Gumiszoba

Körülbelül egy hónappal ezelőtt keresett meg egy fiatal feminista, Pálfi Flóra azzal a kéréssel, hogy a készülő szakdolgozatához készítsen velem egy anyagot. Három órát beszélgettünk akkor feminizmusról, társadalmi szerepvállalásról. Ebből a hangfelvételből azután készült egy kisebb regényre való írásra fordítás, amivel majd Flóra tovább tud dolgozni. Mikor elolvastam ezt az anyagot, úgy döntöttem, hogy készítek belőle egy rendhagyó interjút velem mondván, hátha valakit ez is érdekel.
Alaposan megritkítottam a szöveget, ami még így is elég terjedelmes maradt, de talán van annyira érdekes, hogy elolvassátok. A feminizmushoz való viszonyomról és arról, hogy én, Angela Murinai, a “Gumi” hogyan látom a társadalmi mozgásokat jelen pillanatban.

---

Nemi szerepek követését tekintve milyen családban nőttél fel?

Abszolut hagyományos családunk volt, ami akkoriban nem számított egyedinek. Ne vicceljünk már, ki beszélt 30-40 éve a nők jogairól, meg nemi szerepekről, meg feminizmusról? Volt egy nagynéném, aki a hetvenes években nem ment férjhez, és még hangoztatta is, hogy neki nincsen kedve egy hülye férfinek a gatyáját mosni, meg egy gyereket ajnározni. Ez akkoriban legalább akkora skandalum volt, mintha két feje lett volna. Nekem tetszett egyébként, ahogyan ő élt. A nyugodt kis lakása, az egyszerű, szabad élete. Abszolut láttam már gyerekként is, hogy teljesen jól döntött, és boldogabb így, mint bármely nő, akit magam körül látok. Visszaemlékezve arra, hogy neki miket kellett ezért az életformáért eltűrnie akkoriban akár a saját családjától elég lehangoló, hogy ebben sem változott azóta a világ. A szingli nőket még ma is ugyanazokkal az unásig ismert ostobaságokkal nyomasztják, mint negyven évvel ezelőtt.

Felnövekedve mennyire vallottad magadénak az otthon tanultakat?

Azt én elég gyorsan levettem gyerekként, hogy anyámnak, a húgának, és nagyjából minden nőnek, aki körülöttem van, nagyon nehéz az élet. Emiatt nem vágytam különösebben férjre és minden ezzel járó nyűgre. Gyerekre talán. Egy kisfiút képzeltem, akivel én majd magamban elleszek. Sokáig ezt gondoltam a jövőmről, és az önismeretemben sikerült mostanra eljutnom odáig, hogy már tudom, ez lett volna a nekem való élet. Kár, hogy később nem hallgattam a belső hangomra, ami ezt viszonylag korán a fülembe súgta. Elnyomta a külső zaj, a megfelelni akarás, a frissen született gyerekeim iránti rajongás, a környezet látszólagos öröme, megbecsülése.
Szóval én így képzeltem sokáig, aztán mikor már 24 voltam, és tanítottam egy kisvárosban, elkezdtem magam nyomorultnak érezni amiatt, hogy egyedül vagyok, miközben a korosztályomból mindenki házasodik, szül, gyereket nevel. Bekapcsolt a fejemben a chip, ami azt kattogta, hogy mégiscsak úgy teljes az élet, ha elkezdem ezt csinálni, meg hogy majd jobban fognak szeretni a szüleim, meg engem ne sajnáljon senki, és még a csoda tudja, mi minden adódott össze, ami mellé megjelent egy kellően nyomulós, egyben kedves fiú, akivel aztán egészen gyorsan össze is házasodtunk. Egy napon pedig észhez tértem, és azon filóztam, hogy ez most akkor mi volt. Három gyerek, HTB, férj, kutya, macska, hitel, ház. Mit csináltam én? Senki nem fogott pisztolyt a fejemhez, és mégis pont abban voltam, amit sosem akartam. Miért? A chip. Mikor ebben nősz föl, ezt látod, efelé nyom minden, akkor az élet egy bizonyos pontján egyszerűen elveszíted a józan látásod. Sokan elveszítik, vagy soha nem is akarnak mást, csak átveszik a képleteket, és mennek a tömeg után. Arról nem beszélve, hogy húsz évvel ezelőtt még nem volt ilyen, hogy te majd az interneten okosodsz meg olvasol, és találsz magadnak társakat, meg csoportokat, ahol hasonló gondolkodású nőkkel beszélhetsz arról, hogy milyen más élet van még azon túl, amit rád akarnak nyomni. Mi csak azt hallottuk, hogy férjhez kell menni, gyereket kell szülni, különben egy selejt vagy. És akkor férjhez mentünk és gyereket szültünk.

