Halasi Eszter- Harcos, szabad és művész

Halasi Eszter régi jó ismerősöm. Évekkel ezelőtt a blogon keresztül hallottam, mesélték, hogy van a gumisok közt egy nő, egy olvasó, aki nagyon nagy bajban van. A fiát elvitte a gyerek apja, s ő most keresi, kutatja mindenhol. Tudtam, hogy ő maga Angliában él, kapaszkodik minden erejével, hogy talpra álljon a magyarországi megpróbáltatásai után. 

Tudom, honnan indult, és ámulattal nézem, hol tart most. Eszter csodálatos fotókat készít, amiket nemzetközi oldalakon publikálnak. Neki nem képei vannak, hanem érzéseket zár képekbe. Minden perccel, minden ellőtt pillanattal ismertebbé válik, mert aki meglátja a fotóit, az nem tud tőlük elszakadni. 

Ma már a két gyermekével él békességben egy olyan világban, ahol nem mérgezi őket a rasszizmus és a gyűlölet, de ahonnét újra és újra visszatér Magyarországra, hogy az övéit fotózza. Azokat az embereket, akik közül ő is jött, és akikhez örök életében kötődni fog.

 

Hol élsz most, és hogyan, miért kerültél oda?

 

Angliában élek. 6 evvel ezelőtt volt lehetőségem kijönni egy barát által. A kijövetelem fő oka az volt, hogy elegem lett Magyarországból. A rasszizmusból (ami főként a gyerekemen csapódott le) és a magyar nővédelemből, igazságszolgáltatásból, gyermekvédelemből. A fiamat, Benit 2012-ben egy addict bántalmazó apának ítélte a bíróság. A tárgyalások során azt éreztem, hogy semmiben nem lehetek jó annak ellenére, hogy sem függő, sem bántalmazó nem vagyok. Főiskolát végzett dolgozó nő voltam, sőt, a lányomat, Rékát bizonyíthatóan jól neveltem, azonban a gyermekelhelyezési perben az apának jó ügyvédje volt, míg nekem semmilyen, így a fiamat elvették tőlem. 2012 -ben, az ítélet után azt mondtam, most vagy soha, menni kell innen, mert Magyarországon nincs pozitív változásra kilátás. Az amúgy jó és kényelmes önkormányzati munkahelyemet felváltottam egy péksüteményt gyártó nagyüzemi 12 órás, 2 műszakos melóra. Azonban szerettem azt a munkát a társaság miatt és az ottani miliő miatt. Az angliai élet hamar megtetszett. A sokszínűség, a szabadság, a lazaság, a tolerancia, az elfogadás. Angliában dolgozni kell, és akkor az ember békén van hagyva.

2014 -ben Benike apja kikönyörögte magát hozzánk Angliába. Nem mondtam nemet, mert a kisfiam közelségére mindennél jobban vágytam. Majd még ugyanabban az évben újra elkezdte a bántalmazásomat. Viszont itt már máshogy járt el a hatóság, mint Magyarországon. Távoltartási végzést kapott az angol rendőrségtől és 8 hónapig nem láthatta Benit. Viszont a hágai egyezmény miatt hazamehetett (az EU-s államoknak el kell fogadniuk egymás ítélkezését, azt nem bírálhatják felül). Ez esetben, mivel Magyarország neki ítélte a fiamat, így a gyereket is vihette.
2015 februárjától 2017. márciusáig Beni Magyarországon nevelkedett az apjánál. Én közben felügyelt láthatást kaptam a családsegítőben, a gyámhatóságon. Ezt az apa és a családsegítő kitalálta ügyesen. 2 év alatt a kisfiamat láthattam 8 kerek órára.

Az apa közben bűncselekményt követett el 2015 -ben, aminek köszönhetően lett egy komolyabb ügye, így ettől kezdve jobban figyelt rá a rendőrség. Én is feljelentettem zaklatásért, ő pedig a következményektől félve 2016 végén eltűnt Európában a kisfiammal. Angliában, Franciaországban és Spanyolországban bujkált. Lopott, csalt és többször előfordult, hogy a gyerekkel az utcán, vagy csak egy sátorban aludtak. Végül 2017 márciusában felhívott, hogy  odaadja nekem Benit. Hazaugrottam a gyerekért, és elhoztam.

Azóta itt élünk már lassan 3 éve. Szerencsére Beni is jól érzi magát. Az apja pedig 2017 márciusa óta börtönben ül. 5 év 10 hónapot kapott fegyveres rablási kísérlet, 2 rendbeli kiskorú veszélyeztetés, és egy rendbeli zaklatás vétsége miatt.


Hogyan kerültél a fotózás közelébe?
Mióta fotózol?

Tulajdonképpen tinikorom óta szeretnék fotózni, csak nem volt rá lehetőségem.

2015-ben kezdtem végül fotózni, de 2 évet kihagytam, mikor Benike hazament az apjával Angliából, mert akkoriban egy elég hosszú nihilizmus lepett el. Tulképpen 2017 óta mondom, hogy fotózok. Amikor a fiam visszajött Angliába, vele együtt az életkedvem is visszatért.
Eleinte csak a gyermekeimet akartam fotózni, őket látni, megörökíteni, azt, ahogy élvezik az életet, ahogy felhőtlenül tudnak élni mindenféle szabályok nélkül (amiket én nagyon utálok, ahogyan ők is). Imádom látni, hogy szabadok, és ahogy megélik a pillanatokat. Úgy gondoltam, csodás lesz, hogy majd ezeket a képeket nézegethetjük öregkorunkban. Aztán ahogy vettem egy jobb gépet és egy portrézós lencsét tavaly nyáron, elkezdtem fotózni más gyermekeket is. Hátteret is vettem, próbálkoztam a fine art stílussal. Ez egy olyan technika, ami szép, lágy, finom fényeket követel. Lehet benne kreatívoskodni, kitalálni pózokat, variálni fényekkel, kiegészítőkkel, kellékekkel, ruhákkal. És ezek a fotók megtetszettek a környékbeli barátoknak is, így egyre többen kérik, hogy fotózzam őket.

