Faszméregetés – avagy engem nagyon kevés kivétellel nem érdekel, hogy kinek mekkora; csak hagyjanak már élni minket

Aki békében van önmagával, az másokat is békén hagy. És hogy mennyivel jobb hely lenne a világ, ha nem történhetne meg benne, hogy nagyon sérült emberek hatalomhoz jussanak. Rózenblatt Eszter írása.


Ma arra ébredtem, hogy a szerelmem sír mellettem az ágyban. Mikor az álmosságtól kevéssé artikuláltan megkérdeztem tőle, mi a baj, csak hüppögve az orrom alá dugta a telefonját; a képernyőn azzal a családfával, amit egy frissen felfedezett rokona küldött át; a családfán pedig sok, 1944-ben elhunyt rokonnal. Azon szerencséseknek, aki nem értik, mit jelent ez: a holokausztot. Dávid nagypapájának hét testvére nem élte túl. Nézem a családfát, már amennyire látom a könnyeimen át, ugrálnak a szemem előtt a nevek, és egymást átölelve sírunk. Még csak hét körül van, és amikor kicsit megnyugszunk, még azt is mondja: Ja, és putyin megkezdte a háborút.

Ki kell mennem pisilni, közben az jut eszembe, hát milyen szép 24 órán vagyunk túl. Ott van még a tegnapi NAV invázió; meg a szintén tegnapi beszélgetésem egy barátnőmmel egy magyar, drogos filmről, ami ugyancsak a faszméregetésről szólt, csak nem internacionális szinten, hanem az Országos Pszichiátriai Intézet Csernus-féle osztályán. Mire visszajövök, Dávid már nem sír, nyugodtan reggelizik, az ágyban, persze így folyton morzsahegyekben fetrengünk, hacsak én le nem porszívózom. Általában a lepedőt, de néha őt magát is. Ebből persze kitűnik, hogy neki is van egy elég komoly férfi-szocializációja, és ő sem egy szent. Vele kapcsolatban is fenntartom a véleményemet, hogy azért úgy általánosságban a csajok jobbak; ő viszont egy kivételes férfi.

Benne nem nagyon van semmi macsós. Ő megengedheti magának, hogy egyszerűen csak ő legyen ő, elképesztően férfias úgy, ahogy van, és nem kell rájátszania semmiféle manírral. Van önbizalma, és nem attól érzi jobban magát, ha engem vagy másokat lenyom, mert, ismétlem, van önbizalma. Tudja magáról, hogy nagyon okos, tudja magáról, hogy jó a humora. Azt is, hogy jó ember, hogy nagyon lehet őt szeretni, meg hogy tehetsége van az úszáshoz. Ugyanakkor nevetve szokta mesélni, hogy kislabdadobásban mindenki megelőzte a suliban, igen, a lányok is. Tudja, hogy nem túl jó a helyesírása, és van pár dolog, amit nem szeret a testén. Megfigyelve az apukáján látható folyamatot, jó előre felkészült, hogy mit kell majd tennie, ha elkezd kopaszodni; és buzgóbban keni meg fújja a haját a szükséges szerekkel, mint ahogy én hajat mosok. Meg meri engedni magának, hogy gyengének lássam.

Emlékszem, ahogy az első randinkon álltunk a mekiben a pultnál, hogy kiválasszuk, mit eszünk. Emlékszem, ahogy megkérdezte az eladót, mennyibe kerül a sárgarépavirág, és inkább valami mást kért, mert sokallotta a négyszázvalamennyit cirka 60 gramm répáért. Akkor tudtam, hogy jó helyen leszek mellette. Ki látott már olyat, hogy egy első randin a pasi nem villogni akar a pénzével? Teljesen lenyűgözött a nyíltsága, hogy mer önmaga lenni, és nem valami tetszetősnek gondolt álcát látok belőle, ami alól majd úgy kell előbányásznom a valóságot. Amikor később megkérdeztem tőle, hogy hogyhogy nem lett nőgyűlölő, mint sok más olyan férfi, akinek nem volt sok kapcsolata, azt válaszolta: „Ja, hát nekem eszembe sem jutott, hogy ez a nők hibája lenne. Gondoltam, biztos én csinálok valamit rosszul”.

