Snyehola-Boldizsár Anett-Anélkül beszélhetek bármilyen problémámról, hogy az egyes szám első személy mumusával szembe kéne néznem

Snyehola- Boldizsár Anett régi Gumis olvasó (ahogy én mondom mindig: guminő), és a blogon keresztül kapott ismerős. Évekkel ezelőtt egy Margit szigetes blogtalálkozón lát79187523_765352307301545_7187612380988178432_ntam először. Sörgött- pörgött, dumált, csacsogott. Nem lehetett nem észrevenni. Már akkor feltűnt, hogy mennyi mindennel foglalkozik. Könyvet ír, rajzol, miközben civilként egy gyárban húzza az igát. Hogyan fér mindez meg egy emberben? 

Nem oly régen megint a látóterembe került, és döbbenten láttam, hogy az élete nagyot fordult. Ma már kiállításai vannak, Gender Krónikák című könyvsorozata 7 megírt kötettel bír, és a magánélete is izgalmas fordulatot vett.
Nem volt kérdés, hogy bemutassam ezt az izgalmas, ezerszínű nőt, aki igazi példakép lehet arra, hogy önerőből, nehéz terhekkel, csalódásokkal, fájdalmakkal a puttonyban is lehet sikeres, gazdag életet építeni.

Mindig azt vallom, hogy a munka az munka. Az ember nem a munkája, hanem csak egy részről a munkája. És a hobbija, a gondolatai, a tettei. Ez rád fokozottan érvényes, hiszen a munkád és a munkán kívüli világod végtelenül távol áll egymástól. Hogyan lehetséges ez? Mi mindennel foglalkozol?

Elektronikai területen dolgozom 2003 óta. Gyerekként nem ez volt az álmom, és ha nem maradok korán egyedül, valószínűleg nem így alakul az életem. A véletlennek köszönhetem, hogy javító lettem. Érettségi után elkezdtem egy felsőfokú szakképesítést, akkoriban karikatúristaként és képregényrajzolóként dolgoztam mellette, havi adásvételi szerződéssel. De ez havi néhány megjelent alkotást jelentett, így az utána kapott pénz az árvaellátásommal együtt szinte semmire nem volt elég. Nagyon elegem volt a rossz anyagi körülményekből, így pár év után otthagytam a sulit, és elfogadtam a legelső állást, ami akadt. Kisváros, nem bővelkedett lehetőségekben, úgyhogy egy gyárban kötöttem ki. Javítót is kerestek, és bár soha nem csináltam korábban, megkérdezték, van-e köztünk olyan, akinek jó a kézügyessége. Úgyhogy megkaptam a lehetőséget, hogy betanulhassak, először furatszerelt területen dolgoztam, aztán áttértem smd (felületszerelt alkatrészek) javítására. És úgy is maradtam. Változott a város, változtak a cégek, de a munkám ugyanaz. Nehezemre esik egyszerre többfelé koncentrálni, így ez a precíziós tevékenység pont nekem való. Fizikai területen nem választanék mást.

Emellett rengeteg dolog érdekel, szóval a főállással párhuzamosan mindig ügyködtem valami máson is, novellákat, regényeket írtam, csillagászkörbe jártam, festettem, rajzoltam, rovatot vezettem a Molynál, bétáztam, kézműveskedtem. Bármi, ami kreatív, megmozgatja az agyam, és elkerülhetem az üresjáratokat.

Hogyan fedezted fel magadban az írót? Tanultál írni, vagy egy napon leültél, és elindultak a szavak?

Hat éves korom körül elkezdtem egy kis füzetbe leírni egy saját történetet, az egyik oldalra rajzoltam, a másikra írtam. Szerencsére ez sem maradt fenn az utókornak a későbbi, gimnáziumban elkövetett próbálkozásaimmal egyetemben. A saját sztorik egészen addig nyúlnak vissza, amíg fel tudom idézni az emlékeimet. Nem hittem volna, hogy valaha is publikálni fogok, kicsiként játék volt, majd menekülés a valóság elől. Egészen 2007-ig, amikor ismét suliba mentem, hogy legalább valami szakmám legyen, ha már nem tanultam tovább középiskola után. Gépírásnál azt javasolta a tanár, hogy otthon szövegek másolásával gyakoroljunk. Nekem semmi kedvem nem volt másolgatni, így kitaláltam, hogy gyakorlásképpen pötyörészem az egyik történetemet. Csak elkezdem, amíg meg nem tanulok beszédsebességen gépelni, és ennyi, ez volt a terv.

