Munkatárs, szaktárs, elvtárs

Négyszer kezdtem el ezt az írást, négyféleképpen. Mindet kitöröltem. Inkább a közepébe vágok.

A kollegialitásról lesz most szó. Kell, hogy létezzen egy olyan fajta összetartozás a munkatársak között, amely a végeredmény, a közös cél felépítményének kötőanyagául szolgál? Kötőanyag-e ez egyáltalán, vagy a célhoz külön-külön is elérnénk, a kollegialitás hiánya pedig csupán kissé megnehezíti az egyéni haladást? Kis kellemetlenség, apró bosszúság, amely áthidalható?

Aki úgynevezett munkahelyen dolgozik, az pontosan tudja, miről beszélek. Legyen az multi, kisvállalkozás, közszféra, vagy akár egy gyártósor: tudjuk, hogy egymásra vagyunk utalva.

De ahogy a közismert vicc mondja, minden munkahelyen van legalább egy kórházi idióta, aki hasznot ugyan nem hajt, viszont akadályoz a munkában; és ha a te munkahelyeden nincs ilyen, akkor elkezdhetsz azon gondolkodni, hogy talán te vagy az.

Nem szeretnék a mindenkinek utat mutató munkaügyi és pszichológiai világítótorony szerepében tetszelegni. Amit leírok, csupán a saját véleményem, amelyet a saját eddigi tapasztalataimból pároltam le. Van tehát minden munkahelyen valaki, akit nem szeretünk. Nem feltétlenül azért nem szeretjük, mert mi tökéletesek vagyunk, ő meg egy gyakorló elmebeteg. Azért nem szeretjük, mert valahogy nem passzol hozzánk, mert nem tudunk együtt dolgozni. Ha megfeszülünk, akkor sem. (Persze ettől még simán lehet gyakorló elmebeteg is.)

Elutasítva az előítéletesség – , ám elfogadva a sztereotipizálás vádját, az alábbiakban összegyűjtöm, hogy én milyen munkatársakkal találkoztam eddig, és hogy ezekből a találkozásokból miért jöttem ki mindig rosszul. Előrebocsátom, hogy roppantul naiv vagyok ezekben a helyzetekben, kedvességgel elég könnyen meg lehet engem etetni, aztán persze mindig rájövök, hogy kár volt hinni abban, akiben eleinte hittem. Pedig nem vagyok érzelmi analfabéta, de valahogy mégis mindig megvezetnek a munkatársak, szerencsére nem huzamosabb ideig.

Akikkel eddig találkoztam (többféle területen, több csapatban, több élethelyzetben):

A mosolygós gyilkos

Őrületesen kedves. Körbevezet az irodában, rád ír messengeren, megkérdezi, hogy vagy. Bemutatja a többi munkatársat, zsizseg, bizsereg, szaladoz, dumálgat, bíztat, dicsér. Aztán egyszer csak van egy szar érzésed, hogy mintha nem lenne ez a nagy kedvesség annyira őszinte. Néha úgy kedves, hogy érzed, a cuki kis ajnározó mondata valójában ekézés, de ebben nem vagy biztos. Ha nincs szerencséd, a Pletykástól (róla még később szó lesz) fogod hallani, hogy szerinte alkalmatlan vagy az állásra, amit betöltesz. Ha szerencséd van, már korábban kiabálnak az ösztöneid, hogy ennek a munkatársnak nem szabad kitárulkoznod, nem szabad neki hinned.

Persze eddigre általában már feltártál magadról pár dolgot, hiszen azt gondoltad, hogy jóban vagytok. Vered a fejed a falba, hogy miért hitted azt, hogy ő segít, hogy kedvel. Ekkor már általában késő, hiszen a kolléga minden információval, amit megosztottál vele, vissza fog élni, vagy már vissza is élt. Modora annyira behízelgő, annyira kellemes és olyan elbűvölő, hogy esélyed sincs nyíltan elküldeni a jó büdös kurva anyjába, hiszen egy ilyen gesztusra csak széttárná a kezét: de hiszen én nem csináltam semmit, most miért támadsz rám?

Éppen ez a legnagyobb csapda itt. Az alányalós modorát ugyanis a legtöbben beveszi, egy-két veled egyívású munkatárstól eltekintve imádja őt mindenki. Ha rátámadnál a számodra teljesen nyilvánvaló aljassága miatt, senki nem hinne neked. Tehát kussolsz és nyeled a mérged. Közben meg elsorvadsz, és még ha olyan is a munkád, amit egyébként más körülmények között élveznél: nos, így nem tudod élvezni. Szépen lassan belehalsz a némaságba.

