gyerekbántalmazás témaköre. Az van ugyanis, hogy a legújabb kori kutatások azt mondják… Ja, nem. Nincs olyan, hogy legújabb kori kutatások, és gyermeklélektan, hanem az van, hogy körülbelül az ötvenes évek óta lehet egyáltalán beszélni arról, hogy a gyerekeknek is van, és ha van, akkor milyen lelki világa van, és ahhoz hogyan illendő fordulni egy jó szülőnek. Még néhány éve, évtizede is teljesen rendben volt a gyerekek bántalmazása, mert hát a gyereket fegyelmezni kell, nincs mese. Mivé is lenne a világ különben.
Ezekkel a kutatásokkal, valamint a fogamzásgátlók megjelenésével elindult egy olyan folyamat a társadalomban, melynek eredményeként mostanra megszületett egy nagyjából boldogtalan, jó nagy részben még mindig bántalmazott, és/vagy szüleit bántalmazó, kezelhetetlen gyerektömeg. Egy új generáció, akik még mindig nincsenek jól, viszont mára már a környezetük sem feltétlenül van jól. Vagyis senki sincs jól, és még csak jelzésként sem látható, hogy mi változtatna ezen pozitívan.

Kép: filantropikum.com


Vannak a bántalmazás ellenesek, akik követelik a bántalmazás teljes stopját, emellett viszont ott vannak szülők tízezrei, akik belerokkannak abba, hogy rajtuk kívül aztán mindenkinek jogai vannak, és joga van beleszólni abba, ahogy ők a gyerekeikkel boldogulni próbálnak. Mindenki beleszól, de senki nem segít.

Vannak olyanok is, akik különbséget tesznek. Azt mondják, egy kis seggre csapás nem a világ, erre jön a szakértő, és azt mondja, a seggre csapás is eltorzítja a gyerek agyát és végzetes következményei vannak. Arról nem is szólva, hogy a kiabálás is bántalmazás, sőt, a szeretet megvonása is bántalmazás, aki nem hiszi, csak gondoljon bele, ha vele teszik, ő mit érez.

Magam is anya vagyok, így például teljesen át tudom érezni MZP gondolatait a gyerekről, aki nem és nem kapcsolja be a biztonsági övét, és hisztériázik és őrjöng, és már menni kéne, de nem és nem és nem. Az én legkisebb fiamnak volt hobbija három évesen, hogy az autóban rendszeresen kikapcsolta az ötpontos biztonsági övét a gyerekülésben. És mondtam én szépen, kedvesen, magyaráztam, megálltam, bekapcsoltam, újra megálltam, megint bekapcsoltam, a gyerek meg röhögött a pofámba, és alig indultunk el újra, máris hallottam, ahogy kikattintja az övet. Aztán egyszer utaztunk valahová, én a két kisebb fiammal. Szintén többedszer álltam meg, hogy az övet visszakapcsoljam, és nagyon leszidtam és megfenyegettem a fiamat előrebocsátva valami szörnyűséget, ha még egyszer megteszi. Visszaültem a kormányhoz, majd 5 perc múlva az autó irányíthatatlanná vált, kétszer átfordult önmagán, és a tetejével felszántva az árokpartot megállt. Karcolás nélkül megúsztuk a balesetet, és mindhárman fejjel lefelé lógtunk az övekkel ülésbe szegezve. Mondjuk ezután soha nem kellett szólni a gyereknek arról, hogy mi a szabály az autóban, de szívesen megúsztam volna a totálkáros autót azért, hogy megtanulja, miért fontos a biztonsági öv. Máskor pedig egyszerűen nem bírtam a napi rutint, kiborultam, kinyírtak a srácok, és még elmenni sem tudtam, hogy lehiggadjak, mert egyedül voltam velük. Bizony volt, hogy olyan helyzet állt elő, amire nem voltak eszközeim. Olyan, amire soha senki nem készített fel előtte. Olyan, amit az élet hozott. Amihez nem volt tudás. Elolvastam minden szakkönyvet, ami a kezembe került, aztán mondtam, az összes pszichológus elmehet a fenébe, mert a világ sajnos gyakran nem úgy működik, ahogy ők azt kitalálják.  
És itt meg is állok ezzel. Lehet találgatni, hogy én milyen anya vagyok, voltam, milyen bűneim vannak, voltak, kértem- e bocsánatot valaha is a fiaimtól, és én megbocsátottam- e magamnak, hogy nem olyan anya tudtam lenni, amilyen akartam lenni. Hogy mi volt az én belső mércém, és ahhoz képest mit tudtam adni. A cikk azonban nem rólam szól, de még csak nem is Márki- Zay Péterről, hanem arról leginkább, hogy egy dolog, hogy jogvédünk, és elítélünk MINDEN bántalmazást, leginkább pedig a gyerekek bántalmazását. Ez a dolog rendben van. Én is elítélem. Csakhogy innét hova tovább? Hol a probléma gyökere? Hogyan lehet kiirtani és egy jobb világot építeni? Mikor fogunk arról beszélni, hogy a tiltáson túl és a büntetésen túl mit teszünk azért, hogy ne váljanak gyereküket szerető, akaró szülők bántalmazóvá, ha csak egy- egy pillanatra is? MZP sem arról beszélt soha, hogy rendszeresen ütlegelte volna a gyerekeit. A legtöbb szülő nem gonosz és nem szar ember. Azért akar gyereket, mert azt képzeli, hogy akar gyereket. A legtöbb szülő jó szülő akar lenni, szereti a gyerekét, és szülősége nulladik percében szentül elhatározza, hogy ő mindig türelmes, jó szülő lesz. Hol romlik ez el?

