„Ne legyél már szégyenlős, Pistike!”
(avagy a szorongásig nyomasztott anyákról)
Egy tökéletes világban az anyáknak nem kéne Xanax-ot szedve átvergődni a napon, hanem ki lehetne mondani azt a tabut, hogy igenis gyereket vállalni piszok nehéz, segítség kell, mindenki küzd vele, nem a földkerekség legnagyobb csodája, hanem kőkemény munka, ráadásul szembe szélben, a társadalom és a környezet nyomasztásának ellenállva. Duhay Timi írása.
Az írás apropója, hogy nemrég bébiszitter munka miatt találkoztam egy új családdal: első körben anyukával és a kisfiával. Semmi újdonság nincs a helyzetben, hellyel-közzel húsz éve segítek szülőknek a kicsik körül. Közben látom a végtelen megfelelni vágyást az anyákon.
A találkozó alatt a két évest az első pillanattól kezdve produkáltatták, elő kellett adnia a komplett repertoárt és mivel teljesen normális, ha egy tetszőleges korú gyerek nem azonnal nyílik meg az első útjába kerülő random felnőttnek -, persze olyan is van, hogy igen -, így anyuka még nógatta is, újra és újra, hogy “ne legyél már szégyenlős Pistike!” Ebből a gyerek annyit szűr le, hogy ő szégyenlős, azonnal kap egy címkét és aszerint kezd el viselkedni. Segített már az életben bárkin is az a felszólítás, hogy ne legyen ilyen, vagy olyan? Én sem szoktam a barátkozós találkozásaim tizedik percében összedobni egy gyors kaját, eljátszani egy Beatles dalt, elszavalni egy verset, megmutatni bármelyik szellemi termékemet, fejen állni, sprintelni időre… pedig ezen képességek birtokában vagyok. A bizalom kiépüléséhez idő kell! Elhiszem, hogy a kicsi nem visszamaradott. Elhiszem akkor is, ha Pistike nem adja elő első találkozásnál a Petőfi összest, hogy életkorának megfelelően képes a mesekönyvben rábökni a tehénre, megnevezni, hogy boci és a “mit mond a boci?” kérdésre múúúúúzni. Aztán hosszan hallgattam azt is, hogy mit mondanak a gyerekre a bölcsődében, ami szintén címke és most már Pistike azt is tudja és produkálja majd, hogy ő önfejű, erőszakos…
Semmi önálló benyomást nem szerezhettem, mert öntötték a fejembe a jelzőket a gyerekről. Egy gondolatnyi csönd sem volt, azonnal körbe kellett írni Pistikét, jellemezni mindenféle tulajdonságokkal.
És mennyire nem anyuka a hibás, hanem a társadalmi rendszer!
A rendszer, ahol elvárások és nyomasztások vannak, már a terhesség alatt is!
A gyereknek nem szabad császárral születnie, a terhesség alatt tilos panaszkodnia a nőnek, hisz a fogantatás egy csoda, ő áldott állapotban van, viselkedjen is aszerint!
A gyerek lehetőleg anyatejen nőjön fel, a négy fal között etetve, hisz a nyilvános szoptatás undorító, a túlszexualizált mellel -, ha a természet adta funkcióját tölti be -, nem lehet mit kezdeni.
Lehetőleg ne járjon a totyogó bölcsődébe, az anyán lógjon folyamatosan, aki ezt viselje a legnagyobb türelemmel, odaadással, mosolyogva.
Az intézményekbe kerülve a gyerek legyen simulékonyan, idegenek előtt cigánykerekezzen, kérésre pitizzen. Ha nem teszi, elsősorban az anya hibája!
A gyereket a nulladik perctől monitorozzák a legkülönfélébb emberek, a család, barátok, pedagógusok és megmondják, szinte kizárólag pejoratív jelzőket használva, hogy a gyerek szorong, a gyerek ADHD-s, a gyerek autista, agresszív, szemtelen, diszfunkcionális… és anya legyen a talpán, aki ettől nem zavarodik össze, nem zakkan bele és nem lesz megfelelési kényszere, akár a bébiszitter felé is. Az már más kérdés, hogy egy harminc gyerekre jutó túlterhelt óvónő mégis milyen jogon süt a kicsikre akár pszichológiai kórképeket is.
Az anya természetesen neveljen egy kis szeretetgombócot, aki programozott robot üzemmódban csinálja, amit kérnek tőle, tűri és adja a puszikat és érintéseket, mert ez az elvárás. Ha nincs kedve az utcán a szomszéd nénivel bratyizni, akkor nyilván a szülő, de leginkább az anya a hibás, aki pirulva, vállat vonogatva „gátlásos/szorongó a gyerek” kijelentéssel szabadkozik az ismerős előtt. Erre a gyerek- legnagyobb meglepetésre- produkálja is a szorongás tüneteit és a környezett döbbenetére kezd el körmöt rágni, vagy tikkelni. A kedvenceim közé tartozik a versengés a játszótéren! „A mit tud az én gyerekem, illetve mit tud a másé”, össznépi nyomasztás, ahol azonnal visszacsatolást keresnek az anyák, hogy minden rendben van a gyerekkel, a homokozó túloldalán játszó Benőke sokkal butább és nem tud fejben másodfokú egyenleteket megoldani, bezzeg az ő Pistikéjük… Ha ellenben a hasonlítgatás rosszul sül el, borítékolható az aznapi szorongás-adag, hisz még az ismeretlen másik szülőnek is meg kell felelni.
- Egy idilli világban nem menne a címkézés, a gyerek önmagát definiálná a külvilág tükrén keresztül, nem elvárások és jelzők kereszttüzében. Ő fedezhetné fel a világot, ő ismerhetné meg a dolgokat, nem suvasztanák a fejébe, hogy a nyuszi-cuki, giliszta/bogár-pfújjj, undorító.
- Egy idilli világban egy csecsemős anyuka nem nekem mentegetőzne bocsánat kérően, hogy reméli, hogy nem vagyok elvakult szoptatás párti, mert gondja akadt a szoptatással és félig tápos az újszülött.
- Egy idilli világban a nők nem nyomasztanák egymást örökösen egymásra licitálva a tökéletes, hazug anya képért, hanem támogatnák, megerősítenék a másikat az elég jó anya szerepkör megtalálásában.
- Egy tökéletes világban az anyáknak nem kéne Xanax-ot szedve átvergődni a napon, hanem ki lehetne mondani azt a tabut, hogy igenis gyereket vállalni piszok nehéz, segítség kell, mindenki küzd vele, nem a földkerekség legnagyobb csodája, hanem kőkemény munka, ráadásul szembe szélben, a társadalom és a környezet nyomasztásának ellenállva.
Anyák! Legyetek szívesek, ne kérjetek többé bocsánatot!
Ha tetszett a cikk, kérjük, hogy oszd meg, hogy másokhoz is eljusson. Cikkeinkhez itt is tudsz kommentelni, vagy megteheted ezt a Facebook oldalunkon:
https://www.facebook.com/gumiszoba
Gumiszoba 