Az osztálytársak közül elkezdték néhányan olvasni, kérték a folytatást, én meg elértem addig a pontig, amikor beindult az a folyamat, amit Stephen King csak „muszájként” emleget, amikor életre kelnek a szereplők, és már akkor se tudtam volna abbahagyni, ha akarom. Sokan olvasták, szerették, de nem terveztem a kézirattal semmit, nem volt túl sok önbizalmam. Külső nyomásra küldtem el egy országos pályázatra, és bekerültem a tíz díjazott közé a Kossuth Kiadónál. Akkorra már eléggé belezúgtam az írásba, így 2007-től 2013-ig hét regény született: Sötét Hórusz, Utolsó áldozat, Forradások, Első áldozat, Lélektelen, A menekülés éve, A döntés joga. Ezek közül három azért nem jelent meg egyelőre, mert a jelenlegi kiadóm időrendi sorrendben akarja kiadni a könyveket, én meg nem úgy írtam azokat. Ebből az is kiderül, hogy ez egy sorozat, egészen pontosan egy történelmi sci-fi sorozat. 2108-től indul, és néhány ezer év történetét meséli el. Viszont én közben abbahagytam a sztorizgatást. Nem a lelkesedés csappant meg, hanem a szabadidő, a korábbi könyveket akkor írtam, amikor beteg voltam, iskolába jártam, vagy munkanélküliként otthon ültem. Benne lenni egy regényben számomra egész embert kíván, főleg a vége felé éjjel-nappal a billentyűzetet verem, ezt folyamatos tizenkétórás műszakok és a festészet mellett most nem tudom beilleszteni az életembe. De szeretném majd folytatni, nagyon hiányzik.

Milyen témában, műfajban írsz és honnan kapod a muníciót? A fantáziád, vagy a valós tapasztalataid szülik a regényeidet?

Társadalmi sci-fi. Asimov az egyik kedvenc íróm, ez meghatározta a műfajt, ami érdekel. A számtalan regény, amelyeket olvastam, kevés kivétellel, férfivilágban, férfi főhősökkel játszódik, a nők csak kiegészítők beszűkült érdeklődéssel (a férfi tükrében, érte, miatta tesznek bármit is, önálló, emberi célok nélkül), ez pedig hozta a témát. A Gender Krónikák főhősei nők, a történelmi szál pedig főként a nemi szerepek mentén kettészakadt emberiség történelme: egy szélsőségesen patriarchális világ és egy egyensúlyi társadalom ütközése, ahol nem létezik nem szerinti determináció.

79600674_589749915107701_5221483314744918016_n

 

Képzőművész is vagy. Előbb írtál, vagy előbb a képzőművészet volt? Van- e olyan pont, ahol a kettő összefonódik, vagy egymástól függetlenül műveled a kettőt?

Rajzoltam. Mindig rajzoltam, és sajnos bármire, ami a kezem ügyébe került. Ahogy elkezdtem járni, amit elértem, amit nem zártak el, azt összefirkáltam, sok könyv áldozatul is esett ennek a szenvedélyemnek. Szerencsére ez elmúlt, ma már vagyok olyan civilizált, hogy csak üres papíroknak esek neki, de azokat nem kímélem.

Több szempontból is összefügg a kettő egymással. Tevékenységként a rajz volt, ami összekötött anyám emlékével, tőle örököltem a rajzkészséget. Az írás és a történeteim pedig a védelmi fal volt köztem és a külvilág között. Másrészt tervezek a GK világához illeszkedő képregényt a jövőben, valamint amikor nem írtam, akkor is főként ezt a világot és a szereplőit rajzoltam.

Néhány éve még arról beszéltünk, hogy a téged ért hatások, a gyerekkori élményeid miatt kerülöd a férfiakat, és nem akarsz kapcsolatot. Most mégis boldog házasságban élsz, sőt, a társaddal közös képzőművészeti projektet csináltok. Ez hogyan történt?

 

Elképzelhetetlennek tartottam, hogy valakivel összebútorozzak, és részt vegyek a férfi-nő harcban, ahol nagy eséllyel a hobbijaim, az érdeklődésem vérzett volna el. A körülöttem látott példák alapján nagyjából 99 százalékos eséllyel rosszul, vagy olyan kompromisszumokkal végződik az ilyesmi, amelyeket nem akartam meghozni.