A szülőséget, anyaságot így nem lehet bírni. Így, ebben a formában az élet rég nem az, a szülőség rég nem az, ami volt akár húsz évvel ezelőtt is. Olyan elvárások vannak a szülők felé, és annyiféle igényét kell a gyereknek kielégíteni, hogy erre házasságok, emberi kapcsolatok mennek rá. Gyakran a saját gyerekünkkel való kapcsolatunk. Képzeld csak el azt az egy dolgot, hogy az iskola állandó presszúra alatt tart, hogy még mit taposs ki a gyerekedből, még mit tanulj meg vele, még mit csináljatok, hajtogassatok, betűkivágjatok, gyakorolgassatok otthon (Anyuka, nem kéne a Zsolcikát megnézetni valami szakértő bizottsággal? Úgy elkalandozik a figyelme), de a gyerek nem akarja, te meg fáradt vagy, hiszen dolgoztál, meg háztartás, meg minden szar, és nem, és nem csinálja… Na? Olyankor mi van?

Két sör utáni női sztorizások része a napközi után sírva tanulás otthon a gyerekkel. Az örökös veszekedés (csináljad már!), mert ha nem lesz kész, akkor fekete pont.
Na? Mi a terv? Ja, tudom, Vekerdy. Csak szeressed és fogadd el. Na, persze. Csak hát másnap be kell neki menni az iskolába, ahol meg nem fogadják el. És ez csak egy a sok közül. MZP két éves gyerekről beszélt, én most egy iskolás korúról, és még el se értünk a kis, majd a nagy kamasz korig. Mind önmagában is egy idegösszeroppanás, de így, felfűzve egy húsz évet átfogó időszalagra maga a téboly.

