Gumiszoba

Nem kell szülnöd, ha vállalod az ezzel járó társadalmi megvetést. Ha meg bevetted a maszlagot, vagy belenyomasztottak, beadtad a derekad, elhitted, hogy jó lesz majd, akkor mehetsz isten hírével. Senkit nem érdekel, mi van veled, hogy bírod, mit érzel. Boldog vagy. Ez nyilvánvaló, nem? Angela Murinai írása.

---

Eddig egyelőre csak külföldi lapokból kiollózva találkozhattunk olyan vallomásokkal, melyekben anyák beszélnek arról, ha most kezdenék az életüket, vállalnának-e gyereket. Ha jól tudom, Magyarországon eddig még nem készült erről körkérdés, ami az országban tomboló anyagyűlöletet látva nem is csoda. Ki merne egy ilyen darázsfészekbe nyúlni, meg minek is, hiszen, mint tudjuk, az anyák csakis egyféleképpen éreznek és érezhetnek, ugyanazoktól a dolgoktól lehetnek boldogok, elégedettek. Ez pedig nem más, mint a gyerMek, és ennek járulékai, úgy mint házasság és benne egy férfi. Magyarországon a kormánypropagandának köszönhetően mára a család fogalma teljesen eltorzult, és a lehető legmesszebb van attól, amit egészségesnek nevezhetünk. Ez a fajta kommunikáció ugyanis nem csupán a meleg párokat nem tekinti családnak, de a gyerekükkel egyedül élőket, az együtt élő testvéreket, vagy a többgenerációs együttéléseket, az élettársakat, a mozaikcsaládokat SEM láttatja és prezentálja sehol. Ezek nem minősülnek családnak, miközben az orbanista családmodell a huszadik század képződménye. Azt megelőzőn az utódok gondozása sok száz éven keresztül (és még most is) több generáció munkáját kívánta, vagy még régebben törzsi kolóniákban egyenesen törzsi, közösségi feladat volt.
Ma Magyarországon csak a nukleáris- kétszemélyes család a család, melyben az irtóztató és igazságtalan nemi szerepekre kondicionálásnak köszönhetően a család körüli feladatok tetemes része a nőkre hárul akkora túlterheltséget okozva, ami az esetek többségében néhány év alatt felőrli a párkapcsolatot, a nő személyiségét, idegrendszerét, és az anyasággal kapcsolatos kezdeti várakozást, reményt és jóérzéseket.

A nők nagyon sokszor teljesen felkészületlenül és nulla önismerettel vágnak bele az anyaságba. Az ő anyáik nem mesélnek, vagy hazudnak arról, hogyan élték meg a saját anyaságukat. Illetve azt gondolják, hogy az úgy volt rendjén, ez ezzel jár, minek is már szétszálazni a múltat. A társadalom jól kitalálta, hogy az anyákat csendben kell tartani, mert ha nyíltan kezdenének beszélni a fájdalmukról és a kétségbeesésükről, azzal elbizonytalanítanák az elkövetkező generációkat, ami súlyos hatással lenne a születések számára. A patriarchátus különböző technikákat gyártott a nők sakkban és kussban tartására. Például amikor egy nő a nehézségeiről beszél, vagy arról, hogy a mostani eszével nem szülne, arra azonnali és csípőből kilőtt vád, hogy nyilván azért tesz ilyen állítást, mert gyűlöli a gyerekeit. Miért beszél így egy olyan nő, aki maga is szült? Talán meg akarja fosztani ettől az élménytől a többi nőt? Ezzel a vádaskodó, agresszív kommunikációval többszörös károkat okoznak anyáknak, gyerekeknek egyaránt. Egyrészt az anyagyűlölők elérik, hogy a nők ne merjék kifejezni az érzéseiket, így sosem derül fény arra, hogy anyának lenni a mai társadalomban a legbrutálisabb szívás, másrészt soha nem tud megszületni az a nyelv, amelyen elmondhatjuk ezt a gyerekeinknek úgy, hogy ők ne sérüljenek. Egy gyerek szemébe vágni, hogy bárcsak meg sem születtél volna valóban felér egy gyomrossal, de nem azért olyan sokszínű a nyelvünk, hogy ne lehetne megalkotni azokat a mondatokat, amikkel szelíden és szeretettel mondhatjuk el a valóságot, ezzel felkészítve őket egy magunkénál jobb, szabadabb életre. Az anyák kimerültségét, ingerültségét, évek alatt növekvő kétségbeesését a gyerekeik is érzik, és ez akár érzelmi bizonytalanságot, zavarodottságot is okozhat bennük (Most akkor szeret anyám, vagy nem szeret? Rám haragszik, vagy mi baja van? )

“Igen szülnék. Egyet, ahogy terveztem, egyedül nevelve. Ő olyan lett, mint amilyen gyereket 11 évesen egy dolgozatban leírtam. Arról kellett írni, mi lesz húsz év múlva. Írtam egy copfos kislányról, aki mindig jókedvű, és nagyon jól zenél. A nagyobbik lányommal nagyon klassz anyaságom lenne. Hihetetlen pozitív jellem, és isteni a humora. A másik kettőt is imádom, de velük annyi nyíg van, hogy ha nem lennének, szégyen, de nem hiányoznának. De nem panaszkodom, klassz gyerekek és egészségesek.”

