Baksa Anita- Az egészségügy forradalma akkor fog elkezdődni, mikor majd az orvos kopog a beteg ajtaján

baksa2

Baksa Anitát néhány éve ismertem meg az interneten. A kapcsolatunk nagyjából a blogger- olvasó kapcsolatra korlátozódik, bár azóta már privát ismerősök is lettünk. Nem sokat tudok az életéről, vagyis hát épp elég sokat, hiszen a Facebookon bátran és vígan posztolja humoros történeteit a zseniális lányairól, az elképesztően gyönyörű kézimunkáit, beilleszkedésüket az angol társadalomba, és hát nyomon követhetjük azt is, mikor milyen időket tud futni a festői szépségű angliai tengerparton.

Anita egy karakán, kemény nő, akinek szarkasztikus humora mögött ugyanúgy lapulnak drámák, nehézségek, amiket le kellett győznie, ahogy bármelyikünknek.


Mesélj a futásról. Hogy kezdődött, és hol tartasz most?

Kisebb nagyobb megszakításokkal gyerekkorom óta futok. De mindig csak amatőr szinten a saját kedvem szerint úgy, hogy én valójában nem szeretek a futni. Azt szeretem, amit a futás a testemmel csinál. Hiú vagyok és imádok enni. A mozgás segít hozzá, hogy megtarthassam a kedvenc ruháimat. Voltak időszakok az életemben, mikor csak futottam és volt, hogy a futást kiegészítő tevékenységként űztem más mozgás mellett. Így 5-42 km között mindenféle távot letudtam már. Jelenleg pont egy hete nem futottam, mert iszonyatosan rossz volt az idő. Erre felénk 70 km/órás szél fúj napok óta, én pedig jelenleg 50 kg vagyok.

Telente futópadon szoktam futni, de jelenleg annyira élvezem az itthonlétet, hogy nincs szívem ezért edzőterembe menni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem mozogtam egy hete. Ilyenkor átszervezem az edzéseimet, és más fajta kardióval helyettesítem a futást.

 

Neked van egy különös betegséged. Mesélnél arról? Hogyan derült ki, és hogyan tudsz vele együtt élni.

 

Ez érdekes, mert gyakorlatilag a futásnak köszönhetem az életemet.  10 évvel ezelőtt az ikerterhességem sürgősségi császárral ért véget. Ahogy hazakerültem a kórházból, elkezdődött a taposómalom. Otthon várt a 2 és fél éves kislányom, minden szabad időmben fejtem, hogy a babáknak legyen mit enni, és ha tehettem, futottam be az ikrekhez a kórházba. Két hét után éreztem azt először, hogy valami nagyon nem stimmel velem. Szúrt a hátam, alig kaptam levegőt. Mikor a fájdalom elviselhetetlenné vált, azonnal az ügyeletre mentem, de onnan lepattintottak azzal, hogy tuti mellhártyagyulladásom van a fejéstől, és attól, hogy nem pihenek eleget (hát ki tud egy császáros sebbel és totyogó mellett pihenni karácsony előtt?). Végül december 22-én annyira rosszul lettem az utcán, hogy folytak a könnyeim és a legközelebbi kórház ügyeletén kötöttem ki. Ez nagy szerencsémre a Honvéd kórház volt. Ott először azt gondolták, hisztériázok, majd „szerencsére” produkáltam egy nagyon rossz EKG-t, így nem küldtek haza. Ellenben 5 órát vártam a folyosón egy kardiológusra. Persze közben 2-szer fejtem, hiszen az ikreim várták a tejet. A kardiológus végre tudta értelmezni a leleteimet, és rájött, hogy valójában nem a szívemmel, hanem a tüdőmmel van a baj. Szerinte csak azért voltam még életben, mert erős a szívem és bírta a nyomáskülönbséget, amit a testemben az embólia okozott. Két hétre az angiologiára kerültem tüdőembóliával. Miután nem szokványos hogy 34 éves a nők tüdőembóliában haljanak meg szülés után, ezért csináltak egy genetikai vizsgálatot, és kiderült, hogy Leiden szindrómám van.  Ez egy olyan elváltozás, ami hajlamosítja a vért a rögképzésre. Az, hogy ez a rög akkor a tüdőmben állt meg, csupán a véletlen műve volt, bár ebbe is „illet volna” belehalnom, de éppen így lehetett volna agyvérzésem vagy infarktusom is, vagy csak egy „sima” trombózis a lábamban. Ezzel a lelettel rögtön tisztán látszott, hogy nem véletlenül vetéltem el 4-szer korábban már.

A kórházból úgy indítottak útnak, hogy rendszeresen vérhígítót kell szúrnom és fáslizni a lábamat. Ezt későbbiekben tablettára cserélhettem volna, ha nem gyötörnek meg a mellékhatásai. Így maradt az öninjekciózás.  Aztán kb. egy év múlva a felülvizsgálat során az orvosommal megegyeztünk, hogy ha továbbra is aktív életet élek, sokat mozgok, akkor elhagyhatom az állandó szúrásokat, elég csak különleges esetekben megtenni. Olyankor, mikor 2-3 óránál többet tervezek egy helyben ülni (igen ez minden repülő utat érinti) illetve ha eltörik pl a lábam. Mivel ez genetikai úton öröklődő betegség, megvizsgáltattam a lányaimat is, és sajnos 3-ból kettő örökölte. Bízom abban, hogy ezzel a tudással, és azzal, hogy időbe felismertük az elváltozást, ők elkerülhetik a katasztrófákat.

