Gumiszoba

Én kulcsos gyerek voltam, és nemrég olvastam, hogy emiatt feltehetőleg traumatizált is vagyok, hiszen viszonylag sok időt töltöttem egyedül, míg a szüleim dolgoztak. 
Murinai Angéla cikke az anyák felelősségéről.

---

Nem érzem magam annak, de már megtanultam azt is, hogy nem számít, én hogyan gondolom, mert a szakember azt jobban tudja. Szóval a nyolcvanas években teljesen megszokott volt, hogy a gyerekek egyedül vannak otthon, biztonsági öv nélkül utaznak az autóban, zárt térben dohányoznak mellettük, és ha rosszalkodnak, egy nyaklevessel csitítják el őket. Ha még visszább megyünk az időben, elérünk egy olyan korszakba is, amikor már az is jó anyának számított, aki életben tudta tartani a gyerekeit. Kit érdekelt akkoriban, hogy milyen különórákra jár az a gyerek, vagy traumatizálja-e őt valaki a szövőgyárban, vagy a bányában, ahová néhány schillingért kellett dolgozni mennie. Akkor az volt a szokás. Ehhez képest elég jelentősen átalakultak a dolgok, ami egyrészt jó, másrészt meg teljesen abnormalitásba tolta a felelősségek kérdését. Ma már mindenért, ami a gyereket éri, vagy amit a gyerek önmaga ellen elkövet, az anya felelős.
Amikor 2016-ban a gyerekem meghalt egy balesetben az egész internet azt kutatta, hogy hogyan lehetséges, hogy a tizennyolc éves fiam egyedül ment le a tengerhez egy kábé Lajosmizse nagyságú sziget Petőfi Sándor utca méretű falujában. Hogyan maradhatott fél napra egyedül a három gyerek (18, 15, 13 évesek)? Senki nem kérdezte, hogy az apjuk hol volt, miért nem volt ott, ő hogyan gondolta, hogy egy anya egyedül elviheti a gyerekeit nyaralni. Senkit nem érdekelt. Tavaly nyáron a Balatonba fulladt bele egy szintén tizennyolc éves fiú, a szülőket… pardon, az anyát ott is megfeszítették.

Mert az intenzív szülőségnek köszönhetően ma már tudjuk, balesetek nincsenek, csak anyai mulasztások, és hogy neked minden körülmények között ott kell állnod, lesned, vigyáznod a gyerek minden lépését. Egyetlen percre sem hagyhatod egyedül, mert ha valami történik vele, annak felelőssége életed végéig kísérteni fog.

Mondom, húsz évvel ezelőtt ezrével voltunk kulcsos gyerekek, akik egész délutánokat töltöttünk otthon. Felnőttünk mi is, valahogy feldolgoztuk azokat a negatív élményeket, amik értek minket. Vannak köztünk, akiket baleset ért, vagy akár annál is nagyobb borzalom is. Azt viszont senki nem vonta kétségbe, hogy a szülőknek el kell menni a munkahelyre, és azt is feltételezték róluk, hogy ellátnak minket megfelelő tudással ahhoz, hogy lehetőleg ne tegyünk kárt magunkban. Ezzel egy időben a gyerekek is kisebb-nagyobb mértékben megtanultak felelősséget vállalni. Azért például, hogy a kulcs ne vesszen el, hogy a lecke akkor is elkészüljön, ha nincs, aki ellenőrzi, hogy a kutya legyen megpisiltetve, hogy idegennek ne nyissunk ajtót, nem álljunk szóba vele az utcán, és így tovább.

Akkoriban több gyerek fulladt a Balatonba? Több gyújtotta magára a házat? És úgy egyáltalán, tudjuk-e, hogy ahhoz képest, amekkorára dagadt az anyák túlterhelése és felelőssé tétele, mennyivel nőtt a gyerekek biztonsága és boldogsága? Kevesebb boldogtalan, frusztrált, céltalan, sebesült, halott gyerek van, mint amennyi volt húsz, harminc évvel ezelőtt? Mert ha nem, akkor akár le is lehetne szállni végre az anyákról. Vagy ami még jobb: esetleg elkezdhetnénk tárgyalni az apák felelősségét (is), az apasebet (vagy mi a picsát), a jó apa, rossz apa fogalmát, az apák feladatait. Listázhatnánk a jó apa felé benyújtott elvárásokat, és aztán elkezdhetnénk értékelni a férfiakat apaságuk alapján. Már csak az egyenlőség nevében, ugye. De leginkább fel is tehetnénk a kérdést, hogy kell-e, lehet-e mindentől megvédeni a gyerekeinket? Hiszen ezeken a karcolásokon át edződnek arra, hogy később legyenek megoldási képleteik. Ha genyó módon viselkedek, akkor annak következménye lesz. Ha anyámat kiborítom, akkor ő ordítani fog, én megriadok, majd megbeszéljük, megyünk tovább. Ha a leckét nem csinálom meg, a tanár beír az ellenőrzőbe, és nem mehetek el a hétvégi gyerekzsúrra. Vagy a fene tudja.

