Ne nézz fel!- Sírósan röhögős, gyomorszorító történet, mely tükör mindannyiónknak (filmajánló)
Én csak remélem, hogy nincs újjászületés, mert ami a „becsapódás” után itt maradni fog, abba én nem szeretnék visszajönni. Angela Murinai filmajánlója.
Meglepetésként dobta fel a Netflix, amikor a karácsonyi vacsora után leültünk, hogy az aktuális puzzle-t kirakjuk valami jó film mellett. Ne nézz fel! mondta a cím, és mellette ott virított Leonardo diCaprio, így hát megakadt rajta a szemem, pedig amúgy ellapoztam volna. Mostanában megelégszem az egyszerűen komor-gyilkolós-misztikus krimi sorozatokkal. Olyanokkal, melyekben lehetőleg nő nyomoz, vagy nő a főügyész. Persze mindig olyan nő, aki feltétlenül mélyen traumatizált, gyermekét elhanyagoló, és ettől folyton frusztrált, a családjával ambivalens kapcsolatot fenntartó, és nagyjából semmilyen érzelmet mimikával kifejezni nem tud. Szóval éppen olyan (egy szervét kivéve), amilyennek a férfi hősöket látjuk, amióta a filmezést feltalálták, és amilyennek nézhetjük majd az újfajta női hősöket is egészen addig, amíg valahogy ki nem érlelődik a tudás arról, hogy attól még, hogy valaki erős, okos, intelligens és bűnügyeket old meg lehet akár kedélyes, kiegyensúlyozott, kellemes ember is (mint Columbo). Na, szóval én ilyen filmeket nézek, A Ne nézz fel-hez meg oda volt írva, hogy komor, sötét, drámai vígjáték, ami képzavar ugyan, de mindenképp érdekes. Rá is kattintottam. Az első élmény a döbbenet volt. Vannak ilyen filmek, tudod, amiket röhögve nézel, miközben folyton azt érzed, hogy nagyon nem kellene most nevetni, mert valami olyan történik, ami sírni való. Na, ez egy ilyen film. Annyit mondok, hogy hamarosan elhagytuk a puzzle-t, és tátott szájjal bámultuk a képernyőt.
A történet röviden: Egy fiatal csillagász doktorandusz egy napon az eget nézegeti, mikor is felfedez egy nagyjából tíz kilométer átmérőjű üstököst, ami őrületes sebességgel rohan egyenesen a Föld felé. Na, oké, akkor ez a szokásos katasztrófa film lesz, melynek utolsó öt percében majd sikerül ügyesen a bolygóölőt eltéríteni, szétrobbantani, megsemmisíteni, és mi nézők fellélegezhetünk, hogy lám, nem kell itt félni a világban semmitől, mert az ember olyan nagyon csodálatos, hogy ha TÉNYLEG jönne egyszer egy üstökös, azt is ki tudná iktatni. A fiatal nő (Jennifer Lawrence) azonnal szól a csillagász Randall Mindy professzornak arról, hogy mi készül, aki néhány számítás elvégzése után gyakorlatilag pánikrohamot kap, ugyanis megcáfolhatatlanul bebizonyosodik, hogy nagyjából hat hónap múlva TÉNYLEG be fog csapódni az üstökös, amely esemény után kábé fél órán belül #mindmeghalunk. Mindy professzor, és Kate Dibiasky szeretnének eljutni az amerikai elnökhöz, hogy tudassák vele, mi készül, ám a Fehér házban meglepetés éri őket. A birodalmat egy gyakorlatilag teljesen alkalmatlan csapat vezeti. Iskolázottságuk ellenére gyökér, szexista, tolvaj prosztók, akik egy percig sem veszik komolyan a fenyegetettséget, és lepattintják a két tudóst. Cserébe viszont helyet kapnak egy talk showban, ahol néhány másik saláta hír között elmondhatják, amit akarnak, ám a két műsorvezető igyekszik elbagatellizálni a mondandójukat. Úgy tűnik, nem csupán őket nem érdekli, mi készül a Földön, de a tévénézőket sem. A hír a bolygó pusztulásáról alig ér el nézettséget, ehelyett mindenki az aktuális celeb pár szerelmi civódásaira kíváncsi.
