Kritika, ajánló- A szolgálólány meséje 4. évad

A szolgálólány meséje nem az a film, amely boldoggá teszi a nézőt, de az a film, ami nagyon sokat mesél nekünk a világról. Angela Murinai filmajánlója.


Meggyőződésem, hogy a művészet legfontosabb feladata nem az úgynevezett szórakoztatás, hanem az, hogy segítsen megérteni a világot, egyben saját magunkat. Ezért olvasunk, és ezért nézünk filmeket. Ezt tudja adni egy igazán jó könyv, egy film, egy színház, egy zenemű. Ha pedig mindezek úgy vezetnek el a tudáshoz, hogy ezzel esztétikai élményt is adnak, akkor ezt a mondanivalót, ezt a tudást úgy tudják belénk pumpálni, hogy boldoggá, vagy éppen rendkívül lehangolttá tesznek minket. Vagyis érzelmeket váltanak ki belőlünk.

Kép: HBO


A szolgálólány meséje nem az a film, amely boldoggá teszi a nézőt, de az a film, ami nagyon sokat mesél nekünk a világról. Utópia, vagyis egy elképzelt jövőben játszódik, egy feltételezett, akár meg is történhető valóságban, mégis az első évad első húsz perce után fájdalmas rémülettel érezzük meg, hogy valójában nem kitaláció és nem utópia ez a történet, csupán jelen valóságunk kiélesített, felnagyított megjelenítése egy kitalált közegben. Bár itt, nálunk még nem lógatnak fel a falra, ha nem vagyunk elég engedelmesek, még lehet a nőknek vagyona és bankszámlája, még olvashatunk, még nincs a szaporítás olyan módon erőszakká téve, mint Gileádban, még nem veszik el a gyerekünket, hogy olyanok kezébe adják, akik kiváltságosak, de… De ha nem engedelmeskedünk, elveszthetjük a munkánkat, nőként csak a rosszul fizető, ún. női munkákat kapjuk, ezzel ki vagyunk szolgáltatva a férj pénztárcájának, a gyerekünket egész napos iskolába kényszerítik, hogy ott nyomják fejébe a jobboldali-illiberális, szerepre nevelő ideológiát, és hát minden, de minden arra sarkall, azt harsogja a fejünkbe, hogy szülni kell bármi áron, bármennyit, csak sok legyen.


Mi ez, ha nem Gileád?

Ha csupán ennyit mutatna a film, akkor a helyzetfelismerésen kívül nem sokat kapnánk tőle. Mi jön azután, hogy a néző ráismer a szimbólumra, és felordít: De hát ez a valóság! Talán az, hogy keresi, a filmben mi a válasz egy ilyen világra. Ott mi a megoldás, és ahhoz képest van- e megoldás itt, kint? Erre a kérdésre pedig az első három évad nem adott választ. Nekem nem. Illetve az a válasz, amit a harmadik évad végén adott, az nekem – mondjuk így – nem jött be. Nem tetszett, hogy ezek a nők így tűrték a kínzást, a megaláztatásokat, a megfélemlítést, miközben nem tudtak összefogni magukért, ám végül összefogtak a gyerekekért. Akkor én azt mondtam, oké, értem én, mi itt a lényeg, és örülök is, mert hadd menjenek a srácok legalább, de közben frusztrált, hogy már megint, még ebben a történetben is miért a gyerek az egyetlen cél, ami köré a nők képesek lesznek felállni. Ha pedig ez így van, akkor mennyivel mond többet A szolgálólány meséje bármelyik anyaság misztériumnál?
Nem véletlenül vártam tehát az új évadot. Kíváncsi voltam, hogy erről a pontról merre tud majd elmozdulni a történet. Ad- e majd újabb válaszokat a kérdésemre, hogy hol van a női erő, a női akarat, a női lázadás, a női keménység ami nem másért, másokért, gyerekért mutatja meg magát, hanem önmagáért, a saját szabadságáért, az elégtételért, a bosszúért, a visszavágásért, a változásért. A harag hol van?

Bár A szolgálólány meséje sokak szerint elfáradt kissé a harmadik évadra, nem kevesen vagyunk, akik mégis megadtuk a kreditet a készítőknek, és vártunk a negyedik évadra remélve, hogy ez is tud majd újat hozni, tanítani. Jelen pillanatban négy rész van kint, és a következőt mondhatom róla: Megérte kivárni. A készítők új erővel vették fel a fonalat, és nagyon jó irányba kezdték el kifeszíteni. Már az első négy részben tanulhat a néző az erőszakról például. Tudjuk, hogy Waterfordék Kanadában fejezték be a történetet, ahol is elfogták őket. Serena a férje ellen vallott, hogy így visszakaphassa a kislányt, akit saját gyerekének érez, ám a parancsnok ezt nem hagyta annyiban, és szintén megtette a maga vallomását, amely alapján a nejét is vád alá készülnek helyezni kényszerítés és rabszolgatartás miatt. Serenát eközben alaposan megvizsgálják és meglehetősen szenvtelenül faggatják az őt érő erőszakról. Gyakorlatilag mindenki azt próbálja belőle kiszedni, hogy mindent, amit tett, kényszer hatására tette, és hogy a férje bántalmazta őt. Ha ezt vallaná, akkor felmenthetnék, mint a rendszer áldozatát. Érdekes figyelni, ahogy ebben a másik környezetben, kiszakítva Gileád nyomasztó mételyéből ott, a fényes- fémes orvosi rendelőben hogyan kezd ez a nő rálátni mindarra, ami történt vele. Hát, hiszen levágták az ujját! Hiszen megverte a férje! Talán ha eltart még két percig a vizsgálat megláthatjuk az összeomlását, de így, hogy ezen a ponton felöltözhet és elmehet, csak a könnyek maradnak a szemében. Nem sokkal később lehetőséget kap, hogy a férjével beszéljen, és ekkor azt is megérzi, hogy Waterfordot nem Gileád változtatta meg, amint ezt eddig remélte, hanem a hatalom, amit a hely (a patriarchátus) adott neki. A szerelem, amit valaha a neje iránt érzett már rég nem számít, mert ennél sokkal édesebb a jog, hogy leuralhatja és irányíthatja őt. Ez a jelenet nem azt mondja az értőknek, hogy a Waterford egy arrogáns bántalmazó, nem is azt, hogy a hatalom ezt teszi az emberrel. Ennél sokkal fontosabbat mond nekünk, nőknek. Azt jelesül, hogy