Aztán az egyik műszakban odajött hozzám egy kopasz, szakállas fickó, akitől első blikkre két hét koplalás után sem mertem volna elfogadni a csirkecombot. Olyan igazi veszélyes arcnak tűnt. A kollégái szóltak neki, hogy a javítósok között van egy szintén zenész: Ottó is fest, rajzol, mint én. Emiatt kezdtünk el beszélgetni, de nem ezért kezdtem beszélgetőpartneren túl férfiként is tekinteni rá. Az első, amit észrevettem, hogy nem piszkált bele a munkámba. A beosztásomhoz az anyagmozgatás is hozzá tartozik, és akkoriban rendszeresen azt csinálták a férfiak, hogy ha arra jártak, és váltottunk pár szót, akkor azt az egy tárolót lovagiasan kivették a kezemből. Az aktuális egyet a több százból, amit naponta a munkánk részeként ide-oda pakolásztunk. Személy szerint a falra másztam ettől a szokástól, elég sok vitámba is került leszoktatni a környezetemet. Ottó viszont rám figyelt, nem kérdőjelezte meg, hogy el bírom látni a feladatomat, teljes mértékben egyenlő partnerként beszélgetett velem. Azt hiszem, ez volt az első, ami megfogott benne. Egyre többet diskuráltunk és egyre jobban érdekelt. Egyikünk sem ugrott fejest kapcsolatba, az első egy évben csupán barátsággal fűszerezett összejárásnak nevezném azt, ami köztünk zajlott. Közös festések, koncertek, tervek, hajnalig tartó beszélgetések, aztán körülbelül egy időben jöttünk rá, hogy nem akarjuk, hogy ennek vége szakadjon, beleszerettünk egymásba, és közösen akarjuk járni azt az utat, ami mindkettőnké.

80265603_549780132542919_5071878136262557696_n

Ahogy mondtam, közösen dolgoztok, közösen éltek. Ki a főnök és hogyan osztjátok meg a feladatokat?

Nincs főnök. Ha lenne, akkor nem lennénk házasok, még csak nem is járnánk. Társak vagyunk. Ha valamiben nem értünk egyet, akkor addig közelítjük az álláspontokat, amíg nem találunk egy olyan megoldást, amely mindkettőnknek megfelel. Mindezt úgy, hogy soha nem veszekedünk. Tiszteletben tartjuk egymás igényeit, gondolatait, személyiségét. Ez áll a feladatokra is, az főz, mos, aki éppen szabadnapos, vagy ráér. Közösek a céljaink, és mindezek mellett mindketten vigyázunk arra, hogy önállóan is erősek maradjunk. Sose kelljen azt mondani, hogy azért maradunk egymás mellett, mert nincs más választásunk, hanem mert ezt akarjuk.

Úgy gondolom, csaknem mindannyian magunkban hordozzuk ennek a kultúrának a nyomait, és szinte csodával határos, ha valaki képes levetkőzni ezeket a berögződéseket, elvárásokat, amelyek a születésünktől fogva kényszerpályákra láncolnak minket. Nem kerestem senkit magam mellé, mert nem hittem volna, hogy a kevés kivételből találkozom eggyel, akiről azt mondhatom, hogy büszke vagyok arra, hogy a felesége lehetek. De megtörtént.


Jól vagy? Ez az az élet, amibe érkezni akartál? Ha elképzeled magad tíz év múlva, mit látsz? Mik a terveid?

Jól, igen. Többnyire a jó mellé hullafáradtan is, mert tele vagyok tervekkel, ötletekkel, és rövid az a huszonnégy órás nap. Még nem. Akkor mondhatom, hogy ott vagyok, ahol szerettem volna lenni, ha újra a mindennapjaim részévé válhat az írás. De mindketten igyekszünk, hogy minél előbb így lehessen.

Ha tíz év múlva azt mondhatnám, hogy a rajzból/festésből élek, és teljes a Gender Krónikák, akkor azt hiszem, elégedetten hátradőlnék, mielőtt keresek valami egyéb elfoglaltságot, amibe belevethetem magam, például egy Gender Krónikákon kívüli világban, talán a horror műfajában. Vannak ötleteim.

Anett és Ottó közös képzőművészeti oldalát itt érheted el:

SABO Műhely

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.
Érdekes történeteket találsz a Facebookon is: Gumiszoba)

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s