Az energiavámpír

Ezt a típust nemcsak a munkahelyről ismerjük. Panasz, panasz, panasz. Vagy: én, én, én. Mindegy, mi a téma, a száját nem bírja befogni. Nem kimondottan kártékony, még az is lehet, hogy a saját szakterületén kiváló, és még el is ismered őt: egyszerűen csak elviselhetetlen. Ha kimész cigizni, egy percen belül ott terem, akkor is, ha nem dohányzik. És beszél. Ha innál egy kávét, azonnal felpattan: megy veled, mert ő is éppen kávét akart inni. És beszél. Ha pisilned kell, hirtelen neki is pisilnie kell, és amíg magadra zárod a budiajtót: beszél.

Ennek a típusnak több alfaja van.

1. „Tegnap voltam a Lehel-piacon, mondom, veszek 30 deka párizsit meg egy csomag spárgát. Beszarsz amúgy, milyen árak vannak! Szóval megyek a hentesemhez, akit amúgy Józsinak hívnak, és mindig kiválogatja a legjobb húsokat, de ő pont nem volt nyitva, szóval mentem tovább, mert nagyon szeretem a párizsit meg a spárgát, de közben belebotlottam egy barinőmba, aki meg képzeld el, mesélte, hogy a gázszerelője megvágta 20 ezerre, közben meg nem is volt gáz a kazánnal. Gáz, érted?! (röhög) Szóval mentem a spárgáért, és amúgy totál kibuktam, hogy a gázszerelők mennyire gecik, mert már engem is átvágott egy 1999-ben, ráadásul decemberben, amikor mínuszok voltak, és el sem jött, de azért is elkért 10 rongyot, én meg nagyanyám dunnái alatt vészeltem át két hetet, na szóval a spárgánál tartottam, hát tök fás volt, pedig krémlevest akartam csinálni belőle, tényleg hogy mindenki csak arra játszik, hogy átverjen, befejezted a pisilést?”………………. Ad libitum. Ő a szószátyár, akit legszívesebben leütnél.

2. „Te annyira képben vagy az ilyesmivel, meg így pszichológiailag is okos vagy, tanácsot szeretnék kérni, van pár perced?”

„Persze, mondd.”

„Szóval itt van a Kriszta, tudod, az a szőke csaj, és annyira úgy érzem, hogy nem kedvel, és folyton csesztet, hogy mit hogy csinálok, pedig én ezt tanultam, évek óta csinálom, és tökre nem értem, hogy mi a baja velem….”

„Hát, ha a véleményemet kérded, szerintem kérdezz rá, lehet, hogy kiderül, hogy semmi baja veled. Ha meg mégis van, akkor megadod neki a lehetőséget, hogy megbeszéljétek.”

„Igen, de az a baj, hogy….” ad libitum.

Na, neki tökmindegy, mit mondasz, mindenre van egy „igen, de…”. Ő az igen, de ember. Mindig kikéri a véleményedet, ami sosem felel meg neki aztán.

3. „Jaj, láttad, a Nóri új hajszínét? Úristen, annyira gáz, amikor hozzám szól, oda se merek nézni, hogy ne röhögjek. Kurva szarul áll neki. Meg basszus, ahogy öltözik, hát eldobom az agyam!Ahhoz a rettenet vörös hajhoz az a rózsaszín blúz, néz ez a nő tükörbe egyáltalán reggelente? Mondjuk a csávója is kurva gáz, egy ilyen kigyúrt állat, nulla aggyal, a múltkor találkoztam velük a Vácin, hát nagyon viccesek voltak…..” ad libitum. Ő a fikázós. Mindegy, kiről van szó, mindegy, kivel beszélget éppen, valakit mindig fikáz, és vélhetően nem is képes másféle kommunikációra.

4. Most nem idézek, mert ez a típus az ímélben és messengeren dicsekvő. Élőszóban is roppantul szereti magát fényezni, de az igazi terepe az online tér. Ha a főnök megdicséri mailben, azt ő tuti, hogy továbbítja az összes munkatársnak. Ha kap egy jó visszajelzést egy ügyféltől, befotózza, és már megy is messengerben negyvenfelé a screenshot. Ha fizetésemelést kap, garantált, hogy arról 5 percen belül mindenki tudni fog. Minősített eset, amikor az illető életének minden olyan pillanatát kiteszi fb-storyban, amelyben valamely híres emberrel vagy elismert művésszel találkozik. Munkája lényege a saját hiúságának legyezgetése. Azért bosszantó, mert szakmailag általában tök rendben van, de a viselkedésével az őrületbe tud kergetni.