Ha gyerekesként arról beszélsz, hogy alaposan meg kéne fontolni a gyerekszülést, és hogy a nők rabosításának egyik eszköze az, hogy szülesztik őket, valamint, hogy elveszíted az önállóságod, az egszisztenciád, ezért gondold meg, és ha még esetleg hozzáteszed, hogy ha most kezdenéd a felnőtt életed, akkor más döntéseket hoznál, akkor erre ma Magyarországon egy válasz van: Hát te biztosan gyűlölöd a gyerekeid.  Ez számomra döbbenetesen egyszerű, árnyalatlan, ostoba reakció, melynek egyetlen célja, hogy a nők hallgassanak, és soha ne is induljon meg elmélkedés arról, hogy hányféle életforma lehetséges még az egyetlen üdvözítő helyett. Pedig fontos volna erről beszélni, mert fontos volna a gyerekeinknek átadni a tudást azért, hogy ők valódi döntéseket hozhassanak magukról, továbbá, hogy ne szaporítsuk tovább a bolygó terheit. Fontos lenne arról beszélni, hogy ezt az információt hogyan adjuk tovább úgy, hogy a gyerekeink ne azt érezzék, hogy őket nem akarjuk, hanem azt, hogy nekik nagyobb a döntési szabadságuk, mint nekünk volt. Csak kivel is lehetne erről beszélni egy olyan társadalomban, amely ennyire az anyasággal határozza meg a nőket? Ahol a nők is az anyaságukkal határozzák meg önmagukat? Ha ezt elkezded piszkálni, akkor alapból kihúzod a szőnyeget a legtöbb nő alól. A mi életünket erre a sémára húzzák fel. Mire felnősz, addigra társadalmilag beleteszik a fejedbe, hogy mi a te értékrended, mik a te fő csapásvonalaid. Nyilván van egy csomó nő, aki ezen túl nem is sok mindenen gondolkodik. Mi leszel, ha nagy leszel? Majd elvégzek egy iskolát, aztán férjhez megyek, gyerekem lesz blablabla kész. Ez nem igényel túl nagy tervezést meg erőlködést. És akkor jövök én, és elkezdem ezeket a stabil elméleteket kihúzgálni alóla, meg jövök túlnépesedéssel, klímával, felelőtlennek nevezem őt és szólok, hogy kellene kicsit tájékozódni a világban. Mi marad neki az élettervéből, ha belátja az igazamat?

A feminizmus előtt hogy vélekedtél a férfi és női szerepekről?

Nagyjából azt gondoltam, hogy ez van, ez az út, amin menni kell. A környezetemben senki nem beszélt a feminizmusról, és az iskolában is csak érintőleg, apró betűkkel volt szó a választójog kiharcolásáról. Már bőven a negyvenes éveim elején voltam, mikor még kijött az a számon, hogy az emancipáció megcseszheti, mert kábé csak annyit ért el, hogy mostmár nem csak otthon szakadunk meg, hanem még dolgozni is kell. Azért ebből a mondatból kitűnik, hogy éreztem, hogy valami nincs rendben, de az meg sem fordult a fejemben, hogy az volna a megoldás, ha arányosabban oszlanának el a feladatok és a jogok a két nem között. De akkoriban mintha nem is lett volna ez ennyire ordenáré, mint most. Nekem nem voltak az iskolában vagy a kortárs csoportban olyan élményeim, hogy különösebben hátrányban lettem volna amiatt, hogy lány vagyok. Nem kellett félnem az utcán esténként, nem zaklattak nyilvánosan, nem volt pornó, amit aztán a partnereim követeltek volna rajtam. Emlékszem, mikor fősulis voltam sokat voltunk együtt fiúk és lányok, és dumáltunk, röhögtünk, barátkoztunk, kóstolgattuk egymás világát, gondolatait. Ma már ez nincsen. A fiúk egymás közt vannak, a lányok is egymás közt. Találkozási pont csakis a párzás okán történik. Legalábbis a gyerekem így meséli. Nem, hogy haladna a világ, mintha visszafelé haladnánk a fejlődésben. Ez pedig legerősebben az oktatáson keresztül tud megvalósulni. A gyerekeink az iskolában töltik az életük nagy részét, és ott a központi akarat azt töm a fejükbe, amit csak akar. Jelenleg az felé irányul az akarat, hogy a két nemet minél inkább szétválasszák egymástól. Egyre erőszakosabban nyomatják a gender előírásait az elvárt női és férfi viselkedésről, ezzel a fiatalokat beprogramozzák arra a szerepre, amit később teljesíteniük kell ahhoz, hogy a kormánynak megfelelő számú új rabszolga kerüljön leszállításra. Pedig az iskolának nem ez volna a dolga. Nem idomítania kellene, hanem olyan használható tudást adni, ami a szellem és a lélek szabadságát, az új nemzedék lehetőségeit tágítja. A magyar közoktatás ezzel szemben lezár, bezár, korlátoz, idomít. Néhány hónapja volt egy internetes botrány amiatt, hogy egy online tankönyvben találtak egy kérdőívet arról, hogy milyen a férfi kommunikáció meg a női kommunikáció. Ez a feladat gyakorlatilag megtanítja a fiataloknak azt, hogy miről kell nekik férfiként vagy nőként akarni beszélni (férfiaknak politika, gazdaság, nőknek szépségápolás, család, kapcsolatok), valamint, hogy mi vezérli a nőket, a férfiakat, melyik kommunikáció értékesebb és melyik való csupán a csend kitöltésére.

