Sisterhood, avagy miért bántják a nők egymást?
Rendszeresen feltett kérdés, hogy miért van az, hogy az internet komment szekcióiban lapátolni lehet a nőgyűlöletet, és főképpen miért van az, hogy ebben időnként a nők simán lekörözik a férfiakat? Miért nem zárnak össze a nők is ugyanúgy, mint a férfiak? Miért kell nekik rátromfolni a másikra, miért kell folyton azt bizonygatni, hogy a másik nő értéktelenebb, ügyetlenebb, mint én?
Az online terek csak felerősítik ezt a tendenciát, mikor egy- egy cikk alatt nők kezdik oktatni, kritizálni a nők életét, anyaságát, szokásait, testét, súlyát, öltözködését. A személyiségének olyan jegyeit, melyek a magánszféra kategóriájába tartoznak. Elborzasztó néha látni, mennyire nincs empátia egyik nőtől a másik felé, milyen kéjjel tudják a nők a másik nőt rugdosni. Vajon miért van ez?
Murinai Angela írása
A sisterhood
/Részlet a Tíz okom a haragra, avagy a patriarchátus kritikája című könyvemből)
A szó jelentése nővérség, testvériség. Nők összetartását szoktuk ezzel a szóval illetni. Azt, mikor nők kiállnak egymás mellett, vagy legalább nem bántják egymást. Nem tudom, neked eddig milyen tapasztalataid vannak a sisterhooddal kapcsolatban, én úgy látom, hogy sajnos van még hová fejlődni. A nők gyakran panaszkodnak a nőkre amiatt, hogy milyenek. Már unásig ismert frázis, hogy a nők pletykálnak, kibeszélik egymást, bűntudatot gerjesztenek a másik nőben, és azt sugallják, hogy az alább való náluk, mert nem elég tisztára súrolja otthon a fürdőkádat. Meg olyanokat is mondanak (remélem, hogy te nem), hogy a nők hülyeségeket szoktak beszélni, unalmasak is, ezért jobb inkább férfiakkal tölteni az időt. Ez utóbbit mondjuk abszolute nem értem, mivel szerintem a férfiak is beszélnek gyakran olyan hülyéket, hogy a szemem kigúvad tőle, csak az a helyzet, hogy ők sokkal magabiztosabban adják elő a maguk ostobaságait, mint a nők, ezért sokkal hitelesebbnek tűnnek.
Szóval a nők panaszkodnak, hogy milyenek a nők egymással. Nos, a Rend egyik taktikája az oszd meg és uralkodj elve. Egyrészt az alá- fölérendeléssel ellentéteket szít a nők és a férfiak között, másrészt ellentéteket szít nők és nők között. Míg a nők egymással civakodnak, addig a férfiak a hatalom birtokában összezárnak. Már kész is a legtökéletesebb recept arra, hogy a nők soha ne tudjanak összefogni, és közösen az elnyomás ellen fellépni. A Rendnek az a legjobb, ha utálják egymást, és inkább a férfiakban keresik az érzelmi támaszt. A férfiakban, akikkel aszimmetrikus a kapcsolatuk, tehát szinte kizárt, hogy a teljességet, a teljes értékűséget és az egyenlőséget megélhessék.
Azért, hogy a Rend egymás ellen fordítsa a nőket, állandó versengésbe taszítja őket. Cél kivívni a férfiak megbecsülését, és jobb pozíciót, több megbecsülést (buksisimogatást) megszerezni a többi nő ellenében.
Eleinte az a feladat, hogy legyünk minél szebbek. Lehetőleg szebbek a többi lánynál, hiszen akkor fogunk tetszeni a fiúknak. Senkiben még csak fel sem merül, hogy miért olyan központi kérdés tetszeni a fiúknak, hiszen az is a kezdetektől tanítva van (szinte már a legelső esti mesékkel), hogy a lányok (a királylányok) életének beteljesülése az, ha eljön értük a királyfi és feleségül lehet menni hozzá.
