KORONA KRÓNIKA (Napló a járvány idejéről-avagy hogyan bírjuk ezt ki) 3.

Pár napja eldöntöttem, hogy nem fogok megőrülni. Nem fogok stresszelni a jövőn, hanem inkább azt mondom, lesz, ami lesz, felülök erre a flow-ra, örülök a megcsökkenedett szmognak, a delfineknek, akik rég nem látott helyeken bukkantak fel. A napoknak, amiket együtt töltünk itt a fiúkkal. Ők már nagyok, hálla a jó istennek, szóval nekem azért teljesen mást hoz ez a helyzet, mint a másodikos lurkó mamájának. Itt mi berendeztük a bázisunk, az imádott nappalink, ahol jól eltervezetten, és némi durcálásokon keresztülment időintervallumban találkozunk reggelent… őőő, délelőttönként tanulni és magam részéről dolgozni. Adott pillantáskor én elhaladok elemózsiát készíteni, majd kora délután kötttelező testnevelés a kertben. Vagyis labdázunk, ugrálunk. Muszáj. A fiúknak kiesett a napi rutin iskolába/ból sétálás, nem akarom, hogy nagyon elmenjenek itthonról, a GYM-ek zárva… Tényleg az én dolgom ez? Igen. Mijafaszt csinálnának amúgy, ha nincs valami rend? A fiatal az nem olyan, mint az öreg. És az öreg sem mindig olyan, hogy figyeljen a napi mozgásra. Én pl kamaszként, huszonévesként voltam a legnagyobb tohonya. Mit érdekelt engem testmozgás, meg egészség? Jól voltam, csinos voltam, sose híztam. Cigiztem, buliztam, szexeltem. Ennyi.

A fiatal, a kamasz nem mozdul, míg felfekvés nem nő a hátán. Én vagyok még mindig az, aki rángatja, akarja, motiválja arra, hogy tegyen magáért.

A jógát hagytam a fenébe. Borzasztó unalmas. Visszatértem a pilateshez, amit még Magyarországon csináltam egy ideig. Ráadásul németül nézem, szóval teljesen jó a nyelvtanuláshoz is.

És hát a tánc. Mesterem Bobby Farrel. Egy ilyen menet 8000 kalóriát leradíroz a seggemről kábé.


George-ot felvették már a szakra, amit jövőre kezd, így hát tojna bele a tanulásba, ha rajta múlna. Szerintem. Persze, lehet, hogy nem. Így viszont, hogy én ott toporgok, okoskodok mellette, hogy motiváljam, átlendítsem, így biztosan németezik, szókincset gyűjt, vagy a pókokat bámulja a nappaliban. Ákosnak hétfőn kezdődik a skype-os oktatás. Észbe kaptak a tanárok, illetve inkább az van, hogy nem kapkodtak ész nélkül. Egy hét ide vagy oda, mit számít? Pár napja kijött néhány esszékérdés, melyek mindegyike arra irányul, hogy a fiatalok olyan témákról kényszerüljenek gondolkodni, ami a saját jövőjüket, vagy társadalmi kérdéseket érint. Nehéz mindezt németül, de nyilván először magyarul írja meg- már ez is sokat ad neki.

És minden nap megnézünk egy filmet is, ami szigorúan kötődik történelemhez, természethez, biológiához, bármihez. Leginkább történelemhez. Minden nap valaki más választ filmet. Én persze a nőtörténelmet nyomom. Tegnap megnéztük a számolás jogát, aztán egy kis kutakodás a neten, mellékes beszélgetés a feketék és a nők, valamint a fekete nők jogai témában.
Soha egyetlen történelemórán nem volt ez téma.

Rájövök közben, hogy valójában élvezem azt, ami van. Mármint ezeket a délelőttöket, beszélgetéseket, a közös munkát. Egyik fiam írni kezdett, másik rajzolni. Olyan kompetenciáikat kezdik el mozgatni, amik eddig szunnyadtak. Mondjuk, holnapra szerintem abba is hagyják majd.

