A kislány, akinek nem voltak játékai- Lélektörténetek az iskolából 1.

Vannak emlékek, amelyek keletkezésük után évekkel később törnek elő újra az emberből, és akkor is valami apró, jelentéktelennek tűnő esemény hatására. Mélyen bennünk szunnyadnak elfogadva, hogy örökre eltemettük, ám sokuk mégis azt várva, hogy egyszer újra előbukkanjanak. Egy illat, egy merengve olvasott verssor, egy kézbe fogott tárgy, egy ízes beszélgetés, vagy egy dallam hatására kúsznak be, esetleg törnek be és ütnek arcul egyik pillanatról a másikra. Vida-Misik Éva írása


Vannak emlékek, amelyek keletkezésük után évekkel később törnek elő újra az emberből, és akkor is valami apró, jelentéktelennek tűnő esemény hatására. Mélyen bennünk szunnyadnak elfogadva, hogy örökre eltemettük, ám sokuk mégis azt várva, hogy egyszer újra előbukkanjanak. Egy illat, egy merengve olvasott verssor, egy kézbe fogott tárgy, egy ízes beszélgetés, vagy egy dallam hatására kúsznak be, esetleg törnek be és ütnek arcul egyik pillanatról a másikra.

Így jutnak mostanság eszembe régi történetek az iskolából, a munkámból. Gyerekek történetei ezek, tizennégy éves gyógypedagógiai fejlesztő munkámból. Nehéz sorsok, sokféle helyzetre adott különös reakciók, olykor humoros szituációk, szívet melengető beszélgetések, néha meg igencsak fájdalmas történetek. Diákjaim történetei, belemászva a lelkembe, azáltal, hogy megismertem és megszerettem őket.

Az egyik ilyen első történet – pályám elejéről – néhány hónapja dolgozik a gondolataimban újra. Tavaly ősszel történt, hogy felkértek egy múzeumpedagógiai konferenciára előadónak. Múzeumpedagógusoknak meséltem az atipikus fejlődésű gyerekek sajátosságairól. Arról beszélgettünk többek között, hogy milyen módon lehet őket kreatív, modern módszerekkel és eszközökkel motiválni egy múzeumpedagógia foglalkozáson. Előttem egy szakmájában elismert előadó beszélt arról, hogy milyen munkát végez a magyar nyomortelepeken élő súlyos mélyszegénységbe született gyermekek megsegítésére. Milyen az élet ott, ahol a kicsik jussa a teljes esélytelenség a jövőjüket illetően. Ahogy a gyerekek hányatott sorsáról beszélt, eszembe jutott Virág.

Virágot pályakezdőként ismertem meg, illessük most ezzel a keresztnévvel őt. Virág akkor az egyik integráló óvoda nagycsoportjába járt. Hétéves volt, ébenfekete hajú kislány finom, törékeny vonásokkal. Az egyéni fejlesztő foglalkozásokat anamnéziséhez és az adott állapotához igazodva végeztem. Logopédus szakember külön foglalkozott vele, Virág ugyanis súlyos beszédproblémákkal küzdött, és valójában a legnagyobb gondot ez okozta számára. Ez az édes, kedves, sokszor szomorú, introvertált kislány egyáltalán nem tudott érthetően beszélni, a vele való foglalkozás különös kihívást jelentett számunkra és sok türelmet igényelt.

A találkozások során nagyon megszerettem, szívemen viseltem a sorsát. A vele foglalkozó kollégákkal mindent megtettünk, hogy segítsük az iskolára történő felkészülését. Azt lehet mondani, hogy sok szempontból az óvoda még egy nagyon védett környezet, és Virág személyisége alapján többségi iskolába mehetett. Azt nem tudtuk, hogy milyen osztályba kerül majd, milyen tanítókhoz, de az biztos volt, hogy mint gyógypedagógusa, követni fogom őt az iskolába és segíteni fogom a tanulásban. Így is lett, következő ősztől már az iskola tanárijában üdvözöltek, mint segítő szakembert. Sajnos hamarosan kiderült, hogy a kislány egy szigorú közegbe került, ahol hiányzott a differenciálás, mint bevett szokás, a segítő támogatás a gyerek irányába nem jól valósult meg. Az integráció úgy nem működik, hogy az atipikus fejlődésű gyermeket a többségi intézményben ugyanaz az autokrata, hagyományos, változatlan szemléletű frontális oktatás fogadja, amely mindig is volt. Hiába járt egyéni fejlesztő foglalkozásokra hozzám, valamint logopédushoz, hiába próbálkoztam a tanítóval együttműködni, a tanórákon is segíteni Virág haladását, ebbe az osztályba, ilyen körülmények közé esélye sem volt beilleszkedni. Az osztálytársai elkerülték és a tanító nem segítette abban a gyerekeket, hogy ez változzon. Teltek a hetek, hónapok és Virág egyre rosszabbul érezte magát ebben a közegben. A tanító akkori tudása és tapasztalata alapján láthatóan nem tudott a gyermek esetében együttműködni, másik osztály pedig nem vette át őt.

