Valami sokkal rosszabb annál

Már öt éve voltam bent, mikor behozták a Csillagba. Ahogy belépett a cellába, érezni lehetett, hogy más, mint mi. Itt nehézfiúkat őriznek, mindenkinek kemény múltja van. A Csillagba nem lehet csak úgy bekerülni. Aki itt köt ki, az előtte sem márványlapon járt. Ide jött be ez a vézna, sötétszemű gyerek. Tizenhétnél nem tűnt többnek, de később megtudtam, hogy huszonhárom éves. Olyan fekete volt a szeme, hogy a bogara nem látszott a közepén. Egy nagy pupilla volt az egész. A sötét, vastag szemöldöke még inkább leárnyékolta a pillantását, ami hideg volt és szúrós. Megállt a cella közepén és várt. Három ágyon ember volt, hát feldobta a holmiját a negyedikre. A melák Jóska fölé, amelyik az asszonyát verte úgy meg, hogy az belehalt még hat éve. Tizenötöt kapott érte, szerinte nem igazságosan, túl nagy büntetés ez neki.
– Mi a neved? – kérdeztem.
– Pepó – vetette oda a jövevény foghegyről, majd mikor senki nem szólt az ágy miatt, amit elfoglalt, maga is felhúzódzkodott a csomagja után. A plafont bámulta innentől egész délután. Nem tudtunk róla semmit, és később sem árult el magáról semmit. Ha kérdeztem, miért van bent, csak rám villantotta a szemét, és a szája szegletében mintha kis mosoly bujkált volna.
– Tévét loptam- felelte. Dehogy lopott ez tévét. Azért nem itt lenne. Rabolt? Embert ölt? Ki tudja? Sokaknak szúrta a szemét, hogy olyan okos, meg olyan finom húsú. Mert okos volt, az egyszer biztos. Ha néha szólt valamit, abból kitűnt, hogy tanult lehet. Már a hangja is olyan volt, mint aki valami ügyvéd vagy bankos, vagy mit tudom én.
Akkor kezdtünk el beszélni, mikor őt is beosztották a varrodába. Látható volt, hogy komolyabb munkát nem fog tudni végezni, azt nem bírta volna el a puha keze, úgyhogy jött velem gatyát varrni. Én tanítottam be, így hát, ha lassan is, de beszédbe elegyedtünk. Az első években próbálkoztak vele az erősek, próbálták betörni, kellett volna csicskának, vagy köcsögnek, de Pepó nem könnyen adta magát. Ütött, vágott, rugdosott, mikor körbefogták és nekimentek. Gyakran alulmaradt. Megerőszakolták és megverték, aztán ment ő is a sötétbe. De nem adta föl, így lassan elkezdték békén hagyni, és gyengébb áldozatot kerestek maguknak. Itt se szeretik a balhét, és van olyan mindig, aki könnyebben beleáll, hogy használhassák. Így elcsitultak a harcok, és Pepó olyan rab lett, ami minden smasszer álma. Nyugodt, szófogadó, csendes. Később kiderült, hogy jól beszél angolul. Az ágyán feküdt akkor is, nézte a plafont, majd egyszer csak dúdolni kezdte, mintha magának énekelné:
I tried so hard and got so far
– Mit dünnyögsz te odafenn? – kérdezte a melák alulról. – Magyarul mondjad, ha bajod van.
– Csak egy szám, ami eszembe jutott. Még kint hallgattam sokat.
– És érted is?- kérdeztem tőle.
– Persze. Tudok angolul. Ez meg amúgy is egy híres szám. Linkin Park. 2000-ben nyomták.
– Mást is tudsz, nagyokos? – kérdezte a melák, aki tán soha eddig életében nem hallott senkit más nyelven beszélni, mint magyarul. Azt se mindig értette, olyan buta volt ez is, mint a tök. Azért itt a Csillagban nem doktorátusok vannak javarészt. Ezért is olyan különleges a Pepó, mert hiába csendes, de mindenki tudja, hogy nem mosogatóvíz van a fejében.
– Gagyogjál még valamit ezen a híres angol nyelven.
Pepó meg elkezdte elölről:
– I tried so hard And got so far
But in the end It doesn’t even matter
I had to fall to lose it all
But in the end It doesn’t even matter.
