Korona Krónika 5.- Rebarbara

Hat hét rettegés után lassan elmúlik a veszély, és én ámulva nézek körül a világban. Ennyi volt ez tényleg? Nem mintha többet akartam volna (isten őrizz), csak eleinte rémisztőbbnek tűnt annál, mint ami végül lett. A világ közben átalakult, átalakulóban van. Mindenki találgat, mi fog következni. Sokan remélik, hogy majd most az emberek megokosodnak, elkezdik látni, mennyire léhák voltak eddig, és egy tartalmasabb, kooperatívabb világot fognak felépíteni. Közben a tömeg alig várja, hogy kiömölhessen az utcákra, és mindent úgy, pontosan úgy folytasson, ahogy márciusban abbahagyta. Pedig pontosan úgy semmi sem lesz már.
Maszkban bohóckodunk még mindig, kötelező lett nálunk is, most, mikor már lecseng lassan minden. A számok kétjegyűek és fogynak is szépen, az emberek eközben türelmetlenek, frusztráltak, vissza akarják kapni az életüket. Mostanra rájött mindenki, hogy ezt nem lehet tovább csinálni. Bele kell állni, mert addig nem lesz szabadság, amíg nem leszünk immunisak. Újra kell indítani tehát az életet. Maszkban, ha kell.

Maszkban lenni fullasztó. Ha nem szoktál hozzá, ha nem jó méretet választasz, vagy ha fóbiás vagy, akkor gyorsan érezheted magad benne kellemetlenül. Ilyenkor nincs levegőd, a rongy belecsúszik a szemedbe, a lélegzeted bepárásítja a szemüveged. Mennél, futnál, csak ki innen, hogy levehesd, és megszívhasd a tüdőd levegővel. Még bosszantóbb, ha megfeledkezel róla, otthagyod az előszobaszekrényen és ezzel már csak akkor szembesülsz, mikor ott állsz egy üzlet bejárata előtt.
Ma én is így jártam. Mikor rájöttem, hogy nincs nálam az álarc, visszafordítottam az autót, beletapostam a gázba, és szentségelve száguldottam végig a városon. Őrjöngve rontottam be a lakásba „Hol egy kicseszett maszk?” felkiáltással, majd végigrohantam a szinteket kutatva a kis kockás rongyikám után. Végül eszembe jutott, hogy a táskám belső zsebébe zippzároztam be egyet nem is olyan rég. Akkor visszavágtattam a kocsiba, és az idegtől fuldokolva repesztettem a boltig. Miközben egy energikus kanyarral behajítottam a Lupot a parkolóba, sokadszor fogadtam meg, hogy mostantól (még) több maszkom lesz. Lesz egy a farzsebemben, egy másik a táskámban, a kabát szivarzsebében, a bugyi korcában, és betűrve egy a zokni gumija mellé is. Plusz lesz egy, amit felerősítek a fülemre, így csak fel kell igazítani az orrom elé, ha belépek valahová. Igen, az új világ része a maszk. Valameddig biztos így élünk majd, úgyhogy meg kell szokni, ki kell találni, kinek hogyan kényelmes, milyet szeretne, mi válik be. Amit harminc napon át csinálsz, az beépül a szokásaid közé. Vajon elfelejtjük majd ezt az időt? Fogunk még lazán és könnyedén egymásra tüsszenteni, vagy mostantól mindig összerezdülünk, ha valaki túl közel merészkedik hozzánk. Míg ezen gondolkodtam, kiváltottam a kocsimat és a zöldséges pultok mellett bekúsztam az üzletbe. Volt minden. Gomba, alma, leveszöldség és avokádó is még mindig. Lassan itt a nyár, de még mindig van avokádó, miközben kelbimbó nincs már, pedig azt is télen vásároltam rendszeresen. Mellettük egy dobozban szépen kötegelve sorakozott a tavasz slágere, a spárga. Méregdrága. Na, igen. A spárgával bajok vannak, mióta a járvány kitört. Határzár, karantén, nem utazás, miegymás, aztán most nincs, aki leszedje. Felszedje. Mintha azt láttam volna nemrég, hogy a spárgát felszedik a földből, ahol hatalmas táblákban várja, hogy haladhasson a sorsa felé. Annyi vendégmunkás hazament a járvány elején, hogy most külön járatokkal kell hozni a népet Romániából, hogy aztán kibucokba zárva tartsák őket, míg elvégzik a munkát. Nem találkozhatnak senkivel, nem mehetnek sehová. Megvannak ott a német modellnek is a sötét bugyrai. Itt is vannak, akik egyenlőbbek a többi egyenlőnél.
Megfogtam egy köteg spárgát. Fúúú, de régen ettem! Még akkor talán, mikor az Ízek, imák, szerelmeket néztem pár éve, és megkívántam Julia Robertstől. Akkor pirítottam vajon néhány szálat, majd tettem mellé folyósra hagyott tükörtojást. Igaz, nem Olaszországban voltam, és nem egy romantikusan lepukkadt albérlet háncsszőnyegén, de azért próbáltam pont olyan szertartásosan és szent áhítattal a számba tenni, ahogyan ő. Aztán két falat után befaltam pont úgy, ahogy a hagymás zsíros kenyeret. Nekem az evés sose volt érdekes és fontos dolog. Én azt szoktam meg, hogy gyorsan és mellékesen eszek azért, hogy életben maradjak. Ha mellé kell ülni az asztalnak, ha bonyolult az étel, ha sokféle, vagy túl nagy figyelem hárul rá, az feszültté tesz és idegesít. Visszatettem a spárgát, és ballagtam tovább. Nincs most kedvem hozzá.
Jó itt lenni. Akkor is jó, ha örökké idegen maradok majd, sőt, idegenek lesznek a fiaim is, az ő fiaik is, meg az egész családunk hetedíziglen. Valójában nem lesz szokatlan az idegenség. Jó ideje idegen voltam otthon is. Libsi, femcsi, lázadó ketteske. Annál idegenebbül sehol nem lehetek, mint ahogy a hazámban érezném most magam, ha ott maradok.