A meséken túl is örök verseny folyik a legszebb nő, a legjobb feleség, a legszuperebb lakberendező, legvégül pedig a legjobb anya címért. Versengés nem a férfiakkal, hanem a férfiakért, az ő jóváhagyásukért. Ez nem feltétlen a szomszéd Pista, vagy Kövér László jóváhagyása. Ez az a fajta jóváhagyás, amikor egy nő megkapja a visszajelzést arról, hogy rendben van; amikor nincs vegzálva intézmények vagy más emberek által, vagy amikor magának, a benne működő eszmerendszernek, egyszerűbben a belé nevelt szabályoknak azt tudja mondani: igen, én remek anya, szuper feleség, kiváló háziasszony vagyok.
– És leszarom, kinek mi erről a véleménye – teszi hozzá ő is, ahogy nagyon sokan. Olyanok akik egyébként simán a Rend elvárásai szerint élnek, vagyis nem kell számítaniuk igazi, húsba maró büntetésre.
A legfőbb kérdés persze az, hogy miképpen lehet ezt megállítani, és a nőket egymáshoz közelíteni. Én abban hiszek, hogy a nők, átlátva ezt az egész manipulációs játszmát, minden versenyeztetés ellenére megálljt mondanak az erőszaknak, és összezárnak. Akkor is, ha a részletekben nem értenek egyet. Mert élhetünk másként, gondolkodhatunk másként, de mégiscsak nők vagyunk, és ugye, kell egy hely, egy közösség, ahol befogadnak minket. A vihar elérhet bárkit. Azt is, aki most még azt hiszi, neki sikerült felépíteni azt az álom-életet, amit a patriarchátus célként kitűzött elé. Viszont ha egy napon ő is úgy ébred, hogy valami fáj, akkor biztos lehet benne, hogy a patriarchátus nem fogja őt megvigasztalni. Akkor nem számíthat senkire, hacsak nem saját nőtársaira.
Ez nagyszerű gondolat, de valójában nem hiszek abban, hogy ebben a társadalmi berendezkedésben ez megtörténhet. Ideig óráig, nagy ügyek mentén persze összeállnak a nők és felháborodnak, de azután mindenki szépen hazamegy megfőzni a vacsorát. A gyereknek enni kell, és az sem volna kellemes, ha a férjük nyakon csapná őket az engedetlenség miatt. ebben. Hatalmas tudatosodás kellene ahhoz, mégpedig tömeges méretekben, hogy a nők összefogjanak a változásért. Én magam is sokat busongtam már azon, hogy miért nincsen sisterhood, miért farkasa nő a nőnek. Miért nem lehet legalább békén hagyni egymást. Nincs elég bajunk a férfiak miatt, még akkor a nőkben se bízhatunk? Mi volna, ha nők nem aláznának meg nőket az öltözködésük, kinézetük, életmódjuk, testük, koruk, anyaságuk, szexuális szokásaik miatt, vagy azért – és ez valami egészen elképesztő-, mert az a másik nő a nők jogaiért vállal nyilvános kiállást. Sajnos a patriarchátus működése okozza ezt. Amint a férfiak sem született elnyomók, úgy a nők sem született nőgyűlölők. A patriarchátus működése, hatalmi elosztása, elvárásai teremtik meg ezeket a viselkedésmintákat. A nőknek be kell bizonyítaniuk, hogy ők jobbak a többi nőnél azért, hogy a férfit megtartsák. Ezért aztán egyrészt tepernek, másrészt választják a legegyszerűbb módszert: leszólják a másik nőt. Ha én megszólom, hogy ő aztán mennyire szar anya, ezzel nyilván azt sugallom, hogy én bezzeg jó vagyok. Ha nekem bajom van a testemmel, akkor a legegyszerűbb a másik testét kritizálnom, hogy én máris jobb színben tűnjek fel. Ha én elhallgattatom a jogvédőt, akkor jó eséllyel számíthatok a férfiak dícséretére, jóváhagyására (emlékeztek a néhány éve férfiak által létrehozott Nők a feminizmus oldalra, melynek élére egy szerencsétlen nő állt, hogy a szájába adott patriarchális lózungokat tolja?). Nos, egy ilyen aljasul felépített rendszerben el tudod- e képzelni, hogy majd egy napon nők tömegei intenek be a régi szokásoknak, és a férfihatalom ellenében, annak minden rosszallását elviselve, egymás kezét szorosan fogva kezdik el lebontani az elnyomás rendszerét?
