KORONA KRÓNIKA (NAPLÓ A JÁRVÁNY IDEJÉRŐL-AVAGY HOGYAN BÍRJUK EZT KI) 2.

2020. március 19.

Hihetetlen, hogy még csak most érünk az első hét végére. Mintha fényévekre volnék az egy héttel ezelőtti világhoz képest. Minden átalakult, átértékelődött. Nemrég még azon bosszankodtam, hogy decemberben, mikor majd eladjuk a házunkat, vajon hol fog állni a forint, és a másfél évvel ezelőtt kialkudott ár mekkora bukta lesz most? Jelenleg a lakónk (aki majd megvenné) nem tudja a havi részletét fizetni, és félek, hamarosan még nagyobb bajban lesznek.


Napok óta gondolkodok a jövőről, és a fiaimmal egyeztetek. Az örökségük feltehetőleg elúszott- ki tud majd decemberben házat venni Magyarországon?
De még milyen jó, hogy nem adtuk el akkor, mikor eljöttünk. A gyámhivatal azonnal rátette volna a kezét a vételárra, amiből mostanra lehet, nem volna semmi. Több emberről hallottam, akinek a magánnyugdíja vált füstté most, a tőzsdei összeomlás miatt.  Emberek nullázódnak le, közben pedig látom, otthon milyen erővel dolgozik a közösség. A tanárok tanítanak, Kásler könyörög az eddig lenézett, kisemmizett egészségügyi dolgozóknak, hogy vállaljanak önkéntes munkát. Természetesen védőfelszerelések és tesztek nélkül.

Orbán mond egy néma beszédet. Röhög az ország. Kínjában. Később meghallgathatjuk hangosan is- ettől nem leszünk okosabbak. Könnyítéseket ígér a vállalkozóknak, nem kell majd hiteleket törleszteni az év végéig. Gyakorlatilag arról beszél, hogy hogyan vágja fel az ország ereit, és vérezteti ki majd néhány hónap alatt. Az egyes embernek pillanatnyi könnyebbség, amit mond, de a rendszert hazavágja. Hát ez van.

Nem köllött volna széthordani mindent, fiúk! Kevesebb lopás is elég lett vona!

Később meghallgatom Angela Merkelt. Újra boldog vagyok, hogy itt lehetek a fiúkkal, hogy volt bennem erő nekiindulni egy új országnak. Bár ő nem ígér semmit felelőtlenül, csupán annyit mond, dolgoznak azon, hogy mentsék a gazdaságot, de hosszan beszél arról, hogy mennyire fontos minden élet. Ebből érzem, hogy én is fontos vagyok. Talán. Ha beteg leszek, itt lesznek, tudom. Látom, mikor mennek a mentők. Múltkor azt is láttam, ahogy becsomagolva mentek be a városban egy hotelbe. Három mentőautó volt ott… Vajon mennyi fertőzött? Nem volt pofám megállni bámészkodni.

Tőlünk délre van a legfertőzöttebb tartomány. Ma ott már 7500 jegyzett fertőzött van, és jön fel onnan ide, hozzánk. Azt mondják, két hét múlva tetőzik, de az eltart majd egy hónapig is. Mármint a tetőzés. Az extrém számú megbetegedés.

A sulit elengedtük. Ebből itt nem lesz semmi aszerint, ami a terv volt. Itthon küszködünk a tanulásszervezéssel, amitől az én dolgaim (grafika, insta projekt, weboldalak, gumi átalakítás, női vállalkozók weboldal és komoly offline írások) szétesnek. A fiaim már majdnem felnőttek, saját akarattal, és a sok csapás után nagyfokú hajlammal arra, hogy ne akarják komolyan venni a helyzetet, amiről én azt mondom: EZ HELYZET.

Összenézünk tehát online oktatási formákat. Szóba került programozói tanfolyam, angol tanfolyam, egy matematikai érettségi felkészítő sori. Valójában meg kibaszottul nehéz rávenni magukat és nekem rávenni őket, hogy tartsanak rendszert az életükben, és HIGGYÉK MÁR EL végre, hogy ez nem játék!

-Jaj, a  mutter drámázik-. Ez az alapállás, amint ez volt akkor is, mikor az apjuk haldoklott, és én hazaköltöztem Máltáról.
-Mit drámázod túl? Majd gyors megműtik, aztán mehetsz vissza –mondták. Aztán nem úgy lett, hanem nekem lett igazam. Nekem, aki úgy mentem haza, hogy tudtam, a férjem a negyedik stádiumban van, és hónapok vannak neki hátra. Csak erről nem volt illendő tudomást venni, mert a reményt nem szabad feladni- mondta egy orvos barát, aki az első papír után tudta, csak nem merte mondani az igazigazt, mert neki azt tanították az egyetemen, hogy amíg ezerből egy eset CSODÁVAL végződik, addig nem szabad igazat mondani a hozzátartozónak.

Érthető egyébként, ahogy a fiaim állnak ehhez a helyzethez hozzá. Én nem akarom őket bagatellizálni, és simán vállalom a rossz rendőr, a halálmadár, az undok picsa szerepét.
ÉRTÜK.
Mert tudom, hogy a f’szuk tele van már a drámákkal, a katasztrófákkal. Olyan az életük, mint egy film, ami nem vicces. 20 évet sem éltek, és már most teli vannak veszteségekkel. Fura abszurdum az is pl, hogy Ákos azt mondja, ha engem is elveszít, felköti magát, és közben bagatellizálja az én aggodalmam. Kettős, hármas, szétesett világ.


A fiaim hinni akarják most is, hogy ÉN drámázok, hogy jövő héten majd újratölt az élet, lehet menni vizsgázni, aztán haladni a tervek nyomán, amelyeket ezelőtt egy évvel állítottak fel..
 