Nagyon fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy amikor erről beszélek, soha nem súlyos bántalmazásokra, elhanyagolásokra, erőszakra, bűncselekményre gondolok. Nem szeretném, hogy te, akit rendszeresen agyba főbe vertek és rettegtél otthon most azt gondold, hogy elbagatellizálom a traumáidat. Egyszerű, hétköznapi dolgokra gondolok, amik nem megkerülhetők, amikor gyereket nevelünk.

Egymillió gyerek lemegy a Balatonba fürdeni, majd felnő békességben, és nem is gondol vele. Egy pedig egyszer belefullad. Neki szarabb anyja van, mint azoknak, akikkel ez nem történik meg? Te ott vagy a gyereked mellett állandóan? Van erre kapacitásod? Tényleg? Hát gratulálok. Bizonyosan nagyra értékeli ő is az állandó kamerázást.

Gyakran gondolok arra, milyen igazságtalan világ az, ahol elhitetik a nőkkel, hogy az élet egyetlen területén jogosultak kompetensnek lenni, és sikert elérni, ez pedig a gyereknevelés, majd mikor ebben reménykedve szülnek, kiderül, hogy még az interneten feszítő Béla is jobban ért a gyerekük neveléséhez, mint ők. Ma már nincs olyan, hogy véletlen baleset, á, dehogy. Olyan van, hogy TE nem vigyáztál a gyerekre. Nincs olyan, hogy megátalkodott, zsivány gyerek, á, dehogy. TE nevelted szarul. Nincs olyan tömeggyilkos, akinek ne volna egy nyomorult anyja, aki bántalmazta ezelőtt harminc évvel. Te jó ég! Egymillió másik ember is van, akit bántalmaztak, mégsem lett tömeggyilkos. Nincs olyan nőgyilkos férj, akiről ne derülne ki, hogy az anyja nem volt elég cuki vele. És? Egymillió nőt bántalmaztak és szégyenítettek meg kislányként, mégsem lettek férfiverők.
Szóval én értem, hogy tök kényelmes dolog mindenért az anyákat hibáztatni, de nem nevezném fairnek az eljárást. És akkor még finoman fogalmaztam.

Én mára bűnös módon letettem az önhibáztatást. A fiam klassz srác volt, és bíztam a döntéseiben. Ismertem tizennyolc éve, egy csomó dolgot végigcsináltunk együtt. Akkor, ott rossz döntést hozott, és bár ott lettem volna, hogy megakadályozzam a halálát! Ám ha ott lettem volna, az azt is jelentette volna, hogy nem bízom benne.

Hat évvel később ugyanott egy felnőtt férfi ment be az akkor viharos tengerbe. A felesége kint toporgott a parton, míg a fickó a hullámok közt hősködött. Pánikroham lett úrrá rajtam, és sírva kiabáltam neki, hogy azonnal jöjjön ki, mert ez veszélyes, és hogy itt halt meg a fiam ugyanígy. Ez a férfi akkor megúszta, kievickélt, és gondolom, azóta is meséli, mekkora vagány volt, és mekkora hisztigép voltam én. Egy idegen nő a parton. Vajon ha ő meghal akkor, azért ki volna felelős? Talán az anyja?

Szerzői oldalamat ITT találod, vagy ha nagy gyerekes anya vagy, aki szabadon szeretne beszélni a megéléseiről, akkor keresd Anyutentikus nevű csoportom, melyet kimondottan olyan nőknek hoztunk létre, akik minimum tíz éve tolják már az anyaság projektjét.
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran a cikk alján található gombokkal.