Kép: Femina

Nem, nem utálom a gyerekeimet. Ne legyél ilyen egy bites, hogy a fentebbi sorokra ez az olcsó és szánalmas reakciód legyen. Szeretem a gyerekeimet, de ma már máshogy intézném az életem. Ma, mikor tudom, mi volt, milyen ez, mivel jár, és ma, mikor látom, merre tart a világ. Ma, mikor visszanézve már nagyjából ki tudom számolni, hány gyereket bírtam- bírtunk volna el a férjemmel úgy, hogy se mi, se a kapcsolatunk ne menjen rá, és a gyerekeink, az az egy, akit mai eszemmel vállalnék, megkapja azt a figyelmet, törődést, szeretetet, türelmet, ami minden gyereket megilletne, de amiből minden egyes új gyerekkel brutálisan kevesebb jut per kopf. És ne mondd, hogy nem, mert az nem igaz. Baromira nem ugyanaz egyet nevelni, vagy hetet.

Arról kellene most már beszélni társadalmilag, hogy oké, hogy mit nem szabad tenni, de akkor mit kellene tenni? A mai körülmények és lehetőségek között hány gyerek vállalható úgy, hogy az bántalmazás, megőrülés, idegkimerülés, válás nélkül húsz éven át vihető legyen? Hogy abból a szülő ne bűntudattal, a gyerek pedig ne sérülésekkel jöjjön ki. Azt a legkönnyebb, hogy gyártunk törvényeket, jól ráijesztünk a szülőkre és harsogjuk teli szájjal, hogy jogok meg izé… Mit tudunk a követelések mellé adni? Mit ad a kormány a stresszen, a szar iskolán, a nevetséges családtámogatáson, a nulla nő- és gyerekvédelmen kívül? Mivel segít a szülőknek? Mikor és kinek lesz bátorsága azt mondani, hogy mielőtt gyereket vállal valaki, végezzen önvizsgálatot, vagy nem tudom, menjen gyakorlatra napközis csoportokba, vagy szitterkedjen, hogy lássa egyáltalán, mire vállalkozik. Vagy legalább ne hallgattassák el azokat, akik beszélnek arról, hogy valójában milyen is ez.
Németországban ahhoz is vizsgát kell tenni, hogy valaki kutyát tartson, miközben a gyerekszülésbe bárkit belenyomasztanak, hajszolnak úgy, hogy soha senki nem beszél annak valódi terheiről. Aztán meg mindenki kerekre nyitja a szemét, hogy ej, ej, még mindig túl sok a bántalmazás. Bizony, hogy sok. Felteszi- e bárki a kérdést, hogy mégis miért?

Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson. Cikkeinkhez itt is tudsz kommentelni, vagy megteheted ezt a Facebook oldalunkon:
https://www.facebook.com/gumiszoba