soha, soha nem fog a rendszer, a patriarchátus megváltozni, ha nem lázadunk fel. Gileádnak- a patriarchátusnak- mindig fontosabb lesz a felettünk érzett hatalom gyönyöre bármely szerelemnél, együttműködésnél, a nemek hatalmának egyensúlyánál. Ahogy mondani szoktam: A Rend soha nem ad magától semmit.
Akkor lesz valamink, ha elvesszük.

Nagyon fontos tanítása a fimnek, hogy „a feleségeknek sem mindig jobb”. Ennek a tételnek a felbukkanása külön öröm, bár voltak már előzmények, hiszen azért eddig is nyilvánvaló volt, hogy a kékbe csomagolt, látszólagos (más nők fölött gyakorolható) hatalommal felruházott feleségek világa is egy fojtogató, szikkadt, ijesztő élet. Most azonban feltűnik egy olyan nő a képben, aki ez ellen nyíltan mer lázadni, sőt, June fakuló dühét is képes újra felkorbácsolni. Egy alig kamaszodó kislány, aki túl van a csoportos erőszakon, traumák sorozatán, de akiben olyan tűz lobog és olyan bosszúvágy, ami June- t arra sarkallja, hogy a kimenekített gyerekek után végre a nőkért, önmagukért is fegyvert ragadjon. A szó legszorosabb értelmében.

Ezen a pontján a történetnek nőként, nézőként azt érzem, hogy tele vagyok felszabadultsággal, indulattal, haraggal és energiával. Bár a film mit sem veszített eddigi sötét, nyomasztó hangulatából, most mégis visz magával a remény, hogy hátha változhat még a világ. De lehet- e Gileádban nyerni, vagy legalább megúszni egy bármennyire gombostűnyi lázadást? Aligha. Ahol most tartunk, ott egyelőre az látható, hogy egy ilyen világban June alig több, mint a prérifarkas, aki folyton lyukat üt a canyonba, de aki újra és újra feláll, hogy próbálkozzon.

A negyedik nagyon fontos téma, amivel elkezd a film foglalkozni, az a gyerekek, a jövő kérdése. 86 gyereket szöktettek ki Gileádból, akiknek most be kell illeszkedniük a szabad Kanada társadalmába, és akik elvesztették eddigi életüket, a szüleiket, és akiktől a megmentők most elveszik az eddigre magukévá tett tanításokat mondván, mostantól szabadon akarhatnak bármivé lenni. Ők pedig sírnak, összeomlanak és félnek. Mivé is akarhatnának lenni, ha eddig semmit nem mutattak nekik arról, mi mindenek lehetnek? Mivé is akarhatna lenni egy kislány, akinek sosem mondták, hogy lehet bármi más, mint anya és feleség? Mit mond az a szó, hogy szabadság annak, akinek nincsenek élményei a szabadságról? Hogyan tudna örülni négyféle új ételnek az a gyerek, aki eddig minden nap ugyanazt ebédelte, és ez az ugyanaz teremtette meg a biztonságot és a stabilitást az életében? Van- e értelme egy olyan gyerekért küzdeni, aki már elfelejtette az anyját és rettegve húzódik el tőle?

Minden társadalom felneveli az következő generációkat a maga képére. Minden új generációval könnyebb dolga van a diktatúrának, mert minden új generáció az előzőnél távolabb kerül a tisztánlátástól, az igazságtól és a szabadságtól, míg végül már nem lesz, aki emlékezne arra, hogy volt valaha más élet is, mint a most ismert. Ekkor majd erőszak sem kell már, mert egy ilyen világban a tömegek belső lényegükként élik meg az elnyomásukat.

Kép: HBO

Itt tartunk most. Egy hetet kell várni az újabb részekre. Addig gondolkodhatunk azon, mire jutnak majd a nők Gileádban. Le tudják- e bontani a rendszert? Lesz- e harc? Gondolkodhatunk továbbá azon is, hogy itt, ebben a való világban hol a nők tűrésének határa, mennyit adnak oda magukból, mennyit viselnek el, és hol az a pont, ahol nemet mondanak az erőszakra, a társadalmi lenézésre, testi és lelki erejük kihasználására, a tömeges bántalmazásokra, az anyagi kiszolgáltatottságra, a gyerekeik szisztematikus elbutítására? Mikor mondanak mindarra a mocsokra nemet, amit a patriarchátus, mint rendszer, mint társadalom rájuk és a gyerekeikre terhel? És majd az a „nem” mekkorát fog szólni? Hallja- e majd azt bárki is? Üt- e az majd rést azon a falon, ami mögé vagyunk és leszünk zárva egészen addig, amíg hagyjuk, hogy ott tartsanak minket?

A film az HBO csatornán már elérhető.


Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson. Cikkeinkhez itt is tudsz kommentelni, vagy megteheted ezt a Facebook oldalunkon:
https://www.facebook.com/gumiszoba

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s