Ákosnak jött ma egy levél, amelyben kb hat esszékérdés volt, melyek mindegyike a jövőtervezéssel kapcsolatos. Tehát nem feladatsort küldtek ki tudomást sem véve a megváltozott viszonyokról, hanem hat olyan témát, kérdést, amely arra sarkallja őt-őket-a diákokat a képzésen, hogy ebben a helyzetben átgondolják, mit akarnak kezdeni az életükkel.

Túlélni, elsősorban.

A napirendünk része a mozgás is.

Én elkezdtem egy online jóga tanfolyamot, ami hát borzasztó, hogy úgy mondjam. Egyrészt nincsen hozzá egy nyomorult szőnyegem se (a költözések alatt elvesztettem mindent), így a kemény kőpadlón kell fetrengenem, és ami szőnyegem van, az csúszkál ezen a padlón. Tehát vagy a hideg kövön tolom a lefelé néző kutyát, vagy a szőnyegen csúszok szét percenként. És ami a dráma, hogy most derült ki, hogy valahol, menet közben elvesztettem azt a képességemet, hogy gyertyába feltoljam magam. Ez hosszas és elég szánalmas kínlódás után tud most sikerülni, majd azután ekébe behajlás következik, ami ezelőtt még tíz évvel is egy komoly pihenő pozíció volt számomra, ám most csak arra tudok koncentrálni közben, hogy még az előtt vége legyen, hogy az 5. csigolyámnál szétpattanok. Közben persze nagyon kellene relaxálnom és élvezni ezt az egészet, de őszintén szólva borzalmas, és csak fokozza bennem a stresszt. Én genetikailag, ab ovo voltam nagyon hajlékony, nagyon jól felépített testű ember. Én az a nő vagyok, aki minden szülés után nulla plusz kilóval, lapos hassal jött ki a kórházból, és bármikor lement spárgába és hídba. Most meg az van, hogy nem megy ez. Kurva nehéz, nem sikerül… Basszus. A fiam még emlékszik arra, mikor nem is régen gyertyáztam! Viszont a jóga arra biztos jó, hogy sikerült felfedeznem, mennyire beszőtte a sarkokat a pók a hosszú tél alatt. A nappalit-mivel hatalmas-nem használtuk hónapokig, s most, míg ekében-elvileg-relaxáltam, sikerült meglátnom, hol kell a tavaszi nagytakarít kezdenem.

Továbbá.
Azon törpölünk most a srácokkal, hogy van itt hátul egy elég szemrevaló, ám elég elhanyagolt kert, és beszerzünk ide labdát, tollast, kutyafülét, és időnként kimegyünk mozogni. Mert amúgy mit?
Ez az egész helyzet elbűvölő lehet a fiúknak, de tényleg. 18-19 éves fiúknak varázslatos lehet az anyjukkal közös programot szervezni, vele labdácskázni, tollasozni, kanasztázni, römizni…

Rémes.

Nekem is az egyébként, csak szólok. Én vagyok ennek a rendszernek a motorja jelenleg, én vagyok, aki a reflektort mozgatja, és rátolja helyzetekre,  én vagyok, akinek baromira piszinek kellene lennie, én vagyok, aki ismét extrém mennyiségű stresszt kell megélnie, átélnie undorítóan fegyelmezetten. Én vagyok, akinek ötször meg kell átgondolni, hogyan tálalom, hogy talán ezt kellene, azt kellene, így kellene, úgy kellene, hogy majd egyszer, ha ez az egész szar elmúlik, akkor jobb legyen az élet.

Nem tudok jól lenni, cuki lenni.
Félek. A haláltól legkevésbé, inkább attól, hogy mit hagynék magam után, hogy mi lesz a fiaimmal, hogy lesz- e csak megközelítőleg annyira élvezhető életük, mint amilyen nekem volt.

Barátnőm hív délután. Még dolgoznak-mondja… Ő is, a férje is. De kellene maszk, kesztyű. Neki van varrógépe, de nem tud varrni… Hát nem is értem a németeket tényleg. Felvásároltak mindent, egyébként még mindig mocorognak, vásárolnak kesztyű és maszk nélkül, lazán. Mondom barátnőmnek, hogy a rododendronok közé ültettem cukkinit, retket, a nappaliban gondozom a galambbegy salátát és a petrezselyem magvakat. Erre ő mondja, hogy neki meg van nagy kertje, amit velem (ÉS CSAKIS VELEM) hajlandó megosztani, úgyhogy megyek hozzá a napokban és egymástól méterekre a szabad levegőn fogunk növényeket ültetni, termelni azért, hogy legyen valamink, értelmes elfoglaltságunk, jövőképünk, ételünk, kapcsolatunk.

A bolygó, a drága Föld, aminek az ember a pestise, most levegőhöz jutott. Gyárak állnak le, az ember megtorpant. A pusztítása lelassult. Eszembe jut, amit gyakran szoktam mondani: Ideje kihalnunk. Tartom most is. Mint tömegnek, mint mindent letaroló pestisnek, ideje kihalnunk. De mint egyénnek, a fiamnak, nekem…

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.
Érdekes történeteket találsz a Facebookon is: Gumiszoba)

2 hozzászólás

  • Bonifert Ferenc

    Olyan klassz, hogy ilye szépen, plasztikusan leírtad a FESZKÓT.
    Hát ez van bennünk…
    Túléljük… Éljük túl!!! 😘

    • igen, nagyon kemény ez. és teljesen hullámzó. vannak jobb napok, és rosszabbak. ezt este írtam, amikor jellemzően sokkal érzelemvezéreltebb szoktam lenni, szóval elég borúlátó voltam, mikor készült.

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s