Gumiszoba

Ahogy hanyatt fekve hever a földön, belefúrja ujjait a homokba. A karjai félderékszögben hevernek mellette. A fürdőruha fölött csak egy könnyű kartonruhát visel, amelynek érintése percről percre fájdalmasabban dörzsöli a bőrét, amit a nap pecsenyére égetett az egész napos strandolásban. Már tusolt az egyik paravánnal elkerített zuhanyzóban, amitől végképp belobbant a bőre. Érzi, ahogy a vékony ruha alatt lángol és szúr, mikor valami hozzáér. Pár nap és lehámlik biztosan. Kedve volna elindulni. Fél óra múlva megy egy vonat Székesfehérvárra, azzal el is tudnának menekülni a közelgő vihar elől, ha nem beszélte volna meg apuval, hogy találkoznak ma itt, a Popstrandon. Rácz Róza novellája

Ahogy hanyatt fekve hever a földön, belefúrja ujjait a homokba. A karjai félderékszögben hevernek mellette. A fürdőruha fölött csak egy könnyű kartonruhát visel, amelynek érintése percről percre fájdalmasabban dörzsöli a bőrét, amit a nap pecsenyére égetett az egész napos strandolásban. Már tusolt az egyik paravánnal elkerített zuhanyzóban, amitől végképp belobbant a bőre. Érzi, ahogy a vékony ruha alatt lángol és szúr, mikor valami hozzáér. Pár nap és lehámlik biztosan. Kedve volna elindulni. Fél óra múlva megy egy vonat Székesfehérvárra, azzal el is tudnának menekülni a közelgő vihar elől, ha nem beszélte volna meg apuval, hogy találkoznak ma itt, a Popstrandon.