One comment

  • Nagyon fontos, amiről írsz. Én, lassan 30 évesen, úgy látom, a legutóbbi generációban kicsit már átfordult a világ, a ló túlsó oldalára. Én bántalmazó szülőkkel nőttem fel, és csodák csodája, nem tapasztalom magamon, hogy azokat a káros mintákat leutánoztam volna. 2 éve van egy nevelt lányom, aki most 14 éves, és nagyon szeret, de ezért ő is és én is megdolgoztunk. Én is úgy látom, hogy senki sem beszél arról, hogy mit is kell csinálni, ahogy ezt te is írod, csak azt, hogy mit nem szabad, és a gyereknek milyen jogai vannak. Mintha az emberek csak szélsőségekben tudnának gondolkodni. Egy gyerek éretlen, és nem tudja felnevelni magát. A szülő meg kell húzza a határokat, mert az életben is vannak határok, amelyeket nem ajánlatos átlépni. Ha ezt a gyerek nem tanulja meg, felnőttként nagyon szenvedni fog. Az igaz, hogy nem ajánlatos verni a gyereket, az ordibálást is kerülni kell, ha lehet, na de amikor már az ötödik 1-est hozza haza a suliból, csak ígérget, vagy már tizedjére szólsz rá, hogy segítsen már a házimunkában, pakoljon már el maga után, vagy ne viselkedjen flegmán, és főként ne utánozza az elszállt, beképzelt, magamutogató tinédzsereket (főként a TikTok-ról meg az Instagramról), akkor semmire sem jó az, hogy szeressük meg fogadjuk el a gyereket. Nem baj az, ha a gyerek azt látja, hogy a szülőnek is vannak érzései, és neki is figyelembe kell vennie azt. Hogy a szülő nem kiszolgáló-gépezet. Párom sokszor elfogult a gyerekével, mert 8-12 éves koráig ő nevelte, ezért sokszor kénytelen vagyok én a szigorúbb “szülő” lenni, mert látom, hogy a “szeressük és fogadjuk el a gyereket” hozzáállásnak sokszor az a vége, hogy a gyerek nem tanul, kudarcélménye van az iskolában, figyelemzavaros lesz a sok telefonozástól, lusta lesz, inkább nem eszik, minthogy összedobjon magának egy kis kaját, vagy elvárja, hogy tálcán vigyék neki…stb. Szerintem sokkal inkább szeretet az, amikor az életre neveled a gyereket, és igen, érezze magát biztonságban veled, de azt is tanulja meg, hogy az élet sokszor kemény, és ki kell fejleszteni benne azt az akaraterőt és emberi jellemet, ami által jól tud majd érvényesülni. Nagyon sokféleképp lehet nevelni egy gyereket, van középút a verés, ordibálás és a teljesen szabadjára engedés, a hülyeségért is dicsérés között. Egy gyerekkel rengeteget kell(ene) beszélgetni, példát mutatni neki, és igen…minél több a gyerek, ez annál inkább szenved csorbát. A mai tinédzserek közül sokan azt hiszik, hogy magamutogatásból meg lehet majd élni az interneten. Mindig szembesíteni kell őket azzal, hogy milyen lesz majd a felnőtt élet, és az erre való felkészítést gyakorlatilag születésüktől kell elkezdeni. Mind az étel normális megevése, a biztonsági öv ki nem kapcsolása, a saját biztonságára való ügyelni tudás, a másokkal való normális bánásmód…stb. olyan képességek, amelyek a gyerek életképességét növelik. Párom is ezért mondja a lányának, hogy “Inkább sírjál te százszor, mint én egyszer.”. Inkább vonuljon be a gyerek a szobájába, ha nem léphet át egy határt (pl. elfuserált, alkoholizáló, drogos bandával lógás), inkább ő sírjon, mint hogy a gyerek megjárja egyszer nagyon. Inkább sírjon, hogy most nincs videochatelés a legjobb baráttal, hanem tanulás van a felvételire, mint hogy aztán sírjon, hogy nem vették fel sehova. Inkább sírjon, hogy mosogatni kell, mint hogy azt szokja meg, hogy mások mindent megcsinálnak helyette (mert a felnőtt életben nem úgy lesz). Szóval szerintem ne is legyen bűntudatod, vagy jobban mondva ne is aggasszon, hogy mit mondanak mások a nevelési módszeredről. A gyereknevelés nehéz, és sokan valóban nem is rendelkeznek azzal a kompetenciával, belátással, ami szükséges hozzá. Azt meg tudjuk, hogy tökéletes szülő nincs. Sok szülő azt hiszi, hogy a gyereke majd a kis klónja lesz. Hát, általában nem. A gyerek születik egy saját idegrendszerrel, saját személyiségalappal, hajlamokkal, és abból kell építkezni. Fiúgyereket még nem neveltem, de amiket másoktól hallok, látok, biztosan nagyon nehéz a tinédzserfiúkkal, főleg, amikor beindul a lázadó, erőfitogtató korszak. Úgy vélem, ezért jó, ha két szülő neveli a gyereket párhuzamosan, mert meg tudják osztani egymás közt azt, hogy ki mikor lépjen színre. A gyerekek amúgy is hajlamosak azt hinni, hogy a kevésbé szigorú szülő a jobb szülő, aztán felnőttként realizálódik bennük, hogy lehet, hogy mégsem.

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s