A Ne nézz fel! úgy tűnik, megosztó film lett, ezt a már megjelent kritikákból is le lehet mérni. Többen nehezményezik, hogy miért kapta meg a #vígjáték fület is, ha végül mégsem tudunk nevetni, sőt, a film közben is inkább keserűséget érzünk. Többen írják, hogy ki lehetett volna hozni többet belőle. Szerintem nem. Szerintem nagyot üt. Szerintem éppen a keserűség a lényeg. Ha nevetünk, magunkon nevetünk. A sudriságon, vakságon, mindazon, ami körülvesz minket. Ilyenek vagyunk, emberek! Ilyen manipulálható, üres léggömbök, akik nem akarnak felnézni, nem akarnak szembenézni az üstökössel, hanem szeretnék élni tovább az egyszerű kis életüket.
Adam McKay nem is titkolja, hogy az üstökös a túlnépesedés és a klímaválság szimbóluma. Már forgatták a filmet, amikor beköszöntött a covid, és lám, a jelenség ugyanaz itt is, így hát akár a járványt is megtestesítheti a mindent elpusztító üstökös. Ha pedig meglátjuk ezt a szimbólum rendszert, akkor a szereplők is különös értelmet nyernek.
Elsősorban az elnök személye az érdekes tekintettel arra, hogy nő. Miután Amerikának soha nem volt még női elnöke, bennem felmerül a kérdés, hogy miért kellett most erre az erkölcstelen, felelőtlen, csak a saját népszerűségével törődő elnökre női bőrt húzni? Hiszen pontosan úgy viselkedik, amint Donald Trump tette, amíg tehette. Pontosan úgy bagatellizálja a veszélyt, és ontja magából a hülyeséget, ahogyan a leköszönő elnök tette akkor, amikor más országok már klíma konferenciákat szerveztek. Egy barátom szerint a Meryl Streep által zseniálisan alakított Janie Orlean elnök személye nem csupán D.T., de az összes eddigi amerikai elnök hibáit gyúrja egybe, mindezt-mint mondtam- egy női alakba gyömöszölve.
Mindezt egy olyan világban, ahol azt is tudni lehet, hogy a bolygó jelenlegi állapota leginkább a kapitalista, patriarchális, elnyomó társadalmi berendezkedésnek köszönhető, ergo a nők a legkevésbé felelősek érte. Azt is tudjuk, hogy az élővilág összeomlása már nem elkerülhető, csak az a kérdés, hogy tizenkettő, vagy ötven éven belül fog bekövetkezni. Biztos tehát, hogy nőt kellett odaállítani, mint az Egyesült Államok legújabb kártékony elnökét? Vagy ennyire kellett a csodálatos Meryl Streep, hogy neki adták a szerepet? Mindenesetre ez a nemi elosztás némileg lelohasztotta a lelkesedésemet.
A filmben felfedezhetők valós világunk egyéb szereplői is, akik a maguk cinizmusával keresnek „megoldásokat” a túlélésre (a saját túlélésükre), de akik éppen úgy felvennék a nyúlcipőt, amikor majd bekövetkezik a legrosszabb, ahogyan a filmben is megteszik.