Mindez számomra azt sugallja, hogy a két nemet tudatosan, előre kitervelten választják szét hangsúlyozva az állítólagos különbségeket, majd azután, hogy lányok és fiúk ivaréretté válnak elvárják, elvárjuk tőlük, hogy egymásra találjanak, megszeressék egymást, és minden menjen köztük flottul. Tudjanak együtt csevegni, legyenek közös hobbijaik, közös örömeik, értsék egymás érzéseit, gondolatait, legyenek együttérzők, miközben egész addigi életükben arról tanultak, hogy ők teljesen különbözőek. Hogy fiúknak és lányoknak teljesen mások a beszédtémáik, mások a hobbijaik, más az érdeklődési körük, minden más, ami az életben két embert összeköthet. Miből gondoljuk, hogy ilyen előzmények után majd ők huszonöt harminc évig együtt élnek boldogan?

Hogyan volna ez lehetséges, mikor eddigre teljesen idegenekké válnak egymásnak? Nem inkább közelítenünk kellene őket? Azt erősíteni bennük, hogy közös nyelvet beszélnek? Emberek mindketten? Az iskolában is az elválasztás helyett inkább direkt olyan kommunikációs technikákat alkalmazni, olyan órákat tartani, ahol a két nem egyenrangúként beszélhet egymással. Azzal tudunk szépen együtt élni, akivel közös a világunk, nem? Az normális, hogy van egy férjem, és közben minden fontos ügyemet a barátnőimmel beszélem meg, míg ő a barátaival? Ez nem képzelődés, hanem így élnek a nők és a férfiak tömegével. Már sokszor mondtam, hogy homofób férfiak számosan ágálnak a melegek ellen, miközben úgy vannak a haverjaikkal, ahogy a szerelmükkel kellene lenniük. Éppen csak nem szexelnek. Férfi a férfivel üzletel, férfivel van közös hobbija, férfivel vitatja meg a világ dolgait. Aztán hazamegy, megeszi az asszony főztjét, este megdugja és pont. Ebből hogyan lesz jó kapcsolat?

Hogyan ismerkedtél meg a feminizmussal?