A most hétszáz fős csoportunk anyáinak történeteiből az derül ki, hogy mindannyian a legjobbat akarják a gyerekeiknek, viszont ők maguk teljesen felőrlődnek a feladatok tengerében, az iszonyatos elvárások súlya alatt, az egyre bizonytalanabb világban. Többen elmesélik, hogy úgy érzik, egy világméretű átverés elszenvedői, hogy nem erről volt szó, amikor az anyaság gyönyöréről regélt nekik mindenki.

Nem szülnék. Amikor friss kismama voltam, valaki mondta, hogy na, most megtudod, hol lakik az atyaúristen. Azt hiszem akkoriban így fejezték ki azt a hullámvasutat, ami a pokol és a mennyország között száguld évekig, évtizedekig. A pokol mindig ott van és igen, eladnám a lelkemet a gyerekemért simán, de nem hívnék ide senkit “vendégnek” erre a földre. Igazam volt fiatalon, mert ugyanígy gondoltam. Jól éreztem, bár akkor a saját családi nyomoromra gondoltam, hogy ezt nem viszem tovább. Basszus, a szerelem mekkora csapda, simán megfordult a véleményem, amikor találkoztam a párommal.

Szintén gyakran előforduló probléma a párkapcsolat hátráltató jelenléte. Sok anya számol arról be, hogy a férje magára hagyja, de még ha nem is, még az igazán kedves és jólelkű is a férfi is mintha süket lenne a nő érzéseire, problémáira. Meg sem lepődik az ember. A nemi szerepek szerinti nevelés egyik káros következménye, hogy eltávolítja egymástól a nőket és a férfiakat. A gyerekek azt tanulják, hogy a fiúk hülyék, a lányok hisztisek, a nők csak hülyeséget beszélnek, a férfiak komoly dolgokat. A nők nem értenek a párhuzamos parkoláshoz, a férfiak a pelenkázáshoz.

Mire ivarérettek lesznek és szerelembe kell esniük, már teljesen eltávolodtak egymástól, így a házasságban sem nagyon találnak olyan közös pontokat, témákat, amiken keresztül a barátságukat tudnák építeni. Hiszen soha nem voltak barátok. A fiú a fiúkkal barátkozott, a lány meg a barátnőivel beszélte meg az életét. Most azonban gyakran kellene önmagukról, az érzéseikről is beszélni, de ebben semmilyen gyakorlatuk nincs.

A férfi próbálkozik az idétlen macsó sztereotípiákkal, hogy valami kommunikáció legyen. Nem akar ő rosszat, de hát a rendszer ezt adta neki. Ennyi a készlete, amivel próbál megfelelni ennek a tőle idegen világnak, amiben a nő van. Hasznavehetetlen tanácsokat osztogat, forgatja a szemét, sóhajtozik, “most mit akarsz? Most én mit csináljak?” felkiáltással reagál, majd amikor a nő inkább elhallgat és megorrol, akkor nyíg az interneten, hogy a nők nem tudják normálisan elmondani, mi bajuk. Ha jó férj, a vita végén hoz egy csokor virágot, este meg békülés gyanánt szexelni akar.

Az anyák magányosak, szívesen csinálnák inkább egyedül, hogy legalább a férfit ne kelljen kerülgetni, de ugye úgy van a rendszer kitalálva, hogy ne tudjanak elválni, vagy ha mégis megteszik, attól kezdve jó eséllyel nyomoroghatnak. Az egész NERista, patriarcha házasság ideál-lózung a férfiak kényelmét szolgálja, és úgy van felépítve, hogy ha egyszer a nő kienged egy gyereket a méhéből, azonnal kiszolgáltatottá váljék. Ilyen elképesztő túlhatalom pedig gyakran még azokat a férfiakat is elrontja, akik a párkapcsolat elején még nyomokban sem tartalmaztak elnyomót.

A mostani tudással a birtokomban azt mondom, nem szülnék. De ha megpróbálom a haragomat lefaragni, akkor talán, később, mással, egzisztencia után, csak egyet.

Szerintem szülnék, de sose mennék férjhez.

Nem lennék több attól, ha nem lenne gyerekem, de megint én lehetnék, és én nagyon hiányzom már magamnak.

Nem szülnék se most, se később. Tele vagyok rossz tapasztalattal: Koraszülés, három és fél éve tartó fejlesztések, és még hol a vége. De normál terhességgel, normál gyerekkel se vállalnám fel még egyszer.

