Az élet egyszer tényleg elkezdődik

Öt éve írtam ezt a posztot:

Az élet most kezdődik

Öt éve nyáron.

Emlékszem, imádtam az érzést, ami megindított a megírására. Az örömöt, hogy közel 20 év után először lehetek gyerek és férj nélkül egy helyzetben. Tervezhetek, agyalhatok, csatangolhatok. Nincs zaj, csak én vagyok és a barátnőm, akinél vagyok. Képzeleghetek a jövőmről. Én vagyok itt magamban.

Bár kevesebb, mint fele ennyi olvasó volt akkor itt (mit fele? Jó, ha 2000 követő nézte a gumit), ez a poszt (ahhoz képest) mégis nagyot ment. Ez nekem azt mondja, hogy amit akkor leírtam, áll másoknál is. Vannak emberek, akik ugyanígy érzik, mint én.

Ebben az időben, mikor ezt a posztot írtam volt az, hogy ráéreztem annak az ízére, hogy egyszer tényleg felnőnek majd a gyerekek, és kisebbek lesznek a terhek, amik a vállamat nyomják. Arra, hogy lehet ugyan, hogy az idő eltelik, a fiatalság elmúlik, hogy iszonyatosan el lehet az élésben fáradni, de van ott még egy másik élet azon túl, mint ami általában jut egy átlagos nőnek. Nekem.
Ez nagyon nagy örömmel töltött el.

A poszt most sem vesztette aktualitását, bár a privát életemben történt azóta sok minden.

Az élet még most sem kezdődött el. Mármint az élet, amikor végre (újra) magammal foglalkozhatok. Még mindig aggódok a srácaimért, még simítgatnám a szálakat, még mindig van mit mondanom. Közben mégis elindult ez az élet az elkezdődés felé.

Néha azt gondolom amúgy, hogy talán nem is úgy kezdődik az, hogy egy napon arra ébred az ember, hogy el van kezdődve. Lehet, fokozatosan lazulnak a szálak, lépésenként lehet visszaszedni az életünket, és keresni tömőanyagot azokba a résekbe, amik ott keletkeznek, ahol egyszer csak már nem kell a gyerekkel tanulni, nem életbe vágó, hogy minden nap legyen főzve, ahol már nem legókon taposva kell eljutni a fregoliig, hogy leszedje az ember a ruhákat. Egyszer csak elkezdenek lenni napok, mikor nem én kelek legkorábban, mikor egy hét is eltelik úgy, hogy nem kell a lakásra ránézni, mert nincs, aki rumlit csinálna. Ilyenkor elkezd az idő (az énidő) szaporodni.
Ilyenkor jöhet az, amit nagyon sok korombeli, vagy nálam kicsit fiatalabb (amolyan negyvenes) nőnél látok. Az tudniillik, hogy elkezdenek ezek a nők felfedezéseket tenni. Táncolni mennek, vagy biciklire ülnek. Kézműveskednek, festenek, szemétből értéket alkotnak, állatokat mentenek, kötnek, horgolnak, tanulnak, minivállalkozást kezdenek, új szakmát tanulnak, futótársaságot szerveznek (Ez például konkrétan egy rokonom, aki akkor, mikor a fiai mellől elszabadult, egy napon elkezdett futni. Eleinte egyedül, majd a kutyával, aztán társak csapódtak hozzájuk, és mostanra a falunak, ahol él komoly futótársasága lett az ő jóvoltából.)

Mikor még otthon laktunk, magam is belekóstoltam bútorfelújításba, művészkedésbe. Egy időben pl. furaságos, háromdimenziós képeket készítettem, vagy köveket festettem. Nem nagy cucc volt nekem, nem akar az ember ezzel Picasso (vagy Dali) lenni, csak próbálgatja a kapacitásait. Mondjuk nekem ez utóbbi hobbi (a festés) éppenséggel a gyászomban segített, szóval az, hogy nem őrültem meg, mikor a fiam meghalt, vagy nem kellett pszichológushoz mennem köszönhető volt annak, hogy festettem. Aztán mikor valahogy túlvergődtem ezen (a gyászon), akkor a festés is elcsitult (illetve a külföldre költözés megint új fókuszt adott az életemnek.) Viszont ismerek olyan nőt is, aki pont ilyen gyászmunkából lett azóta már elismert művész- Ő is bőven 40 év fölött. Ő ebben teljesedett ki, nekem pedig egy szakasz volt az életemben.

Szóval akkoriban, mikor ebbe a művészkedésbe belekóstoltam, akkor elmentem időnként egy otthoni (magyar) kreatív csoportba, hogy tanuljak. Na, ott csupa olyan korú, vagy nálam idősebb nő volt, akik most, életük harmadik szakaszának elején textilszobrokat gyártottak, vagy vintage dobozokat. Mindenféle gyönyörű cuccokat csináltunk, és én láttam ezeken a nőkön, mennyire nagyon boldoggá teszi őket az alkotás. Boldoggá tett engem is. Egy kisvárosban éltünk, kábé tudtam az életútjukat (amint ők is az enyémet), és tudtam, hogy abban az életben, amiben vannak, ez olyan pluszt ad nekik, ami kárpótolja őket az elmúlt 5-10-20 évért cserébe. Persze nem adnák oda azokat az éveket semmiért, vagy ha igen, akkor sem vallják be maguknak sem. ŐK anno vállalták a családot, a gyereket. Megcsinálták(tuk), aztán mikor már lehet, akkor kárpótoljuk magunkat mindenért… Mindazért, ami nem lett, ami lehetett volna, ami eszünkbe jut időnként (minden napon) nekünk, kreatív, tehetséges nőknek, akik 20 évet töltöttünk mások szolgálatában. Itt vagyunk most, a felszabaduló időnkkel, és meglessük, mi és mennyi is van még bennünk.