– Na, azt mondjad, kisgyerek, hogy mit jelent ez magyarul.
– Olyan keményen próbálkoztam És olyan messze jutottam
De a legvégén ez egyáltalán nem számít
Le kellett esnem, hogy elveszítsek mindent
De a legvégén ez egyáltalán nem számít – szavalta Pepó és felült az ágyán. Emeleten volt, a lába most lelógott a melák elé, aki viccesen, de azért elég erővel megütötte a bokáját, hogy Pepó jobbja nagyot lendült.
– Azt mondjad inkább, hogy van angolul, hogy nyald ki a seggem.
Pepó meg mondta neki. A melák próbálta utánozni a szavait, és jókat röhögött, ahogy szép lassan az összes trágár kifejezést megtanulta.
Bent a cellában új szórakozásunk lett ettől kezdve. Ha unatkoztunk, Pepó mondott valamit angolul, aztán lefordította magyarra. Később le is írta. Mutatta, hogy a betűk kapcsolódásai hogyan adnak újféle hangokat. Furcsa volt a saját nyelvem után. Furcsa és bonyolult, de legalább telt vele az idő. Ezen kívül úgyis csak az unatkozás volt. Először megtanultunk minden trágár szót, aztán kértük, hogy fordítsa le a káromkodásokat. Ezzel nem mindig boldogult. Mondta is, hogy lefordítja ugyan szóról szóra, de az nem ugyanaz. Egy angol biztos nem értené. Értené a szavakat, de nem tudná, mit akarsz mondani és mi értelme van annak.
Kettő vagy három év telhetett így el, és mi elég jóba lettünk. Az angol és a közös munka ott, a varrodában összehozott bennünket. Nekem is volt még jó pár évem. Fegyveres rablásért ültettek le. Mire kiszabadulok, már őszülni fogok. Hogy milyen életem volna odakint? Nem sokkal jobb, mint itt. Hogy neki milyen volna? Talán jobb. Egy férfi látogatta néha, küldött neki csomagot. Nő soha. Még az anyja se. Fél év múlva egy jól szituált fickó érkezett. Értelmes volt ő is, akárcsak Pepó. A nőjét csapta agyon, mint sokan itt. Az ilyen kicsipekedettek ritkán mennek az erősre. Azt hiszik, övék a világ, aztán ha az asszony nem úgy viselkedik, azt verik meg. A másik is megveri mondjuk, mindegy az, hogy okos vagy buta, de ezek a tanultak csak a nőt verik, mi, többiek meg mindenkit. Szóval bejött ez a fickó, aztán nézegette egy pár napig Pepót, mikor egyszer azt mondta neki:
– Te nem az gyerek vagy, aki az anyját darabolta fel? Láttalak a tévében pár éve.
Pepó csak rávillantotta a szemét, és a foga között vetette oda:
– Nem.
– De bizony, hogy az vagy. Annak a színésznőnek a fia.
– Nem tudom, miről beszélsz- Azzal otthagyta a fickót és soha többé nem szólt hozzá egy szót sem.
Nekem viszont nem ment ki a fejemből az eset. Nem kellett sokáig várni, hogy megtudjam az igazat, mert pár hónappal később valami történt a varrodában. A reggeli szünet után nem sokkal, épp, csak elfoglaltuk a helyünket a gépek mellett, egyszer csak leállt minden, kialudt a világítás, és a gépek elhallgattak. Áramszünet. Ültünk egy darabig a helyünkön, vártuk, hogy valaki helyrehozza a hibát. Az őrök telefonáltak, segítséget hívtak. Jó fél óra múlva kitereltek minket a teremből és egy másik helyiségbe vittek, hogy ott várjunk, amíg a villanyszerelők átnézik a kábeleket. Néhány asztal volt ott pár darab székkel. Nem volt elég mindenkinek. Az őrök szóltak, hogy üljünk a földre. Nem muszáj állni, mert nem tudni, meddig tart ez. Mi elhúzódtunk egy sarokba Pepóval, ott vártunk. A hátát nekitámasztotta a falnak, a lábait felhúzta és a karjait a térdein nyugtatta. Én is így ültem fejemet a falnak döntve. Élveztem a könnyen jött pihenést és reménykedtem titokban, hogy sokáig fog tartani. A többiek távolabb. Néhányan székeken az asztalok mellett, a többiek szintén a falak mellett a földön. Mellettünk valahogy senki. Ahogy így ültünk és vártunk, és magunkra maradtunk, váratlanul és színtelen hangon szólalt meg:
– Megöltem anyámat.