A pletykás

Kell rá mondatokat vesztegetnem? Mindenről ő tud először. Mindent ő ad hírül először. És ami a legrosszabb benne: kérdez. Ártatlan tekintettel, kedvesen, naivnak tűnőn. „Na és mi újság veled és a férjeddel?” Nem sejtesz mögötte semmi rosszat persze. Válaszolsz is szépen: „Megvagyunk, köszi, bár ez az összezártság kicsit megviselt mindenkit a családban.”

Másnap egy másik kolléganőd aggódva kérdi: „Váltok????”

Te meg pörgeted magadban, hogy ezt most vajon miért is kérdezhette. Aztán persze rájössz: a pletykás! Tényleg, hogy b*ssza meg a jó édes anyját pitymallatkor a ravatalon, gondolod, de legközelebb, amikor kedvesen kérdez (értsd: információmorzsákat gyűjt, amelyekből pletykahegyeket rakhat össze), megint bedőlsz, mondasz valami semlegeset neki, amit aztán jól kiforgat. Ne feledd: ha véletlenül elfingod magad előtte, másnap már az egész város tudni fogja, hogy bedrogozva összeszartad magad.

A bosszúálló

Látod rajta, hogy segítségre szorul. A legjobb szándékkal segítesz is. Beajánlod valahova, vagy megmutatod neki egy program használatát, átvállalsz egy munkafázist, mert szegény túl van terhelve, és úgy megsajnáltad. A segítséget nem köszöni meg. Ami még rosszabb, hogy később rád fog haragudni azért, mert annak idején a te segítségedre szorult. És nem hogy nem köszöni meg, még bosszút is áll. Aládvág, paraszt lesz veled, lenéz, aljaskodik, csak mert egyszer – vagy többször – a segítségedre szorult, és így próbálja kompenzálni a vélt gyengeségét. Ami persze nem gyengeség, hiszen mindenki szorul néha segítségre. De ő ezt nem tudja, vagy nem vesz róla tudomást. Csak zsigerileg gyűlöl, mert valaha, valamit jobban tudtál nála, és megmutattad neki, hogy hogyan lehet azt a valamit jobban csinálni. Ez a típus a legveszélyesebb.

A kellemetlen

Ő nagyon megtévesztő. A modora nyers, bárdolatlan. A humora szarkasztikus, gyakran és nyíltan szúr oda. Neked is, másnak is. (Titkon persze akkor is röhögsz, amikor éppen te vagy a célpont. Vagy nem titkon. Leplezetlenül röhögsz, amikor másvalakin élcelődik.) Nem tesz különbséget: mindenkivel kellemetlenül viselkedik. Raplis, állandóan felháborodott, de a szeme sarkában, ha jobban megfigyeled, mindig mosoly bújkál. Persze a legtöbben nem figyelik meg jobban: a kellemetlent mindenki utálja. Az energiavámpírokat eltűrik, a mosolygós gyilkosok mosolyát beszopják, a pletykásra legyintenek, de a kellemetlen munkatárs állandó téma: az előbbi kategóriákat tulajdonképpen ő hozza össze.

Pedig ez a típus az, aki mindig, minden körülmények között egyenes. Ha nem kedvel, azt azonnal fogod tudni. Ha kedvel, azt nem feltétlenül fogod tudni, de nem is érdekes. A kellemetlen nem hazudik, egyenes, ha baja van, megmondja. Ezért sem szeretik a legtöbben. Általában magával szemben is kritikus, önmagán is tud ironizálni. Nem érdekli mások véleménye.

***

Számomra mindig a kellemetlen volt a lakmuszpapír minden munkahelyen, ahol eddig dolgoztam. Mindig őket bírtam a legjobban, és jellemzően azokat is, akiket ők is bírtak. Nem igazodásból, hanem ösztönösen. Mi kellemetlenek mindig bírtuk egymást. A tőlem idősebb kellemetlenek már tudják, hogy nem kell feltétlenül hinni a kedvességnek. Én még néha bedőlök, de bevallom: a kedvenc munkatársaim mindig a kellemetlenek.

/Fulemony/

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.
Érdekes történeteket találsz a Facebookon is: Gumiszoba)

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s