“Azokért, akiknek senki nem hallja a hangját.” Kozma Lilla Rita: Utcamesék

A harag is fellobbanhat bennünk, ha feltesszük a kérdést: Miért? Miért kell így élni embereknek? Angela Murinai írása.


Kozma Lilla Rita könyve, az Utcamesék ez év őszén jelent meg a Tarandus kiadó gondozásában. Témája a hajléktalanság, az utcán élő emberek megmutatása. Ez is egyike azoknak a könyveknek, melyek előítéletekkel övezett témát választottak megírásra, ezáltal képesek hozzájárulni ahhoz, hogy a világ egyszer a mostaninál jobb hely lehessen.

Magyarországon soha nem volt ilyen mértékű a hajléktalanság, mint amekkorára az elmúlt tíz évben duzzadt. Míg néhány éve csupán Budapesten lehetett otthontalan embereket látni, ma már ellepték a vidéki városokat sőt, még a falvakat is. Ez egyrészt az életszínvonal elképesztő tempójú romlása, másrészt az otthontalanok üldözése, közterekről kiszorítása miatt van így. Ezzel egyidőben a kormány kommunikációja kriminalizálta a hajléktalanságot, miközben az elszegényedés egyre csak nő, és ma már tényleg bárki egyetlen pillanat alatt válhat utcán élővé. Elég egy válás, vagy menekülés a bántalmazásból, állami gondozásból kikerülés, végrehajtás, lakásmaffia.

Mindannyian találkoztunk már olyan történettel, amikor a beállóban kuporgó hajléktalanról kiderült, hogy képzett, valaha átlagosan jól élő polgára volt az országnak. Valami történt azonban, és ő ugyanúgy utcára került, ahogyan azok, akik kevesebb munícióval kezdték az életüket. Ő is. Akit pedig nem tart egy erős családi háló, aki nehezebben talál munkát, aki kevésbé tanult az mindig jobban kiszolgáltatottja az életnek.

Vajon hányszor jut eszébe az embernek, mikor fejét félrefordítva, sietősen vág át az aluljárón, hogy kik lapulnak a koszlott takarók alatt?

Kozma Lilla Rita az az ember, aki most megmutatja ezeket az embereket. Utcai szociális munkásként dolgozott, amíg 2019-ben Prágába nem költözött. Elmondása szerint az Utcameséket azért kezdte írni, hogy saját, utcán szerzett traumáit feldolgozza. Később Péterfy Gergely biztatására rendezte kötetbe az írásokat és támadt fel benne a vágy, hogy másoknak is megmutassa azokat. Így született az Utcamesék, mely valóság alapú, de fiktív elemeket is tartalmazó novellás kötet.

Amíg olvassuk, megismerjük azokat az érzéseket, melyeket az utcán élő emberek nap mint nap átélnek, így jól láthatóvá válik, hogy a társ, a közösség iránti vágy, valamint az igény arra, hogy embernek tekintsenek minket, hogy legyen választási lehetőségünk az ott van, ott marad bennünk a legsanyarúbb körülmények között is. A történetek mögül felsejlik a múlt, és meg sem lepődik az ember, hogy időnként mennyi trauma, erőszak és bántalmazás érte a kötet szereplőit, mire mi is megismerjük őket. A szöveg nem csupán dokumentál, hanem irodalomként olvasható, így érzelmileg is sokkal inkább megérint, mintha csupán esetleírásokat olvasna az ember. Nem egyszer elfacsarodik a szívünk, amikor a mérhetetlen kiszolgáltatottságot, a kiúttalanságot a szereplők érzésein keresztül tapasztaljuk meg. Vagy éppen az utcán dolgozó szociális munkás tehetetlenségén, aggodalmain, kétségbeesésén át. Az írónő maga is többször feltűnik a könyvben, és anélkül, hogy az ő világára és megéléseire helyezné a hangsúlyt, láthatóvá teszi azokat a belső vívódásokat, melyek a segítőben dúlnak ilyenkor. Meddig van beavatkozási lehetősége és kompetenciája, és honnét kell tiszteletben tartania az ügyfelet? Mit tud tenni olyankor, amikor muszáj volna segíteni, az ügyfél is készen áll rá, ám a rendszer nem tudja biztosítani a helyet és az ellátást. Hogyan sakkoznak, egyezkednek a szegényes ellátórendszer emberei azért, hogy egy-egy veszélyben lévő hajléktalan legalább a minimális segítséget megkapja? És milyen a halál az utcákon? Mikor valaki elmegy, ki fog sírni utána? Ki fog emlékezni rá?

Szépen szálazott, szomorkás, társadalmilag is fontos könyv az Utcamesék. Így, karácsony környékén olvasva elmélyíti bennünk a hálát mindazért, amink van. A meleg otthonért, a tiszta ágyért. Mindazokért a javakért, melyeket úgy használunk, hogy eszünkbe sem jut, mekkora érték a meglétük. Elmélyíti az együttérzést azok iránt, akik nem ilyen szerencsések, mint mi. És bizony, a harag is fellobbanhat bennünk, ha feltesszük a kérdést: Miért? Miért kell így élni embereknek? Miért egyre többnek? Hol a szociális háló, ami megtartja az embereket? Hol az intézményrendszer, ahová fordulhat valaki, amikor veszélybe kerül a lakhatása? Hol és kik (nem) beszélnek olcsó bérlakásokról, közösségi lakhatásról, kiépített támogató szolgálatról? Hol az állam, aminek dolga volna megtartani minket, ha bajba kerülünk?

Az írónak nem dolga választ adni erre, de mi azért eltöprenghetünk, míg ő ott van az utcákon, hogy segítse ezeket az embereket, azután megmutassa nekünk, kik is azok, akik mellett szégyenlősen, vagy éppen dohogva, rosszalló tekintettel osonunk el az utcákon.

Kozma Lilla Rita könyve megvásárolható a könyvesboltokban, illetve online a Lira. hu oldalán.


Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson. Cikkeinkhez a Facebook oldalunkon tudsz kommentelni:
https://www.facebook.com/gumiszoba