Korona krónika (Napló a járvány idejéről-avagy hogyan bírjuk ezt ki) 1.

2020. március 16.

Úgy döntöttem, elindítok egy karantén naplót. Kicsit kockázatos, mert kiadom magam vele, írok az érzéseimről, és nyilván kiadom a fiúkat is. Arról írok majd, hogyan birkózunk meg a bezártsággal, az összezártsággal, a stresszel, a minden napon változó helyzettel. Mi lesz abból, hogy nincs iskola, hogyan lesz meg Ákos vizsgája, kell-e évet ismételni George-nak. George a kisebbik fiam. Az ő nevét nem tudják kimondani a németek, ezért az iskolában George-nak keresztelték. Elég nehéz nekem sokszor leírni, kötőjelezni ezt a magyaridegen nevet, ezért gyakran fogom őt G-nek nevezni, amint Ákosé, aki ragaszkodik a nevéhez a történetben Á lesz időnként.
Engedélyt kértem tőlük, hogy megírhassam őket, és megkaptam. Ez nagy bizalom felém, sőt, hát felajánlottam, hogy megjelenés előtt átnézhetik a posztokat, de ehhez sem ragaszkodnak. Komoly örömmel tölt el, hogy ennyire bíznak abban, amit leírok.   

Szóval arról írok majd, hogy milyen az, mikor itt vagyunk egy idegen országban, ráadásul én a lyme miatt kissé veszélyeztetebbként, mint úgy általában az emberek. Nagyon félek attól, hogy beteg leszek, mert úgy betegnek lenni, hogy nem érted, amit beszélnek hozzád, és kevéssé tudod elmondani, te mit érzel- ez most elég rémisztő kilátásnak tűnik. Márpedig biztosan beteg leszek, mivel azt mondják, mindenki el fogja kapni, csak lesz, aki észre sem veszi. Az alapinfluenza elkerült eddig, jellemzően keményen állja a sarat az immunrendszerem, de tudjuk, ez itt most más. Nem mérvadó, hogy úgy általában mire hogyan reagálok.

Mától tehát itthon vagyunk mindannyian. Pénteken G. már azzal jött haza, hogy hétfőtől nincs iskola, de Ákos nem kapott semmilyen értesítést hétvégén a továbbiakról, így ma azért bement a suliba. Azért leginkább, hogy infót kapjon, meg, hogy lássák, ő akar igazándiból. Ő nem akar lógni, neki ez fontos. Három hónap múlva lenne az a vizsgája, ami a kapu a továbbtanuláshoz, szóval ez baromira nem játék az ő helyzetében. Hogyan készül fel, ha önkényesen nem megy be? Megint más, ha az iskola mondja azt, hogy oké, menjen mindenki haza, aztán majd eltoljuk a vizsgát, vagy évet ismételtek, vagy valami lesz. Amíg nem mondanak semmit, addig elvileg az eredeti szabályok érvényesek: be kell menni.

Őt kidobtam a suli előtt, és mentem a boltba. A múlt heti londoni utam miatt a bevásárlás nekem csúszott, mire meg hazaértem, már minden ki volt fosztva. Nem vettem eleinte túl komolyan én sem ezt. Volt már H1N1, meg annyi filmet láttunk már, amik végén mindig volt egy happy end, hogy így beletunyultam én is abba kicsit, hogy ne parázzunk, majd megoldódik minden, ahogy a filmekben. Gondoltam, jó, hát a bolt csak nem zár be, akkor meg minek megőrülni? Azóta tudjuk, hogy az lehet, hogy a bolt nem zár be, viszont nekem lehet, nem lesz kedvem kimozdulni, és elmenni oda. Nem azért spájzolunk, mert bezár a bolt, hanem azért, mert nem akarunk belemenni. Sőt, hát van, ahol már most is kijárási tilalom van. Szerintem nálunk is bármikor meghozhatják azt a rendeletet, hogy takarodjon mindenki be a lakásába, és ne nagyon mászkáljon sehova.

Tegnap éjjel teljesen becsavart az internet. Bújtam az infókat, majd bevásárlási listát készítettem, majd napirendet. Mióta itthon vagyok munkanélkülin, és a homeoffice-omat építem, azóta már van egy napirendem, amihez igyekszek tartani magam, ám most, hogy a fiúk is bekényszerültek a házba, ez még fontosabbá vált. Nem lehet a lovak közé dobni a gyeplőt, mert abból felborult életritmus, szétesett élet és személyiség lesz, továbbá annyi idő alatt, amíg ők nem lesznek suliban, abszolút elfelejtenek németül.

Kell tehát egy rendszer. De hogy fogunk abban megegyezni, hogy mi legyen ez a rendszer? Ezen izgultam két napja már, hogy hogyan fogom azt beadagolni nekik, hogy de márpedig tanulniuk kell akkor is, ha a tanár nem tornyosul föléjük, továbbá időben kell felkelni, lefeküdni, normális ritmusban élni. Másik fontos kérdés, hogy ha tanulnak, akkor mit? Itt nincs távoktatás, meg tankönyv, meg ilyenek. Fénymásolt lapok vannak, egy-két, de tényleg egy-két könyv csak. George-nak nincs is könyve effektive. Mégis jó tanuló nem mellesleg. Aztán eldöntöttem, hogy a fél éve megvásárolt, de eddig csak általam használt online német tanfolyamot muszáj lesz csinálniuk (eddig folyton fikázták és körberöhögtek vele, pedig zseniális), plusz G. elkezdhet online kreszt tanulni (ezt úgyis akarná). Végül pedig rácsatolódunk a zanza tévére, és szépen elkezdik feldolgozni a középiskolai tananyagot.