Egyelőre pénzt nem kérek a képeimért, mert úgy gondolom, hogy még nem tartok azon a szinten, hogy kérhessek. Másrészt pedig nekem a fotózás szabadság. Nem egy alkalmazott fotós szeretnék lenni, hanem aki azt és úgy és akkor fotózza, amikor, amit és ahogy ő akar. Olyankor kérek csak valamennyi pénzt, ha felkérést kapok munkára. Ilyesmit viszont nagyon keveset vállalok, mert engem zavar a megfelelési kényszer, ami bennem van, hogy a fotók tetszetősek és technikailag tökéletesek legyenek. Egyelőre magamnak szeretnék csak megfelelni.

 

 

Van most egy különleges projekted. Mesélj erről kicsit.


Körbenéztem, hogy mennyi pénzért fotóznak Angliában és Magyarországon, és bizony elképedtem az árakon. Ezért is mentem anyaotthonba fotózni, mert felmerült bennem a kérdés, hogy vajon azok az anyukák, szülők, akiknek nincs pénze fotósra, hogyan jutnak a gyermekeikről olyan képekhez, amiket azután kitehetnek a falra, vagy a nagyszülőknek ajándékozhatnak? Mi lesz az ő emlékeikkel? Még az iskolai fotózás sem olcsó, ráadásul 
az ilyen alkalmakkor készült képek szerintem egészen szörnyűek. Szóval azért kezdtem el anyaotthonban fotózni, hogy örömöt okozhassak ezeknek az anyáknak. Aztán rájöttem, hogy van a környezetemben sok barát, rokon, akikről pedig tolhatok ún. family documentaryt, ami nem mellesleg  nemzetközi szinten nagyon menő és sikeres stílus. Így kezdtem el fotózni rokonokat, barátokat, s az ő gyermekeiket.

Kik inspirálnak?


Niki Boon aki abszolute inspirált eleinte, mikor elkezdtem a gyermekeimet fotózni. Azóta persze van már sok fotos, akiknek nagyon kedvelem a munkáit. Februárban a
Photographic Mercaddillon jelentek meg fotóim. Ez egy portugal oldal, nemzetközi, tehát a világ sok pontján dolgozó fotósok munkáit publikálja. Ezután jelentkezett egy másik, szintén nemzetközi oldal, a Wonderzophotography azzal, hogy a képeimet szeretné publikálni. És aztán még egy, a 121click.com, ahol szintén örömmel látták a fotóimat. Mindez nagyon megtisztelő, és megerősíti bennem, hogy talán nem rosszul fotózok.

Szerintem akkor is fotóznék, ha nem lenne semmilyen elismerés sem. Nekem ez az önkifejezés és a szabadság. Kicsit máshogy nézni a világot, és olyasmit csinálni, ami örömet okoz, és kicsit kizökkent a mindennapokból. Ehhez az érzéshez egyre jobban ragaszkodok…


Neked mit ad az, ha nehéz sorsú családokat fotózhatsz?

Szegénycsaládokat fotózni élmény. Viszont biztosan nem lenne egyszerű, ha nem közvetlen kapcsolatban lennék velük. Idegenként nem biztos, hogy beengednének maguk közé. Anyaotthonban voltam 2 -szer is az elmúlt 17 év alatt, így onnan van sok ismerősöm, sőt van, aki már barát, vagy a gyermekeim keresztszülője. Én nem a mélyszegénységet akarom megmutatni. Nyomorpornót fotóztak már sokan. Inkább szeretném megmutatni azt, hogy hogyan élnek ott az emberek. Azt az érzést, hogy van a nyomorban is érzelem, szeretet, önzetlenség, egymásra figyelés, humor, nevetés. Ők ugyanolyan emberek, mint azok, akiknek több adatott a javakból. Nincs különbség. Talán annyi, hogy a szegénység jobban összekovácsolja a családot. Nincs TV, nincsenek kütyük a gyerekeknek, (vannak, de áram nem sok, tehát néha fel tudják tölteni a telefont). Sok a kommunikáció, nincsenek tabuk. Együtt élnek egy szobában. Bár sokan elmarasztalón vélekednek a szegény roma családok nevelési szokásairól, én sok szempontból pozitívnak és jónak látom azt. Szabadnak, és vadnak látom ezeket a gyermekeket. Igaz, az én gyermekeimet is ilyennek látom, és nem gondolom, hogy ettől ők rosszak. Nem rosszak. Van mindenről véleményük, és meghallgatják a szüleik őket. Van választásuk, azt tiszteletben tartják a szülők. Nem gubbasztanak ezek a gyerekek a könyvek felett, az igaz, inkább élnek, tapasztalnak. Ha hibáznak, tanulnak maguk kárából.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.
Érdekes történeteket találsz a Facebookon is: Gumiszoba)

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s