Az igazság kimondásának további akadálya, hogy a nehézségek legtöbb esetben évek alatt sűrűsödnek össze. Egy jól induló párkapcsolatban egy frissen született babával még minden nő abban bízik, hogy neki majd sikerülni fog. Ő majd megmutatja. A nemi szerepünk szerint vagyunk úgy kondicionálva, hogy akarjuk a többi nőt legyőzni. A nők szívesen köszörülik a nyelvüket a másik nő hiányosságain, mert ezzel úgy érzik, ők a nyertes oldalon állnak. Nekik sikerült. Azt hinné az ember, hogy majd egy fiatal, szülés előtt álló nő odafigyel azokra, akik már túl vannak mindazon, amit ő most fog elkezdeni. Ehelyett gyakran az a teljesen abszurd helyzet áll elő, hogy néhány hónapos anya-tapasztalattal bíró nők próbálják megszégyeníteni, hitelteleníteni azokat, akiktől még akár tanulhatnának arról, mi ez valójában. De hát az ő “párjuk”, az ő gyerekük egy angyal. Jól kellett volna választani- ingatják a fejüket.

Ezért is szoktam hangoztatni, hogy nekem anyaság témában kizárólag az hiteles, akinek minimum kettő és darabonként minimum nyolc éves gyereke van. Onnantól azért már elég jól kirajzolódik, mi is van a mérleg serpenyőiben.

Nem szülnék. Imádom a lányomat attól függetlenül, hogy nem igazán akartam gyereket, de ha láttam volna, milyen világ vár rá, biztosan nem teszem ezt vele. Amikor elkezdődött a covid, hónapokig alvászavara volt, azt túléltük, jött a sokkal nagyobb szar. Tizenkét évesen boldognak kellene lennie, buta kis kamasz dolgokkal foglalkoznia, ehelyett a félelem és a kilátástalanság ömlik rá mindenhonnan. Beszélgettünk már erről, és bocsánatot is kértem tőle, amiért idehívtam, de nem láthattam ezt előre.

Én szülnék, de nem az exemnek és csak ha már megvan a gyerek mellett is tartható vállalkozás, amit így mellette kellett kialakítani egy folyamatos túlélési kényszerben.

Igen, mert nélkülük sokkal sivárabb lenne a világ. Viszont, ha most kezdeném, akkor nem csak azzal töltenék rengeteg időt, hogy a szülésre, szoptatásra készülök, hanem az utána következő évekre is. Nyíltabban, élesebben kommunikálnék a szülés utáni depressziómról, a magányról, elszigeteltségről. Határozottabban kiállnék magamért, a megérzéseimért. Nem utolsó sorban sokkal inkább a jövőre koncentrálnék, hamarabb és több mindent megtennék azért, hogy az értékrendemnek megfelelő országot válasszak.

Amikor egy ajtó kinyílik, és mögötte feltárul egy olyan tér és közösség, amiben az anyák nyíltan beszélnek az életükről, akkor válik nyilvánvalóvá, hogy az a nyomasztás és anyagyűlölet, ami a nőket ilyen rövid pórázon tartja nagyon is tudatos. Az anyák a társadalom rabszolgái, és mióta a demokratikus átalakulások miatt itt Európában nem lehet őket bezárni, elrejteni, láthatatlanná tenni (ennyit legalább elértek a feministák), a rendszer kénytelen más módszereket alkalmazni, hogy ezek a nők ne tudjanak egymással bizalmas kapcsolatot építeni, és legfőképpen beszélni a szenvedéseikről. Ezért az állandó bűntudatkeltés, az anyaság túlmisztifikálása, és a lányok születéstől való kondicionálása a princípiumra. Ezért a gyerektelen nők csesztetése, lejáratása, társadalmi büntetése.

Nem kell szülnöd, ha vállalod az ezzel járó társadalmi megvetést. Ha meg bevetted a maszlagot, vagy belenyomasztottak, beadtad a derekad, elhitted, hogy jó lesz majd, akkor mehetsz isten hírével. Senkit nem érdekel, mi van veled, hogy bírod, mit érzel. Boldog vagy. Ez nyilvánvaló, nem?

Ha csak egyetlen percet látok abból, hogy milyen kilátástalan lesz mostanra az életük, akkor nem szülöm meg őket. A gyönyörű, hiperintelligens, tehetséges gyerekeimnek mára egy totál összeomlott anyjuk van egy a rothadó világban.

Inkább nem szülnék. Nagyon csalódott vagyok anyaságomban, nem csinálnám még egyszer, nem is hiszem, hogy lesz tesója. Elméletben tudom, hogy el kellene gyászolnom azt a képet, amit elképzeltem még a gyerek előtt az anyaságról (lásd. Gilmore girls/ Szívek szállodája), és amit nem sikerült kiviteleznem.

Talán korai még nyilatkozni erről a kérdésről mivel csak 4 hónapos a kislányom, de most ebben a percben azt érzem hogy nem. Sokkal nehezebb ez az egész, mint valaha gondoltam. Feladni magadat, mindent az addigi életedből, a hobbijaidat, a kirándulásokat a férjeddel, az alvást!!! Persze, ahogy telik az idő, majd jön vissza ezekből valami, mert már nem kell minden nap minden percében vigyázzban állnod és más igényei alá rendelni a tieidet. De az még sok idő. Nem nekem való egy ekkora odaadás. Második már tuti nem lesz!

Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson. Cikkeinkhez a Facebook oldalunkon tudsz kommentelni:
https://www.facebook.com/gumiszoba