Mindenki el van foglalva a maga dolgaival, elmélyedünk benne anélkül, hogy egymást zavarnánk, mégis együtt vagyunk valami újféle minőségben. Persze nekem ez is könnyebb, mint sokaknak. Ők már szinte felnőttek, egész más velük az élet, mint azoknak, akik kicsi gyerekekkel vannak összezárva. Ott kérem nincs otthoni meló, meg lazuljunk kicsit a helyzetre tekintettel, hanem nyilván komplett megőrülés van. Közben látom, ahogy a social médiában gyerektelenek kárörvendőn élcelődnek azon, hogy bezzeg, bezzeg ezelőtt még azt mondtátok, hogy a gyerek az élet értelme, most meg a sajátotokat nem tudjátok elviselni. Ez nem korrekt egyébként. Senki nem azért szült és nem azt képzelte, hogy majd éjjel-nappal akarjon egy egészségügyi katasztrófa idején otthonoktatást tartani, plusz home office-olni napokon, netán heteken át jópofán. Valaha, mikor szültünk, azt képzeltük, hogy a gyerek első évei után dolgozhatunk, miközben a kölkeink oviban, suliban lesznek. Mint ahogy a tudatos gyerektelen sem azért nem szült, hogy majd karantén idején ne kelljen megőrülnie.
Én évek óta buzdítok minden fiatalt a gyerektelenségre, sőt, arról is beszélek, hogy az egész anyaságos néphülyítés tényleg egy nagy átverés, sőt, a női emancipáció legnagyobb akadálya, ám jelen helyzetben ezen röhögni, kárörvendőn vihorászni ízléstelen és igazságtalan. Nem vet túl jó fényt a mozgalomra.

Szóval én együtt érzek azokkal, akik most otthon próbálnak megküzdeni az online iskolával, a gyerekeik türelmetlenségével, a mozgáshiánnyal, a testvérviszályokkal és minden egyébbel, amivel ez az állapot jár.

Tegnap elóvakodtam boltba is. Minden beplexizve, felszalagozva. Mutatják a jelek, hogy milyen távolságra állhatunk egymástól. Lavíroztam a sorok közt, aztán valahol a tojások és krumplik körül azt éreztem, hogy az orrom megcsiklandozza valami. Atyaisten, nehogy tüsszentsek, mert meglincselnek még a végén- gondoltam- és ettől persze annál erősebb lett az inger. Éreztem, hogy egy irtóztatóan kövér és harsogó tornádó készül kitörni belőlem, ezért ledobtam a kosarat és vadul zsebkendő után kezdtem kotorászni. Már későn, természetesen. Végül magam elé kaptam a karhajlatom, és beleordítottam a pulóverembe. Csúnyán összenedveztem mindenemet. Miközben előkotortam a zsepiket, elkaptam egy gyanakvó pillantást. Átiszkoltam a kutyaeledelekhez, és összeszedtem magam egy kissé. Úgy oldalaztunk és kerülgettük egymást a néppel, mintha taposóaknákat akarnánk kicselezni.

Privilegizált vagyok, hogy egy olyan országban élem ezt meg, ami az egyik legerősebb gazdaságilag, egészségügyileg. Nehezen is írok arról, hogy mennyire jó érzés ebben a káoszban ez a viszonylagos biztonság. Nem látom nyomait sunyi hatalmi törekvéseknek, nincs hazudozás. Elég világos a kommunikáció, és kevés a halott. Jobban elhiszem, hogy ezek valós számok, mint azt, hogy a magyar számok valódiak. Merkel időnként megszólal, és annak mindig az a lényege, hogy fontosak vagyunk, és már dolgoznak azon, hogy a víz fölött tartsanak minket. Brutális pénzt pumpálnak abba, hogy a vállalkozások ne menjenek tönkre, és az emberek ne veszítsék el a munkájukat. szóval életben kell maradni, és aztán majd lesz valami. Nem tudom, hogyan lesz pár nap múlva, két hét múlva. A világ megy bele a darálóba. Itt is egyre több a beteg, és olvasom, hogy vannak, akik otthon betegeskednek. Van láz, nagy fájdalom, köhögés. Elgondolkodok, hogy vajon mi a protokoll? Ha elkapom és észlelem, akkor hol az a pont, mikor orvosnak kell jeleznem? Erre nincs még tervem. Azt hittem, ha gond lesz, hívom a mentőket. De hol az a pont, mikor ezt meg kell tenni? Van, aki az egészet otthon csinálta végig. Ennek majd utánanézek.

Lázcsillapító sincs itthon. Egy kis fejfájásgyógyszer talán. Ez valahogy nem jutott még eszembe. Hogyan lehetséges ez?
Majd holnap. Holnap beszerzek mindent.

*

A napló többi írása:

Korona Krónika

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.
Érdekes történeteket találsz a Facebookon is: Gumiszoba)

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s