Úgy, hogy olvastam, és ennek hatására megvilágosodtam. Mondhatom, hogy egy kisebb idegösszeroppanással járt, mikor rájöttem, hogyan működik ez a világ, és hogy mindaz a sok rossz érzés, ami tulajdonképpen gyerekkorom óta időről időre előjött bennem, az jogos és nem csupán az én képzelgésem. A tudat, hogy igazam volt egyszerre felszabadított és elkeserített. Ilyen borzalmas világban élünk? Mivel én nagyon sokat szenvedtem az ébredés időszakában, ezért abszolut megértem, hogy nehéz a nőknek ezzel a témával foglalkozni, ezt feldolgozni, beismerni, hogy át vagyunk verve, ki vagyunk használva, háttérbe vagyunk tolva, és utána feltenni a kérdést, hogy ezzel a tudással hogyan és hova tovább. Hogyan lehet így tovább élni? Szétrúgjam az életem? Már nem leszek húsz éves. Vagy csináljam tovább úgy, mintha mi sem történt volna, miközben tudom, hogy csőbe vagyok húzva?
Én ezt úgy tudtam feldolgozni, hogy nagyon sokat sírtam és dühöngtem. Teljes öngyűlöletbe fordultam egy időre, aztán másokat gyűlöltem, mert úgy éreztem, hogy elvették tőlem az életem, a lehetőségeim. Akkoriban ebből a haragból és elkeseredésből lett az első Gumiszoba, ami nagyon dühös és nagyon formabontó volt. Ma már azt gondolom, hogy az öngyógyításom része volt, hogy ezt az iszonyatos haragot kidolgozzam magamból. Én így tudtam változtatni, hogy tanító lettem ennek minden pozitív és negatív hozadékával. Nem is kellett egyébként tanulnom, hogy miről beszéljek, mert zsigerileg mindig tudtam az igazat a világról. Egyszerűen csak le kellett írnom, ami évtizedek alatt összegyűlt bennem. A hangot, amit eddig elfojtottam, most egyszerűen felszínre engedtem. Gyakorlatilag alig valamivel azután, hogy találkoztam a mozgalommal, már magam is az egyik hangja lettem. Akkor nem azt gondoltam egyébként, hogy én majd egy feminista blogger leszek, egyszerűen csak baromi ideges voltam. Az első posztomnak például köze sem volt a feminizmushoz, csak felhúztak, és írtam erről egy cikket. Erre jött kétszáz ember, én meg gondoltam, írok még egyet. Szépen jövögettek a népek, és akkor azt mondták, hogy ez egy feminista blog, meg femináci meg pömpöm… Hát jól van, gondoltam, legyen akkor az. Valójában az van, hogy minden, ami frusztrál és dühöt vált ki belőlem (a nőkből) az javarészt a patriarchális elnyomás következménye, ezért aki megfogalmazza, mitől dühös, az tulajdonképpen a patriarchátus ellen szól.
Ekkoriban néztem filmeket, és olvastam az ősanyákról, a nagy feministákról, és mélyen megsirattam mindazt, amit tettek. Iszonyatosan tisztelem azokat a nőket, akik annak idején értünk az egészségüket, a biztonságukat, és néha az életüket adták. Azokat is tisztelem, akik most teszik ugyanezt. Azt hiszem, magamat is tisztelem mindazért, amit már leírtam, és nagyon remélem, hogy van néhány ember, akinek hasznára vált. Ha már valahova tartozni kell fogalmilag, akkor én nagyon szívesen tartozom a feministák közé. A legjobb csapat.

Mit jelent neked a feminista identitás?

Önérzetet még abban az életben is, amiben én vagyok. Még abban a nőgyűlölő országban is, ahol éltem (már nem Magyarországon élek). Még akkor is tartást ad, amikor éppen a mosogató fölött állok, mikor megsértenek, átnéznek rajtam, elhappolják pénisz alapon a jobb állást előlem, mikor átveszem a kevesebb fizumat, mikor zaklatnak, megmondják, hogyan éljek, még akkor is ad egy belső tartást annak tudása, értése, hogy mi ez és miért csinálják. Ők félnek. Én nem. Én már nem az a csőbe húzott nő vagyok, akinek tudni akarnak, hanem az vagyok, aki bent a fejében, a szívében szabad ember. Aki kineveti őket. Engem már nem fognak átverni, mert én látom, és bármikor rajtakapom a rendszert, szembesítem a sunyiságával, a nyomorultságával, az aljasságával, és el is mondom mindenkinek, amit tudok róla.
Ez tartást és erőt ad nekem.

Kikkel vagy türelmesebb, ha a feminizmusról beszélsz? A férfiakkal vagy a nőkkel?

Aki hülyeséget beszél, azzal egyáltalán nem vagyok türelmes. A nőkkel sem. Hiszem, hogy azoknak a nőknek, akik hátráltatják a fejlődést és szolgálják a Rendet, azoknak a pokolban külön bugyruk van. Nagyon haragszom rájuk. Az, hogy egy nő a nőkért, a nők jobb életéért beszél, és valaki nő létére odajön, és mosdatja a patriarchátust, az minden alkalommal felháborít. Lehet velem nem egyet érteni, de annyi respektet elvárok, hogy gondolkodjon el azon, amit olvas, vagy húzzon el. Hogyan gondolja bárki, hogy ezredikként odajön az ugyanolyan ostoba érveivel, és majd pont ő fog engem megvilágosítani? Nem érzi, mennyire elszánt és megingathatatlan vagyok? A Gumiszoba nem vitaoldal. Ez egy véleményoldal, amely a hasonló gondolkodású embereket tartja egy közösségben.

A társadalmi aktivizmus mit jelent neked?