– Mikor jön apád?- kérdezi Sári, aki ott hever mellette a homokban. A szél egyre erősebb, és már hideg is van. Mindenki hazament, a part kihalt és barátságtalan. Kicsit feljebb a büfések is pakolnak. Kriszti felül, és a hullámzó víz felé néz.
– Nem tudom. De jön, az biztos. Megígérte.
– Mikor beszéltetek?
– Tegnap hívtam, hogy ma délután itt leszünk. Azt mondta, elvisz csónakázni, csak várjuk itt a strandon.
Évek óta nem látta az apját. Négy éves volt, mikor anyu elvált tőle, mert nem bírta, hogy iszik. Kriszti haragudott az anyjára, mert mindig csak a baja volt abból, hogy a szülei elváltak. Ha eltűnt valami az iskolában, őt vették elő, pedig eskü, sose emelt el még egy hegyezőt se. Amíg odajártak az általánosba, mindig körbelengte őt és a testvérét valami fura, sajnálkozó megvetés. Mintha billog volna a fülükbe ütve: Elvált szülők gyereke. Ezen a kedves természete, meg a csinos mosolya, a cserfes, vidám kíváncsisága sem sokat segített. Csak az segített volna, ha anyu nem adja be a válókeresetet, hanem minden marad, ahogy volt. Ha apu velük marad így vagy úgy. Csak kibírták volna. Sokan kibírják. Akkor eljárni se kellett volna a dohos, öreg házba a mamáékhoz, ahová apu visszaköltözött. Utálta, mikor menni kellett hozzá láthatásra. Így mondták: láthatásra. Anyu már hétfőn elkezdett veszekedni velük. Tomi volt az idősebb, tíz éves talán, és ő volt a fiú, aki megmakacsolta magát. Azt mondta, nem megy Gárdonyba, nem megy abba a rossz házba, nem akar apuval találkozni. Inkább lemenne hétvégén a játszótérre, vagy csavarogni a barátaival a panelházak közé a most épülő lakótelep dzsungelében. Szerdán már Kriszti is becsatlakozott, ő is mondogatta a cérnahangján, hogy nem akar menni. És tényleg nem akart. Utálta ezeket a hétvégéket, mikor az anyja azzal zsarolta ordítva és a fakanalat lengetve, hogy igenis, menni kell apuhoz, mert apu szereti, ő az apjuk, és amúgy is a gyámhivatal megbassza őt, ha Krisztiék nem jelennek meg a láthatáson. Ez a mocskos tróger biztos feljelenti, ha nem mennek. Kriszti utálta nézni, ahogy apu berúg, utálta hallgatni a szuszogását, mikor mákonyos szemmel magához húzta, az ölébe szorította, tapogatta, simogatta, és borszagú lehelettel dadogta a fülébe, hogy mennyire szereti, meg hogy ő sose akarta volna ezt, csak az anyja akarta, ő akart válni. „Mer’ sose bírt a vérével, azér’” mondta, de Kriszti nem értette, mire gondolhat. Gyakran ébredt arra, hogy apu bemászik mellé a dunna alá, és a szemét nyalogatja. – Fuj, apu, ne máááár!- tolta el magától undorodva, és akkor apu szerencsére abbahagyta. Biztosan nem akarta, hogy Tomi is felébredjen.
Végül mire pénteken a Centrum Áruház narancsszínű nejlonszatyrába gyűrt ruhákkal kibuszoztak a fehérvári állomásra már mindenki duzzogott. Anyu is. Összeszorított szájjal rakta fel őket a vonatra.
– Tomi, vigyázz a húgodra!-  így búcsúzott. Még ki se futott a vonat, mikor ő már sarkon fordult, és eltűnt a pályaudvar épületében.
– Mehetett az aktuális pasijához- gondolja most Kriszti keserűen. – Sose bírt a vérével. Akkor, ott a vonaton még nem tudta, mit csinálhat ezeken a szabad hétvégéken az anyja. Egyáltalán mit csinál olyankor, mikor nincs otthon? Mit csinál mindig? Dolgozik, ő így mondta, és Krisztiék naphosszat voltak egyedül. Hogy ne éhezzenek, Kriszti zsíroskenyeret kent, aztán néhány év múlva már teljesen ő gondoskodott a testvéreiről. Tomiról, a húgáról, Juciról, és később, sokkal később a féltestvéréről, Petiről is. Ide, a mamához ketten mentek Tomival. Nézegették a többi utast, és szorgosan pillantgattak ki az ablakon, nehogy eltévesszék az állomást. Az volna csak a riadalom, ha rossz helyen szállnának le. Apunak se kocsija, se jogosítványa, nekik se pénzük, se semmijük. Talán örökre elvesznének, ha figyelmetlenek.
– Megismered még? Mikor láttad utoljára?- kérdezi most Sári. Kriszti félig hátrafordul és ránéz a félkönyökén támaszkodó Sárira. Eddig a vizet bámulta, próbálta elképzelni, milyen lesz, mikor apu megjelenik ott a motorcsónakjával, vagy ha azzal nem is, de valami klassz evezőssel. Mit kérdezgeti őt Sári? Hagyja már békén! Persze, hogy megismeri az apját! Igaz, három éve is van talán, hogy látta. Akkor volt itt utoljára a gárdonyi kis parasztházban, utána többé nem ment. Elég volt. Eleinte félt, hogy bajuk lesz belőle. Hogy majd az apja feljelenti őket, és a gyámhivatal megbassza anyut. Sose értette ezt. Mi az, hogy megbassza a gyámhivatal? Csak valami nagyon kínos lehet, ha anyu ennyire fél tőle. Szóval félt egy kicsit, de nem történt semmi. Úgy látszik, aput nem zavarja, hogy nem mentek. Aztán jött a következő láthatási hétvége, amikor ismét otthon maradt. Anyu szokás szerint nem volt otthon, ők meg elvoltak magukban. Anyu ekkoriban már elég boldogtalan és kedvetlen volt, így fel se tűnt neki, hogy nem mennek. Kriszti egy darabig várta, hogy egy napon majd jönnek a rendőrök, vagy legalább egy levél, hogy számon kérjék, amiért nem voltak a gárdonyi házban. De nem történt semmi. Ettől kicsit elszomorodott.

Mikor kitalálták Sárival, hogy lejönnek Agárdra egy napra, mint az igazi nagylányok, akkor eszébe jutott, hogy talán elruccanhatna az apjához, hisz itt lakik néhány kilométerre. Néhány napig eltartó idegeskedés, latolgatás és tervezgetés után egyszer, mikor anyu szokás szerint nem volt otthon, fogta a telefont és szépen egymás után tárcsázta apu számát, amely a zöld színű vonalas készülék melletti noteszba volt felírva. Minél közelebb került az utolsó számjegyhez, annál idegesebben szorította a kagylót. Mikor az apja beleszólt a telefonba (Tessék, itt Tolnai), teljesen tiszta volt a hangja. Örült is neki, hogy Kriszti felhívta. Kérdezte anyuról, a bátyjáról.
– Na, és te? Hogy megy a suli?
– Felvettek a gimibe, képzeld el. Pedig az igazgatónő nem akarta elküldeni a jelentkezési lapomat, mert azt mondta, egy elvált szülők gyereke ne menjen gimnáziumba, hanem menjen szakmát tanulni, mert őneki hamar kell majd dolgoznia. De én nem hagytam magam, hanem mondtam, hogy igenis, a gimnáziumba akarok menni. Végül elküldte, és képzeld el, hogy felvettek!
– A hülye kurva! Jól kibabráltál vele! – röhögött apu vidáman- Az én lányom vagy, hallod- e. Nem hagyod magad!
Kriszti itt jóleső melegséget érzett. Apu büszke rá. De jól tette, hogy felhívta! Pedig tartott tőle, csak mégis amikor elballagott a suliból, annyira boldog volt, hogy meg akarta osztani vele. Mégiscsak az apja! És persze ezt is, hogy ősszel már gimnáziumba megy. Ez volt, amit el akart neki mondani. Hogy ebből hogyan lett az, hogy most itt ül Sárival és az apját várja? Fogalma sincs róla.