Na, ugye.
Mit lehet csinálni akkor? Beszélni. Cáfolhatod fáradhatatlanul mindazt a sok butaságot, amit a Rend el akar velük hitetni. Közben pedig minden nap elégedetten teheted le a fejed a párnára, mert fogod tudni, hogy a magad csendes, lassan kúszó forradalmát azon a napon is megvívtad. Tettél azért, hogy az utánad jövők esélyt kapjanak egy jobb életre. Ezt teheted, és hidd el, már ez is sokkal több annál, mint amit milliók tesznek.
A sisterhood azt jelenti (szerintem), hogy azért nem kezdünk ki más nőt, hogy ezzel mi magunk jobbnak tűnjünk fel. Nem jelenti viszont azt, hogy nőként mindenféle női viselkedést és véleményt el kell fogadnunk. Én is kritizálok női viselkedéseket, de nem pocskondiázok azért nőket, hogy ezzel azt sugalljam, én bezzeg sokkal különb vagyok. Most egyébként pont azt sugalltam, hogy én különb vagyok… Na, mindegy. Szóval ha a sisterhoodot nagyon erősen szem előtt tartjuk, akkor ebből még akár az is kijöhet, hogy mindent ráhagyunk, mindent kritika nélkül hagyunk, amit nő csinál, elvégre sisterhood. Na, de mégis, az meg hova vezetne? Ennél azért összetettebb a dolog. Ahhoz, hogy fejlődjünk, kell kritika. Kritizálni kell. Az viszont nem mindegy, mi a cél, és mi a módszer. Ha a kritika nettó szemétkedés, a másik gyengesége fölötti káröröm, okoskodás, kioktatás, az sem a világot, sem a kritizált személyt nem viszi előre. A kritika kivattázása, elkenése, virágnyelvre kódolása szintúgy nem. A rossz, nem működő viselkedések megvitatása, láthatóvá tétele viszont szükséges. Eltalálni a mértéket, az arányokat, a hangot, pontosan látni magunkban a célt, na, az nem egyszerű. Annak örülni, hogy a másik nő esendő, hibázik, tévedett, ezt arra használni, hogy önmagunk tévedhetetlenségét bizonyítsuk, saját ügyességünket, jószerencsénket, csodás életünket irigyeltessük, netán a másik nő bukását akarni, ha megtörténik, annak örülni- az problémás. Nőként a nők, egyes nők kápóságát, aljasságát, világra, a többi nőre romboló hatású viselkedését, hatalommal való visszaélését (pl. prominens női kormánytagjaink esetében) keményen kritikával illetni véleményem szerint nem a sisterhood megsértése, hiszen ők ártanak nekünk. Csak azért, mert nők, nem kaphatnak elnézést a pusztításért.
Egészében úgy gondolom, hogy a sisterhood is egy olyan fogalom, ami igényelné, hogy a XXI. század elvárásaihoz igazítsuk. Most, mikor egyre több nő válik láthatóvá, hallatja a hangját, mikor közéleti szereplőkké válnak, vagy azokhoz mennek nőül ilyen-olyan okból, akkor jó lenne beszélni arról, hogy milyen határig és mi célból kritizál(hat)juk például Varga Judit vagyonmentő válását, vagy Várkonyi Andrea szerelmi életét.
Gumiszoba 