Azt jelenti úgy általában, hogy mindenki tegye azt, amit ő tud azért, hogy a világ jobbá váljék. Mindannyiunknak vannak lehetőségei erre. Ha valaki addig jut el, hogy bemegy a munkahelyére, és ott nyíltan beszél feminizmusról, társadalmi egyenlőségről, jogokról, politikáról, vagy egyéb fontos ügyekről, ha valaki klímakonferenciát tart a futószalag mellett, az már fontos dolgot tesz. Nagyon fontos, hogy akik tudnak valami olyat, ami a világot előrébb viszi, azok mondják el a többieknek. Vannak emberek, akik szervezkednek, felvonulnak, tüntetést szerveznek. Én az íráshoz értek, plusz van egy elég jól működő éleslátásom, amivel megpiszkálom a társadalmi jelenségeket. Ha egy pedagógus, aki a hatalom nyomása ellenére úgy tanítja a gyerekeket történelemre, társadalomtudományokra, hogy próbál ennek az őrületnek ellentartani, az például iszonyatosan fontos és hasznos munkát csinál, ilyen értelemben aktivista.

Te milyen tevékenységeket végzel, mi motivál erre az aktív szerepvállalásra?

Én pedagógus alkat vagyok, vagyis nekem mindig fontos volt tanítani, átadni a gondolataimat. Ez az egyik motivációm. A másik maga az írás öröme. Régóta írok naplókat, cikkeket, blogokat, most már könyveket is. Valamint ami még inspirál, az maga a Gumiszoba. Ez az oldal, ez a brand, ez a 14 ezer követő, akik kíváncsiak a gondolataimra. Nem titok, hogy sokszor volt olyan, hogy elfáradtam a közélet figyelésében, és azt gondoltam, befejezem a „gumizást”. Az elmúlt évek próbatételeinek köszönhetően az idegrendszerem is elfáradt, ezért időnként úgy érzem, elég volt, kiszállok, kiégtem. Aztán mindig történik valami, ami újra inspirál arra, hogy mégis csináljam tovább. Írjak. Nyomot hagyni a világban, hatni az emberek gondolkodására őrült jó dolog.

Te hogyan látod, változnak- e a nemi szerepek a társadalomban és milyen irányba?

Egyre rosszabb a helyzet. Ez a kormány nem aprózza el a pusztítást az élet bármely területén. Tudatos rombolás és butítás zajlik, amiben lassan a második generáció válik felnőtté. A most születő gyerekek szülei már az orbáni propagandában nőttek fel, és ennek mérgező hatása exponenciálisan lesz érezhető néhány éven belül. A diktatúrának minden új generációval könnyebb dolga van, mert egyre kevesebb ember emlékszik arra, hogy lehet másabb az élet annál, mint amit ez a kormány kínál. Szó szerint és átvitt értelemben is annál a zsák krumplinál, amivel szavazatokat vesznek. Az ország már most is siralmas szellemi és mentális állapotban van. Az értelmiség elmenekült, aki még otthon van, a túlélésért küzd. Olyan emberek ülnek döntési pozícióban, akiket egy normális országban lecsuknának lopásért és nőverésért. Sajnos ez nem feltétlen csak Magyarországon van így. Végül is a skandináv országok kivételével elég jellemző tendencia, hogy ezek az úgynevezett jobboldali konzervatív- magyarul nőgyűlölő, kirekesztő, fasisztoid, diktatórikus hajlamú- hatalmak törnek előre. A pornó áradó tengerébe bármely kiskorú nyakig merülhet, a liberális kapitalizmus felzabál mindent. Áru a test, áru a lélek. Minden áru.

Mi motivál a szerepvállalásra annak ellenére, hogy azt látod, minden rossz irányba megy?

Kicsit szentimentális leszek, de van egy szép mondat, amit hordozok magamban. Schindler, aki külön piadesztálon áll a szívemben kapott egy gyűrűt a háború után, amibe ez volt belevésve: Ki egyetlen lelket megment, az egész világot menti meg. Ez az egyik legigazabb igazság, ami a világban született, és sok erőt adhat ahhoz, hogy soha ne fáradjunk el tenni. Hiszem, hogy amíg van olyan ember, akihez eljutnak a szavaim, akinek segít a Gumi és a megjelenő könyvem, aki ebből építeni tud magának jobb életet, addig van értelme csinálni. Ha nekem lányom volna, akkor én azt akarnám, hogy legyenek ilyen nők, ilyen hangok azért, hogy őt megmentsék, vagy legalább segítsenek neki túlélni a darálót. Egy ilyen hang akarok lenni.

---

Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson. Cikkeinkhez itt is tudsz kommentelni, vagy megteheted ezt a Facebook oldalunkon:
https://www.facebook.com/gumiszoba