 

Nem élsz egyedül, nyilván családod van. Hogyan sikerült azokat az időket átvészelni?

 

A legnehezebb az kórházi időszak volt. Főleg az ünnepek miatt. A nagyobb lányom nem jöhetett be látogatóba, a kicsik meg a Madarász utcai kórházban voltak inkubátorokban. A férjem szaladgált a két kórház között, közben dolgozott és ellátta a nagylányunkat is. A szüleim, a testvérem és barátaim nagyon sok időt töltöttek velem, és mivel az ünnepek miatt gyakorlatilag egyedül voltam az osztályon mindenkitől rengeteg figyelmet kaptam. Onnan tudtam például, hogy tényleg komoly betegnek számítok, hogy a kórház szakácsa feljött és megkérdezte, hogy mit kérek ünnepi vacsorára.

Az elég nehéz helyzet volt, mikor az orvos szembesített vele, hogy azért érzem magam szarul, mert gyakorlatilag haldoklom. Aztán látni mindenki szemében a kétségbeesést. Ma is nehezen gondolok ezekre az időkre. Telenyomtak gyógyszerekkel és a testemtől várták a csodát. Én meg csak néztem a frissen kettévágott hasam, a sebes mellbimbómat és a sajgó lelkemet. Aztán kiderült, hogy allergiás vagyok bizonyos gyógyszerekre, ezért csak olyan antibiotikumot kaphattam, ami miatt a tejemet nem kaphatták meg a gyerekek. Lelkileg meglehetősen romboló volt látni, hogy bár én továbbra is 3 óránként fejtem, hogy ne apadjon el a tejem, azt a csapba öntötték a nővérek.

A legnehezebb azonban az volt, hogy elvesztettem az önállóságomat, ágyhoz kötöttek és közben ki- be jártak a szobában. A véleményem az, hogy az egészségügyi forradalom akkor fog megkezdődni, mikor az orvosok és nővérek kopogni fognak, mielőtt bemennek egy beteg szobájába. Erre azért sikerült ott néhányuk figyelmét felhívnom. Én akkor ott éltem abban az ágyban. Ott fejtem a mellem, ott pisiltem, ott kakiltam, ott maszturbáltam, és igen, ha nem kopogtak, mind a ketten kellemetlen szituba kerültünk.

Eleinte utáltam magam a betegség miatt, aztán szép lassan elfogadtam, hogy ez nem az én hibám, nem én teremtettem ezt a helyzetet. Innentől kezdve könnyebben éltem meg.

Ekkor határoztam el igazán, hogy ha kikerülök abból az ágyból, akkor futni fogok. Ekkor fogalmazódott meg bennem a maraton utáni vágy is, ami ezután átszőte a gondolataimat. Az volt benne az érdekes, hogy én senkit nem ismertem, aki lefutotta volna ezt a távot és minden ismerősöm, akinek említettem, hogy ez a tervem, furcsán nézett rám.

Tegyük hozzá, hogy ez 10 évvel ezelőtt volt. Azóta egy futásforradalmon esett át a társadalom.

 

Van még egy hobbid a futáson kívül. Csodálatos dolgokat kézimunkázol. Ez nekem kicsit furi, mert valahogy az volt a fejemben, hogy a kézimunkázás már kissé divatjamúlt, „nagymamás” elfoglaltság. Te hogyan találtál rá, és mit ad neked?

baksa3

 

 

Én még a nagymamáimtól tanultam kötni, 12 évesen már a saját magam által készített pulcsiban jártam suliba. Gyakorlatilag csak nem hagytam abba a kötést, mint a korosztályom többi tagja. Mikor kicsik voltak a gyerekek, akkor a férjem kérésére száműztem a tűket a lakásból, és pár évig türtőztettem magam kötésileg. A férjem családjában történt anno egy megrázó tragédia, amin nem tudta túltenni magát, én pedig tiszteletben tartottam a kérését, hogy ne legyen kötőtű a házban. Ebben az időben puzzle-t raktam. Aztán elfogyott a házban fellelhető összes üres felület, ezért áttértem a gyöngyökre. Gyöngyöt fűztem és ékszereket készítettem. Egy évig azokat is tű nélkül, hogy mindenki biztonságban legyen, és megtanulja a szabályokat. Aztán ahogy a lányok kicsit nagyobbak lettek, elkezdtem gyöngyöt horgolni egy tűvel, majd mikor már megbízhatóan szót fogadtak, visszatértem a kötéshez is. Jelenleg ott tartunk, hogy őket is tanítgatom kisebb- nagyobb sikerrel.

 

 

 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.
Érdekes történeteket találsz a Facebookon is: Gumiszoba)

 

 

3 hozzászólás

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s