Ismerek tehát sokféle nőt. Ismerek például olyan nőt is, aki negyven fölött virágzott ki testileg. Mindig is csini volt, de mikor a gyerekei már nem tartottak igényt a napi munkájára, akkor keményen edzeni kezdett, és bammeg, egy nehézbombázó lett belőle. Közben egy szakmát is kitanult, a korona előtt kezdte építgetni a műszempillás bizniszét.
Olyat is ismerek, aki nagyon komoly ügybe állt bele negyven pluszosan. Iszonyatosan komoly ügybe, és szurkolok neki, hogy legyen majd egyszer egy jobb világban, szebb Magyarországon miniszter, aki az idősek, és a gondoskodás ügyét tartja kézben. Ismerek olyat… sokféle nőt ismerek.  Olyat, aki az út elején van, vagy a közepén, vagy a végén. Olyat, aki azt mondja, ma már másképp csinálná, olyat, aki úgy tesz, mintha… Akinek nincs más, nem vette észre a kaput, ami kinyílhat, ha ad magának esélyt. Vagy nincs, nem is volt kvalitása, amit elnyomott másokért. Azért, hogy tudja működtetni azt az életet, amit egy adott pillanatban kiválasztott. Aki úgy véli, gyerek után jöjjön az unoka. Mindegy, mi van a világban, mit mondanak mások, neki ez jár, és amúgy is, ez a világ rendje… Hát nem tudom. Talán van ennek logikája. Ismerek tehát mindenfélét.

Amit nagyra becsülök, aminek nagyon örülök az az, mikor valaki minden felszabaduló pillanattal egyre többé válik. Aki keresi magát. Szeretem látni, mikor egy nő a terhek csökkenésével elkezdi tudni felfedezni a világot. Hol volt eddig? Miért csak most?- kérdezhetnénk.

Talán ott volt a vártán, mert voltak vállalásai, kötelezettségei. Talán másokért dolgozott.

Ez a patriarchátus. Így élünk benne.
Másokért dolgozunk.

Mindig gyanús nekem, ha valaki nem így gondolja. Aki azt mondja, mindenki a maga szerencséjének kovácsa és hol volt eddig, aki most, és mit csinált, miért csak most? Milyen már, aki most kezdi?
Pont olyan.
Aki most kezdi, az eddig tette a dolgát. Állta a sarat, dolgozott melóban és otthon, majd ájultan esett az ágyba.
Ez a női rögvalóság ma Magyarországon.
Öröm, ha valaki nincs agyonverve és a férje időnként hajlandó két órát a közös gyerekkel tölteni.
.
Emiatt azt gondolom, aki (nőként) 2-3 gyerek mellett tud karriert építeni, kiteljesedni, ott lenni a szeren (hogy úgy mondjam), és mindezt a magyar társadalomban, nos, az vagy kérjen bocsánatot a gyerekeitől, vagy örüljön, hogy olyan partnere, bébiszittere, anyósa-anyja volt, akik lehetővé tették az ő felemelkedését. Mert egy átlagos nő a magyar rögvalóban nem fog sem kiteljesedni, sem tanulni, sem fejlődni, csak talán majd akkor, amikor… Amikor az élet elkezdődik.

Szóval az van itt, hogy ha már így esett, és bevállaltad, akkor csináld végig (mást úgy sem tehetsz), élvezd (amennyire lehet), és vigyázz nagyon magadra. Azért leginkább, mert eljön majd az idő, amikor a figyelmed magad felé fordulhat, és elkezdheted végre felfedezni, mi minden van benned. Festhetsz, írhatsz, énekelhetsz. Lehetsz színész a helyi színjátszókörben. Kitanulhatsz egy új szakmát, vagy megtanulhatsz tapétázni.
Jogod van az örömhöz, az alkotás öröméhez. Letetted az asztalra, amit kell (nem kellett volna, de így döntöttél, aztán toltad), és most (ha akarod) az élet elkezdhet rólad szólni. Ha még nem, akkor tudd, hogy ennyi-annyi év után majd neked is lesz olyan, hogy az életed elkezdhet rólad szólni.
Ha majd úgy döntesz, hogy úgy akarod.

Bármi jöhet. Sport, rajz, zene, vagy görkorcsolya.
Valami, ami végre te vagy. Amiben megtalálhatod, mi minden lehetett volna.

Megbánnod sem kell, hogy nem úgy lett. Hát ez lett, ami lett.
Hozzuk ki belőle, amit lehet.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.
Érdekes történeteket találsz a Facebookon is: Gumiszoba)

One comment

  • Úgy látszik én fordítva ültem a lóra , 41 évesen egy egy meg egy két éves gyerekkel 🙂
    Eddig az első felében volt minden , meló is rogyásig.
    Az most elüzemel magának .
    Most gyerek van 60 ig 65 ig , aztán látjuk ha még élünk.

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s