Pedzegettem már a hétvégén is a dolgot, jól le is ráztak vele, ám ma reggel nekiültünk, és konkrétan elmondtam, mit szeretnék. Ekkor jött a döbbent meglepetés. Nem ám, hogy majd ők jobban tudják, meg ne akarjam én megmondani, meg a vén hülye megint okoskodik, hanem így telibe beleálltak. A zanzára Ákos szeretettel elmerengett, mert kiderült, anno a középiskolájában gyakran tanultak vele. Eszébe jutott a kahut, aminek a tesztjeit szerette. Percek alatt egyeztettünk, a nappaliban felépítették a bázist, ami az online tanuláshoz kell, és megbeszélték azt is, hogy a héten földrajzot és biológiát kívánnak a német mellé tolni.

Próbálom feldolgozni, mi hozta ezt a reakciót. Nyilván már ők is majdnem felnőttek, és érdekli őket a jövőjük (legalábbis remélem, hogy ez is benne van), valamint az is benne lehet, hogy hagytam időt nekik átgondolni, hogy mi is fog következni. Főképpen G nem szereti a hirtelen döntéseket, a káosznak tűnő dolgokat, amikhez azonnal kell alkalmazkodnia. Azt szereti, ha előre tudja, hogy majd akkor szerdán kirándulni megyünk, vagy pl két óra múlva vacsora. Ha azt mondod, most üljünk le és beszéljük meg azt, hogy… akkor az első reakciója gyakran az, hogy hagyjad már a hülyeséget.

Hát most nem, sőt.

Kidolgoztunk egy elővigyázatossági tervet is. A bejárat mellett van egy doboz gumikesztyű. Aki megy el, az visz magával, hazamenet, kidobja a lakás előtti zacskóba. Van egy fertőtlenítő spray, amivel a belépés után a cipőnket, kezünket lefújjuk, majd megyünk happybirthday kézmosásra. Van fertőtlenítős felmosónk, azzal minden nap felmosunk, a spray-val végigszórjuk a lakást, a lépcsőkorlátokat, a kilincseket. Minden nap.
Nagyjából ennek a fontossága is akkor esett le nekik komolyan, mikor azt mondtam, azzal, ha betartjuk a szabályokat, egymást is védjük. Én biza odatoltam, hogy oké, te nem vagy veszélyben, de az megvan, ugye, hogy ha én leesek a lábamról, akkor a te életed megint kettétörik. Így gondolkodj. Már mentek is fertőtleníteni. Vigyáznak rám, én is rájuk, és remélünk.

Mára ennyi, amit elterveztünk. A napokban viszont kidolgozunk egy olyan akciótervet is, hogy akkor mi van, ha engem elkap a kórság. Kellenek nekik telefonszámok, a bankkártyák pinjei felírva, cselekvési terv az én kórházba kerülésem, vagy elhalálozásom esetére. Kinek, hova kell szólni, írni, mozdulni.
Ahhoz, hogy ne essen senki pánikba, ahhoz kell a tudatos tervezés.

Ez egy napló arról, hogy Németországban hogyan tudja egy család átvészelni a korona vírus miatti kényszerpihenőt.

Lisztünk nincs. Van mondjuk fél kiló, ami még régről maradt, de kapni már nem lehet. Igyekszem ezt a tényt feldolgozni. Van azért valamennyi rizsünk, tészta, zacskós levesek, némi hús, keksz, ez az. Még estefelé elnézek újra, hátha kapnak árut, aztán hozok pár kilót. Jó lesz az, ha majd akarunk egy muffint enni feszültségoldás gyanánt. Mert feszültség az várható. Családok lesznek itt összezárva isten tudja, meddig, és miközben az életüket és a biztonságukat féltik, végig kell majd nézniük, ahogy gazdaságok alakulnak át (omlanak össze), és nem csupán a testi épségük, de az egzisztenciájuk is veszélybe kerül. Majd most elválik sok helyen, hogy miképpen tudnak a családok funkcionálni, higgadtak maradni, együttműködni. Olvasom, hogy sokan viccelődnek a várható népszaporulaton. Én azért szólok, hogy van fogamzásgátló, és a patikák nyitva lesznek. Ugye senki nem gondolja, hogy arra, ami van, és ami jön felénk, arra majd gyereket kellene vállalni? Szóval lehet szexelni, de csak óvatosan, és legfőképpen nem egymás arcába lihegve. Túl kell ezt élni, aztán meg újratervezni.

Mi lesz azután, ha elmegy a vírus? Mi lesz addig? Mi lesz velünk?

Kint harsog a tavasz, a szomszédban folyik az építkezés. A bolygó teszi a dolgát, új életre kel. Benne vagyunk most ebben, benne a közepében. Igyekszem tárgyilagosnak maradni, és szőni a mesét arról, mi itt hárman hogy éljük meg az eljövő napokat.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.
Érdekes történeteket találsz a Facebookon is: Gumiszoba)

One comment

  • Rohadt nehéz. Nálunk a tartós élelmiszer elfogyott, ugyhogy friss zöldséget veszek háromnaponta. Meg friss húst. A gyerekekben jégkrémmel tartom a lelket, de az is egyre inkább eltünik a polcokról.

Hozzászólás a(z) Viki bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s