A szél egyre erősebben fúj, és már hideg is van. Talán mégis el kellene indulni. Talán nem volt jó ötlet idejönni. Talán apu nem is jön el. Talán az volna jó, ha nem jönne el. Csónakázni már úgysem lehet, hiába mondta, hogy elviszi őket egy körre a tavon. Ilyen szélben ki megy ki a vízre? Életveszélyes! Viszont ha motorcsónakja van, azzal azért kimehetnek. Lehet, hogy az van neki. Lehet, hogy jó állása van, és már vett egy klassz csónakot, amivel majd meghajóztatja őket, ő pedig büszke lehet arra, hogy milyen apja van neki. Egyszer az életben már nem csak egy nyomorult elvált szülők gyereke lesz, hanem a csónakos Tolnai lánya. Ahogy a remény dombjára felhúzza magát, azonnal el is fogy belőle az erő. Az a belső öröm, amit néhány pillanattal előbb épített magában, most szertefoszlik, és helyét átveszi a szürke, súlyos massza, ami kevés kivételtől eltekintve rendszeresen betölti a lelkét.
– Menjünk- mordul egyet. Felpattan a homokból és a kezét nyújtja Sári felé. – Biztosan történt valami. Talán be kellett mennie dolgozni, és azért nem jön. Ha kilépünk, még elérjük az ötös vonatot. Felrántja Sárit, akinek a szél vadul tépkedi a haját. Kriszti önkéntelenül nyúl a copfja felé, és kihúzza belőle a gumit. Megrázza a fejét, a szél alákap a barna, még finoman nedves hajtömegnek, majd az egészet belecsapja az arcába.
– Hallod, Kriszti! Valaki van a vízen. Ott jön valaki- mondja Sári, és bámul befelé a tóra, ahol egy bután imbolygó zöld ladikban egy ember áll. Kriszti belseje megdermed. A tó felé fordul, és tényleg közeledik egy egyszerű, kopott zöld ladik, amelyben egy ember áll, aki… És itt egy széllökés újra az arcába csapja a haját, így nem látja élesen ezt a szürreális képet, amelyet egyre közelebb sodor hozzá a víz. Idegesen beletúr a hajába, próbálja elsimítani, de már olyan erős a szél, hogy hiába fogja marokra a tincseket, mégis újra és újra előrecsapódnak a szemébe. A férfi a csónakban integet a part felé, talán kiabál is, de nem hallani, mit. A vihar itt a kapuban, a víz komoly hullámokat vet, ez az őrült meg ott van bent. Meg akar ez halni?
– Úristen, Kriszti, ez apád? – Hallja Sárit, aki kiabál a szélben, majd ránéz kővé vált barátnőjére és kiszakad belőle a nevetés. – Apád egy csónakban meztelenül ordít!- kiabálja és tátott szájjal röhög. És tényleg, mintha apu teljesen meztelen volna. Megőrült? Nem, ez kizárt. Biztos van rajta valami fürdőnadrág, vagy ilyesmi. Persze az is abszurd, hogy ilyenkor fürdőnadrágban legyen, de még mindig jobb, mint meztelen. Apu áll a rohadó ladikban, integet a part felé és kiabál szakadatlan. Biztos azt ordítja, hogy „Krisztiiii! Krisztikééém, szeretleeeek! Tudod, hogy nem én akartam, hogy elvált szülők gyereke legyél!” Szerencsére nem hallani a szavait. Most, éppen mielőtt a csónak felborulna, leül, kiemel egy pár evezőt, és a habokat csapdosva jól láthatóan a part felé kezd evickélni. Krisztiben megáll a vér. Idejön. Úristen, idejön!
– Nem!- ordítja- Ez nem az apám! Hogy képzeled? Hülye!
Azzal megfordul és teljes erőből futni kezd. Sári kacagva, a jókedvtől szökdécselve szalad utána.
Még a vonaton is kibuggyan belőle olykor a viháncolás, és míg idióta mondókákat gyárt: „Tolnai Sándor, gatyába’ táncol” fel sem tűnik neki, hogy Kriszti nem nevet vele.

---

Ha szeretnél tőlem több irodalmi jellegű írást olvasni, vagy követni a könyveim, pályázataim útját, akkor iratkozz fel szerzői oldalamra:
https://www.facebook.com/Rácz-Róza-szerzői-oldal-106727304822357
Ha politikai, társadalmi, nőjogi cikkek érdekelnek, akkor pedig várunk a Gumiszobában:
https://www.facebook.com/gumiszoba