Mindezt nem csak azért írom, mert szeretek Dávidról beszélni. Hanem inkább arról kanyarodtam ide, amiket putyinról, hitlerről, ov-ről, meg a hozzájuk hasonlóakról gondolok: hogy

aki békében van önmagával, az másokat is békén hagy. És hogy mennyivel jobb hely lenne a világ, ha nem történhetne meg benne, hogy nagyon sérült emberek hatalomhoz jussanak. Ha azok a fantáziák, amiket minden elhanyagolt gyerek dédelget – nevezetesen hogy ha elég jó jegyet szerzek, elég komoly karriert csinálok, akkor majd a szüleim végre figyelnek rám, szóval ha ezek a fantáziák nem jutnának el odáig, amikor már nem jó jegyeket, hanem tankokat gyűjt az illető.

Ha a bántalmazott gyerekek hasonló képzelgései, amikben ők már nagyok, és ezért apu már nem tudja megverni őket, nem fajulnának odáig, hogy a fájdalom elkerüléséhez a fél világon uralkodniuk kell. Ha a két fázis, a traumatikus gyerekkor és a „nekem mindenkinél nagyobb farkam van” között történne valami beavatkozás. Mondjuk valaki, persze még a folyamat elején, észrevenné, hogy bajban vannak, átölelné őket, és valami ilyesmit mondana nekik: „na gyere Viktorka, az a helyzet, hogy nagyon nincs rendben, hogy apukád lerugdos a lépcsőn, akkor sincs rendben, ha pár év múlva majd mosolyogva mesélsz erről egy forgatócsoportnak. Te egy aranyos kisfiú vagy, tehetséged is van a focihoz, hozzám bármikor jöhetsz, játszhatunk együtt, vagy beszélgethetünk, vagy csak ülhetsz csöndben, teheted, amihez kedved van. Sírhatsz is, tudod, néha mindenki sír, ha valami fáj vagy nehéz.”

Ha ez így történt volna, akkor vitya most valószínűleg mindössze egy jó kedélyű, kiöregedett focista lenne, nem lenne 370 forint az euró, lenne még magánnyugdíjunk, és pár tízezer emberéletet megspóroltunk volna a pandémia alatt. Vagy ha valamikor a huszadik század elején lezajlik egy efféle beszélgetés: „Adolfka, dehogy kell neked erős, kemény nagyfiúnak lenned. Beszélgessünk inkább az érzéseidről, hát hogy vagy ma? Hm? Nincs kedved semmit sem mondani? Nem tudsz mit mondani, hiszen nem is ismered hozzá a megfelelő szavakat? Akkor gyere, van itt papír, ecset és egy csomó, különböző színű festék, fess valamit, bármit, amihez kedved van! Nahát, hogy te milyen ügyes vagy!”. El tudjuk ezt képzelni?

Végtelenül sajnálom azokat az embereket, akiket gyerekkorukban nem vett körbe semmiféle érzelmi védőháló, és ezért felnőttként fogalmuk sincs arról, hogy milyen, amikor valakinek van egy alapvető belső biztonságérzete. Amikor nem kell mindig másoknál nagyobbnak, okosabbnak, gazdagabbnak lenni ahhoz, hogy jól érezd magad a világban, egyszerűen lehetsz csak önmagad. De a sajnálkozás közben nem veszítem szem elől azt a sok-sok döntési helyzetet, ami a traumatizált gyerekektől elvezet a diktátorokig.