– Hogy mi? – Odafordítottam a fejem, de ő nem nézett rám, csak elismételte a mondatot:
– Megöltem anyámat – Rézsút felfelé nézett. A szeme pont a fal és a mennyezet találkozási vonalát célozta be.- Ezért vagyok itt. Ezért fogok megrohadni itt, ebben a szaros putriban, mert megöltem anyámat. Jól mondta az a csóka, én vagyok, akit a tévében látott.
– De… de miért? – Hihetetlen volt, ahogy most, hat évvel a bekerülése után váratlanul, és értelmetlenül egyszer csak elmondta az igazságot.
– Elárult engem- Szája megkeményedett és vékony vonallá szorult össze. – Elárult engem.
Mindenfélék cikáztak bennem. Emlékeztem, mikor anyám magánkívül fetrengett a konyhakövön, mert napok óta olyan részeg volt, hogy nem tudott ellátni minket. Mikor idegeneket hozott a házunkba és hallottam őket dugni. Meg mikor végignézte, hogy apám félholtra ver. Semmit nem tett, hogy megvédjen, pedig még csak tizenkét éves voltam. Mikor elvittek az intézetbe. Emlékszem. Nem öltem meg anyámat, bár sokszor gondoltam, bár ne lenne, mert csak teher volt nekem. Csak púp volt, amit cipeltem magamon. A szeretetlensége, a nyomorult élete, az elérhetetlensége, az, hogy nem volt az anyám, az keserített meg. Bár ne lett volna! De nem öltem meg. Megöltem inkább valaki mást évekkel később.
– Mit tett? Mi történt? – kérdeztem. Pepó már nem felfelé nézett, hanem a padlón figyelt valamit, úgy kezdte mondani:
– Egy anyának az a dolga, hogy mindent megtegyen a gyerekéért, nem? Az a dolga – A hangja kemény lett. – Mindent meg kell tennie, hogy a gyerekének jobb legyen. Neki csak a házat kellett volna eladni. Jutott volna belőle neki is bőven. Minek volt az a nagy ház, nem is értem. Én mehettem volna Amerikába, ő meg az isten tudja, hová. Csak ennyi kellett volna, hogy eladja a házat. Ez lett volna a dolga. Akkor most nem kellene itt megrohadnom. – Az a hideg, sötét szempár, amit évek óta ismertem, és ami még akkor sem árult el semmiféle érzelmet, mikor az első években harcolnia kellett, az most megvetést és gyűlöletet sugárzott. Megölte az anyját, mert nem adta el a házát.
– Megfizetett érte- sziszegte Pepó. – Még a kutyáknak is jutott a húsából. Rekedtes hangon felnevetett.
– A kutyáknak? Te jó isten! – borzadtam el magamban. Ez még nekem is sok volt, pedig én sok mindent láttam már. Sok gyilkost, sok nehézfiút. Mégis, ez a művelt angolbajnok olyan irtózattal töltött most el, hogy nem akartam tovább mellette maradni. Úgy éreztem, becsapott, elárult. Hagyta, hogy megismerjem, megkedveljem, hagyta, hogy tanuljak tőle, hogy elképzeljem őt valakinek, miközben a valóságban sokkal rosszabb mindannál, amit el lehet képzelni.
Felálltam, és valami undorodó rossz érzéssel a gyomromban mentem odébb. Azt hittem, egy gyilkos a barátom, de ez itt valami sokkal rosszabb annál.
Ekkor a smasszer elbődült: – Ébresztő emberek, álljanak fel. Sorakozó! Mindenki felpattant, felfejlődtünk a már unásig ismert négyes oszlopokba, és bemasíroztunk a munkaterembe. Néhány perc múlva már az asztalom mellett ültem, beillesztettem az anyagot a gép talpa alá, és lábamat a pedálra helyeztem. A gépem szorgosan kerepelni kezdett.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.
Érdekes történeteket találsz a Facebookon is: Gumiszoba)



Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s