Kép: Pixabay

Ebben az esetben az tűnt a legjobb megoldásnak, ha Virág a mi speciális intézményünkbe kerül, ahol osztályfőnökként is gyógypedagógus tanárok dolgoznak és a fejlesztések mellett az elfogadó környezetet is biztosítani tudják számára. Kevés ilyen esetem volt, ahol többségi iskolából a speciális intézménybe került át a gyermek, szerencsére a legtöbb esetben együtt érző, nyitott kollégákkal találkoztam az integrált gyerekeknél, akikkel nagyon sokat tanultunk egymástól és több esetben azóta is, még ennyi idő elteltével is barátként üdvözölhetem őket. Virág esetében a rengeteg tépelődés, szakmai átgondolás után, sokat beszélgetve az anyaintézményünk team csapatával végül a speciális iskola bizonyult a legjobb megoldásnak akkor, a cél az volt, hogy megóvjuk és biztosítsuk az érzelmi és szellemi fejlődését.

A folyamat részeként beszélnünk kellett a szülőkkel, pedagógiai véleményeket és kérvényeket kellett írnunk és családlátogatásra kellett mennünk. Akkoriban a családlátogatás intézménye már nem volt általános, mint annak előtte, nem volt jellemző, de fontosnak tartottuk megismerni azt a környezetet, amelyben a gyermek élt, valamint a szülőkkel a saját biztonságot jelentő közegükben láttuk jónak beszélgetni. Utólag az ottani tapasztalataim sok mindent megmagyaráztak Virág viselkedésével és állapotával kapcsolatban. Életem első családlátogatása volt.

Délután érkeztünk, a belső kertes társasház egy levegőtlen, ablaktalan lakásába invitáltak a szülők. Kellemetlenül éreztem magam, tele bizonytalansággal és szorongással, de az a cél hajtott, hogy meggyőző legyek a szülők irányába és elfogadhatóan tudjak érvelni a kislány érdekében. Istenem, annyi mindent másképp tennék, mondanék, csinálnék ma már, tapasztaltabban, bátrabban. Most, sok-sok évvel később csorgott le a lelkemben, hogy mi döbbentett meg abban a lakásban és mi rendített meg. Nem az, hogy csak egy ágy volt, egy tévé, szoba-konyha, egy asztal székekkel és az üres falak, hiszen jártam már nehéz körülmények között élőknél, nevelőotthonban, lakásotthonban. Nem a sötét lakás, a fülledt levegő. A sivárságon túl hiányzott valami nagyon fontos dolog.

A játék. Nem voltak játékok.

Ez első olvasásra tűnhet apró-cseprő dolognak, de amikor eszembe jut az, amit éreztem, a mai napig megfagy a vér bennem. Egy kisgyermeket látok egy lakásban játékok nélkül, egy darab plüssmaci, baba, építőjáték, vagy mesekönyv nélkül. Nagyon szomorú és fájdalmas érzés. Egy kisgyermek, akinek van családja, van hol laknia, van mit ennie, vannak ruhái, de nincs játéka. Én mindig sok eszközzel dolgozom a munkám során, kisebbeknél játékos eszközökkel, tudom, hogy ez mennyire fontos. Megdöbbentő és megrendítő és sajnos gyermekek ezreinek valósága ma is. Játék, színek nélkül bezárva a szegénységbe.

A szülőket ott és akkor sikerült meggyőznünk, hogy Virágnak az a legjobb megoldás, ha átkerül a speciális intézménybe, mert nem láttuk biztosítottnak, hogy az adott többségi iskolában megkapja a megfelelő figyelmet és sikerélményt szerezhet a tanulásában, fejlődésében. Halmozottan hátrányos helyzetű, tanulásban akadályozott gyermek volt és az integráció csődjét jelentette, hogy nem vált be számára a többségi iskola. Ekkor már közeledett az év vége és én abban a megnyugvásban mentem nyári szünetre, hogy Virág helyzete a második osztályban már rendeződni fog és én tovább kísérhetem a jövőben őt.

A saját életem végül úgy alakult, hogy a nyár folyamán befejeztem a munkám abban az iskolában, mert máshová sodort az élet. Amikor szeptember elején visszamentem a papírjaim intézni, a kollégák elmesélték, hogy a kislány szülei végül visszavonták a beleegyezésüket, mert ragaszkodtak a többségi iskolához, tartva a fejlesztő intézménytől. Talán azért sem tudom Virágot elfelejteni, mert nyitva maradt számomra a sorsa. Nem tudom, hogyan alakult a második osztály, vagy egyáltalán mi történt ezt követően vele. Tépelődöm, gondolok rá és azt álmodom, hogy nem bántották őt soha aztán. Azt is vizionálom, hogy erős és vidám nagylány vált belőle, aki saját magában meglelte a maga biztonságát. Az nem számít, hogy ő emlékszik -e rám, az számít, hogy én nem fogom őt soha elfelejteni, gondolok rá, akárhol van. Álmomban ő úgy jelenik meg, hogy a saját kis plüssmedvéjét öleli és egymásra mosolygunk, még akkor is, ha tudom, hogy bárhol is legyen, már felnőtt.


Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg, hogy másokhoz is eljusson. Cikkeinkhez itt is tudsz kommentelni, vagy megteheted ezt a Facebook oldalunkon:
https://www.facebook.com/gumiszoba

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s