Addig nagyon, de tényleg nagyon sok emberen kell átgázolni, és közben látni a szenvedésüket, és képesnek lenni azt mondani magadban: oké, de én fontosabb vagyok – és elfordítani a fejedet. Kicsiben személyesen is volt szerencsém a folyamatot végigasszisztálni; a családi viszonyok és események hatására a testvérem begyűjtött pár kellemetlen személyiségzavart; én meg folyton szorongok. Viszont ahogy emlékszem a pillanatra, amikor 13 évesen eldöntöttem, hogy én többé nem bántok másokat; ugyanúgy emlékszem arra a sok-sok pillanatra is, amikor újból és újból megdöbbentem a testvérem kegyetlenségén. Meg a szinte felfoghatatlan szuper képességén, ahogy kifordítja a valóságot, csak hogy önmaga előtt legalizálja a tetteit. Az ő szemében én gyakorlatilag nem vagyok ember, mint ahogy a zsidók sem voltak azok a náciknak, és mint ahogy a nem fidesz szavazók sem azok ov-nek. Konkrétan teljesen mindegy, élnek-halnak –e, kétféle ember van: aki valamilyen módon hasznos, és aki nem – ez utóbbi nem is létezik jóformán. Érdemes figyelni ilyenkor a dehumanizálás szavait, aki nem fidesz-szavazó, az hazaáruló, bolsi, libsi, sorosbérenc – nem polgártárs, férfi, vagy nő. Annak érdekében, hogy lehessen ne egészen emberként számon tartani őket, más szavakkal kell rájuk hivatkozni, hiszen egy embertársat nehéz bántani, ez egy kellemetlen evolúciós örökség. A zsidók ezért nem zsidó származású vagy vallású németek vagy magyarok, nem. Ők patkányok, kártékonyak, galíciaiak, libások, és a többi. A nők nem nők, hanem picsák, kurvák, husik, babák, cicák; diplomatikusan asszonyságok. A látszólag másik végletben angyalok, tündérek, istennők, Hölgyek – de tényleg csak látszólag, hiszen valójában ezek a felmagasztaló szavak ugyanúgy megfosztják a nőket emberi mivoltuktól, mint a megalázó verziók. Egész tudománya van annak, hogy ha kicsinek és sebezhetőnek érzed magad, de erről fáj beszélni, vagy akár csak még gondolni is rá, hogyan alakítsd át ezt a kellemetlenséget egy filozófiává, egy elvont eszmévé, amihez majd csatlakozni tudnak azok, akiket úgyszintén lerugdalt az apjuk a lépcsőn.

Szerencsétlen esetben az ilyesmi megalapozza az ember hírnevét, gondoljunk csak Nietzsche-re, aki szerint a másik ember iránt mutatott együttérzés gyengeség; még szerencsétlenebb esetben a hasonló gondolatokra építve világháborút is lehet kirobbantani. De a magyar közéletből is említhetnék jó pár férfit, akinek a sérültsége akkor sem lehetne nyilvánvalóbb, ha neonfelirat hirdetné a homlokukon – pont amiatt, mert nem bírnak elszakadni a saját nagyságuk, a saját erejük állandó demonstrálásától. Ennek a faszméregetésnek pedig (szerintem is csúnya szó, bocsi, sajnos túl találó ahhoz, hogy ne használjam) alapvető eszköze annak a hangoztatása, hogy mások náluk lényegesen lejjebb vannak egy képzeletbeli rangsorban, és lehet velük akárhogy bánni. Sőt, ezek a mások ezek annyira mások, hogy az ő farkukkal nem is kell a sajátjukat összemérni; ezek a mások annyira mások, hogy legfeljebb csak eszközök lehetnek. Farkat méregetni csak egy arra valóban érdemes pasival biznisz. Van, amikor a felülmúlandó fél úgy kompletten az egész világ; amikor a fickó olyan keményen ráfixálódott saját magára, és annyira nem lát ki az egójából, hogy képzel magának egy mindenkiénél nagyobb farkat, és ennek megfelelően is viselkedik. A saját paranoiáját úgy akarja kordában tartani, hogy mindenkin felül állónak képzeli magát – és az, hogy mit képzel, még mindegy is lenne, de amikor ebből filozófia lesz, az sajnos terjedni tud, mint a vírus; és máris itt a nyakunkon a sok incel, akik azért gyűlölik a nőket, mert velük soha egy sem dug. Amikor van konkrét „ellenfél” a méretversenyhez, akkor is mindenki más csak statiszta, mint például mostanában Ukrajna. A Toxikomában az egész pszichiátriai osztály, beleértve az osztályvezető főorvost, minden beteget, meg a két alfahím körül légyként hulló nőket, csak díszlet Csernus meg Szabó Győző faszméregetéséhez. Érdemes ebből a szempontból nézni a filmet, komolyan, a nők gyakorlatilag forró piték is lehetnének, akiknek az a maximális jelentőségük, hogy tartalmaznak egy meleg lyukat.