Közben rátévedt a szemem a rebarbarára. Jé, ilyet még sose ettem, pedig mondták már, hogy nagyon finom! Néztem a kétmaroknyi vastag, kemény szárköteget. Milyen szép! Zöldből színesedik vígpirosba minden darabja, és középen, deréktájon egy fehér műanyag szalag fogja össze a harminc centi hosszú csokrot. Bíztató, erőteljes. Kedvem támadt kipróbálni, így beledobtam a kocsiba. Alig került mellé valami, mikor elegem lett a maszk fullasztó melegéből és úgy döntöttem, hazamegyek. Amúgy sem nagy bevásárlásra jöttem, csak eszembe jutott pár dolog, és beszaladtam. A járvány elején hetente csak egyszer jöttem, akkor megraktam a kocsit, hogy azután hét napig gazdálkodjunk abból, amit akkor beletettem. Mostanra lazítottam ezen a rendszeren. Eljövök többször is. Beugrok kenyérért, macskaeledelért, közben mellé teszek még pár dolgot. Az egy kenyérből lesz aztán akciós hús, valami sajt, koktélparadicsom, pillecukor, napernyő, pár üveg sör, vagy az a finom habzó bor, amit a barátnőm mutatott tavaly, mikor először mentünk bevásárolni. Pikkpakk összegyűlik tizenöt euró. Így persze nehéz takarékoskodni. Mondjuk nekem mindig nehéz volt. Gazdálkodtam annyiból, amennyi jutott, és mivel elég ritkán volt annyi, amiből kényelmesen félre lehetett volna tenni, így nem is tettem félre. Úgy spórolni, hogy közben nélkülözik az ember, az nehéz. Mióta itt vagyok, észre sem veszem, és szépen gyarapszik a pénzem. Még többet is tudnék spórolni, ha nem futkosnék ennyiszer boltba, vagy ott célirányosabban válogatnék. Felírnám mondjuk egy cetlire, mi kell, és azt, de csakis azt vinném végül haza. Én viszont mindig csak nagyjából tudom, mit akarok, aztán veszek mellé még finom sajtokat, vagy újféle ételeket. Rebarbarát például.

A maszk egyre fojtogatóbbá vált, úgyhogy a pénztár felé kanyarodtam. A sor hosszabb volt, mint normálisan, abban a régi világban lenne. Ebben az újban csíkok vannak a padlóra ragasztva, hogy tudjuk, hova állhatunk. Így tartunk kellő távolságot egymástól. A kocsi is azért kötelező, mert ha azzal nyomakszunk előre, akkor nem tudunk embertársaink nyakába állni. Elvileg. Most azért volt ott egy idős férfi, aki valahogy mégis úgy tekergett, hogy végül alig egy méterre került tőlem. Barátságosan pislogott rám a maszkja fölött. Mosolyog vajon, vagy csak én képzelem azt? Kell tőle tartanom? Eszembe jutottak a statisztikák, és elengedtem a témát. Annak az esélye, hogy pont ő fertőzött legyen kábé annyi, mint annak volt valaha, hogy a Földön kialakuljon az élet. E logika mentén viszont mégis van mitől tartanom-jutott eszembe. Azért ráhagytam, hadd álljon ott. Magyarországon be se jöhetett ilyenkor, mert rögtön ott termett volna egy álruhás szekuritis, hogy ráverjen százezer forint büntetést a hetvenezres nyugdíjára.