Továbbá egyáltalán nem nehéz a különc és szókimondó Kate Dibiasky alakjában meglátni Greta Thunberget, akinek semmilyen hatalma, befolyása nincsen, csak a tiszta meggyőződése, és az akarata arra, hogy megmentse a Földet. Küzd, mert élni akar. Nyilván nem véletlen, hogy a legtöbb lehúzást, megszégyenítést, külsején, viselkedésén élcelődést ő kapja. Leginkább Orlean kabinetfőnöke, a tulok Jason (Jonah Hill isteni alakítása) alázza előszeretettel, ezzel is bagatellizálva a nő által felvázolt veszélyt. Szórakozz egy nő (lány) külsején, haragján, kétségbeesésén, és senki nem fog hinni neki. Ezt a taktikát is igen gyakran használja a patriarchátus a nők elhallgattatására, vagy súlytalanítására.
Jason jelenléte egészen érdekes színt ad az elnök női mivoltának. Orlean elnök ugyanis semmit nem tesz azért, hogy Jasont leállítsa, amikor az szexista vagy rasszista „humorokat” sütöget akár színpadon is. Vele heherészik, nevetgél, majd mikor kínossá válik az ügy, a fülébe suttogva csitítja, hangosan pedig bagatellizálja az ordenáréságát. Ismerjük ezt a fajta nőt is, igen. Azt, aki együtt nevet ezekkel a férfiakkal, aki alátesz a patriarchátusnak, összepacsiz vele, elnéző vele, ezáltal a rendszer fenntartójává válik. Mert nem az a lényeg, hogy nők legyenek a politikában, hanem az, hogy a női érdekek mentén politizáló elnökeink, minisztereink legyenek. Bizony vannak olyan hímsoviniszta, nőgyűlölő kormányok, akik azért szereznek maguknak mutogatni való bazári majmokat, hogy elmondhassák, ők aztán adnak teret a nőknek. Csakhogy amíg ezek a nők feléjük lojálisak, nem pedig a nőtársak felé, addig ezeket semmilyen hajlobogtatás nem teszi különbbé a gazdáiknál.
És persze van egy pillanat, amikor még tehetnénk valamit. Milyen kár, hogy a Föld megmentője, a hős, akit kijelölnek a feladatra, hogy elrepüljön és szétrobbantsa a száguldó üstököst, nos, ez a hős éppen olyan rasszista, szexista, homofób bunkó, mint bárki azok közül, akik a hatalomban vannak. Kihasználva az alkalmat, hogy a világ rá figyel, teleharsogja a rádiót a minden emberi mértéket átlépő “vicceivel”. Szem fennakad, majd megnyugszik a tömeg: Hát a hős csupán jópofa. Akinek nem tetszik, annak nincs humorérzéke. Miközben megsérti a bolygó kétharmadát, az elnök mosolyogva megjegyzi : ő egy másik generáció.
Hogy a küldetése sikerül-e, és ha nem, akkor miért nem, ezt hadd ne áruljam el, mert az már spoiler volna. Ha valaki találgatni szeretne, csak vegye elő a már bemutatott analógiát: Volt-e olyan pont az elmúlt húsz évben, amikor még meg lehetett volna állítani a klímaváltozást? Mondták-e tudósok elég hangosan? Kik és milyen érdekek miatt nem tettek azután semmit a gázkibocsátások és a szemét termelés csökkentése érdekében? Na, ugye.
Hiába nevetsz a szereplők abszurditásán, a filmnek nincs jó vége, csak szólok. Nem lehet jó vége. Az ember… Nem… Az a társadalom, amit az ember felépített önpusztító, önmagát felzabáló társadalom. A kerék már belendült, megállítani nem lehet. Elcsesztük, és ennek az árát a gyerekeink fogják megfizetni. Röhöghetünk ezen, mégsem vicces. Én csak remélem, hogy nincs újjászületés, mert ami a „becsapódás” után itt maradni fog, abba én nem szeretnék visszajönni.
Nagyon fontos: Feltétlen nézd végig a stáblistát, mert utána van még két rövid fejezet a filmből, ami szintén nagyon tanulságos.
A Ne nézz fel! a Netflixen elérhető.
Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson. Cikkeinkhez a Facebook oldalunkon tudsz kommentelni:
https://www.facebook.com/gumiszoba
Gumiszoba 