És hát ez megy nagyban is. Hitler meg az egész vezérkar a rideg, kegyetlen poroszos neveltetés által beléjük plántált démonjaikkal küzdöttek, de mennyivel egyszerűbb volt a zsidókat kinevezni bűnbaknak, mikor pedig igazából apu és anyu volt a hunyó… Most vitya meg akarja mutatni, hogy ő erősebb, mint Iványi, de pontosan lehet tudni – hiszen végül is ő is csak egy ember, akire érvényesek a pszichológiai mechanizmusok – hogy a rémálmait és a gyerekkori bántalmazás miatti emlékbetöréseit ez sem szünteti meg (hehe). Aztán putyin meg akarja mutatni, hogy ő mindenkinél erősebb, és a végén nyakunkra is hozott egy újabb háborút. De nézzük a hétköznapibbakat: Norbi mindenkinél jobban ért a „kövér emberek lefogyasztásához” – gondolom, ebből sem csak én hallom ki, hogy az érintettek tárgyak inkább, akikből majd Norbi farag szénhidrát csökkentett pizzával embert. Puzsér úgy kompletten mindenkinél jobban átlát mindent, de legfőképpen a Nagy Nemzetközi Femináci összeesküvést, és ez a rendkívüli képessége hozott is neki 5 %-ot a főpolgármester választáson. Tele a világ ilyenekkel, és az egészben az a legszörnyűbb, hogy nekünk, statisztáknak igazából tényleg mindegy, hogy melyiküknek nagyobb a farka, mi semmiképp sem a jó végén vagyunk.

Most írt Dávid, hogy szólt az újonnan felfedezett rokonnak, frissítse a családfát. Tegyen rá engem, mint beházasodót, és a gyerekeket, akik nemrégiben születtek. Sok holokauszt-túlélőtől hallottam, hogy az tartotta őket életben, hogy a következő generációknak majd jobb legyen. Hogy legyenek egyáltalán következő generációk. Biztos vagyok benne, hogy a nagymamáim és az anyukám, és egyáltalán, minden nő, származásától függetlenül, szintén sok nehéz pillanatot élt túl úgy, hogy arra gondolt, nekem, nekünk, a lányaiknak és unokáiknak majd értelmesebb, tartalmasabb, könnyebb életünk lesz. Mi, nők, harcolunk, fejlődünk, alkalmazkodunk, mint ahogy mindig is tettük. És egyre többen választunk olyan férfit magunk mellé, aki valóban szeretni és kötődni akar, nem pedig leigázni, és élethosszig sakkban tartani. Olyat, akinek elég, ha mi tudjuk, hogy mekkora.

Mini kvíz / melyik csernus, melyik puzsér, melyik norbi idézet?

„Nagyon szexi vagy, szeretném kiverni, nem probléma? És ez nem zaklatás!”.

„Vesztesekre márpedig szükség van. Hogy tudd, hová jutsz, ha az ő útjukat járod. Ők a viszonyítási pont. Így töltik be végül a nullák a küldetésüket.”

„Mindenbe bele kell szólni, mert az, aki engedi a gyerekét liberális felfogásban élni, vagy ilyen iskolába küldi, az egészen biztos, hogy a kábítószer- és a szexmaffia áldozatává fogja tenni a gyereket és abból már nem fogja tudni visszahozni.”