Kipakoltam a szalagra. A pénztárossal összenéztünk, és én láttam a szemében, hogy megismer így, maszkban is. Még jó, ide járok minden nap. Ráérősen pittyentgette le a dolgaimat. Se maszk, se kesztyű, csak előtte egy plexi fal, amire annyi rés van vágva, hogy a pénzt be tudjam neki csúsztatni. Pár euró volt az egész, felébe se került, mint amennyi az órabérem. Gyorsan átgondoltam, kiszámoltam, hogy egész pontosan húsz percet takarítok ezért a rebarbaráért. Otthon negyven percet tanítottam volna, hogy megvehessem. Az uborka még jobb árban volt, azért csupán kettő percet kell dolgoznom. Sokan ennél jóval többet keresnek. Mivel minimálbéres vagyok, tíz euróm van óránként. Kiszolgáló munkát végzek, aztán ha szerencsém (kvalitásom, lehetőségem) lesz, talán előrébb léphetek egészen a 12 euróig. Ez a bevándorlók sorsa. Ez az origó, ahonnan aztán el lehet jutni valahova. Ez az, amiért otthagyjuk az életünk, a barátaink, az egzisztenciánk.
Közben végeztem a fizetéssel is. A nő a plexi mögött visszaadott az öt eurósomból, én kitoltam a kocsit, majd mikor a helyére illesztettem, akkor levettem a maszkot is. Felszabadult öröm csapott meg, ahogy a bőröm végigsimította a levegő. A rebarbarát bedobtam a fonott kosárba, majd élvezve a napsütést lassan elsétáltam az autóig. Azon gondolkodtam, hogy mit kellene (lehetne) ebből a növényből csinálni. Mi mindenre jó a rebarbara? Mikor otthon kinyitottam a netet, feltárult előttem a rebarbara világa. Italok, mártások, sütemények sorakoztak hosszan, gyönyörű képekkel illusztrálva. A világ egy eddig ismeretlen szelete.
−Mi legyen, mi legyen? Mit válasszak?−töprengtem. −Legyen egy pite! Rövid válogatás után kiválasztottam egy egyszerűnek tűnő receptet.
Először megpucoltam a növényt. A lehúzgált vékony héj zöldespiros szerpentinekbe csavarodott a fehér pulton. A mezítelen szárakat ezután felvagdostam, közben a számba dobtam egy szeletkét.
−Na, te ki vagy? −Vígan harsogott a fogam alatt. A szétfröccsenő savanyú nedvtől azonnal felrobbantak a mirigyeim, és egy pillanat múlva megindult a nyálzuhatag a számban.
–Ijjj, de kemény vagy, öcsém! − A következő falatokat már cukorba mártottam, úgy kaptam be. Az édes kissé meglágyította az előbbi intenzív savasságot, együtt csodás harmóniába kapaszkodtak. Mialatt egy maréknyi gyümölcsöt (zöldséget?), szárat elropogtattam, összeállítottam a süteményt is. Beborítottam egy magas peremű tepsibe és a lány, folyékony tészta tetejére rászórtam a megédesített rebarbara darabokat. Végül az egészet betoltam a sütőbe. Míg vártam, hogy elkészüljön, elfeküdtem a napfényes teraszon a csikorgó, nyikorgó, gyerekkoromat idéző napágyon. Lehunyt szemmel pihentem, hallgattam a rigókat, és a szomszédban motoszkáló kőműveseket, akik hetek óta itt vannak minden napon. Kopácsolnak, zörögnek, építkeznek. Élő bizonyítékai annak, hogy az élet nem áll meg, hogy érdemes befektetni munkát, időt, energiát a jövőbe. Mert jövő lesz, ha kicsit savanyúbb is annál, mint szeretnénk. Talán lesz hozzá cukor is, meg egy jó recept.
Az orrommal figyeltem, mikor kezd szivárogni a nyitott konyhaablakból a sütemény illata.
−Új lesz ez is−gondoltam.− Valami szokatlan. Finom-e, nem-e az majd kiderül. Kivárjuk, kipróbáljuk, megnézzük. Talán meg is szeretjük.

*

A napló többi írása:

Korona Krónika

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.
Érdekes történeteket találsz a Facebookon is: Gumiszoba)

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s