Az első év

72600431_2454131408203930_6261247420538028032_n

 

Ma egy éve, hogy elindultunk. Ilyenkor óhatatlanul benne van az emberben egy kis számvetési vágy.
Időnként, mikor nagyon nehéz volt, többen is mondták, hogy az első év nehéz, utána minden jobb lesz. Szóval holnaptól minden jobb lesz, ami igazán nagyszerű, mert tulajdonképpen első perctől kezdve jó.

Hárman maradtunk, és egy évvel ezelőtt meglehetősen kifáradva és összetörve álltunk a kérdéssel, hogy merre tovább. Én találtam ki, hogy onnan menni kell, a fiúk meg hagyták. A kisebbikem örült, a nagyobbik bizonytalan volt. Újra és újra feltette a kérdést: Mi lesz, ha nem sikerül. Akkor csitult el, mikor egyszer azt válaszoltam a kételyeire: Majd akkor megoldom azt is. Ha nem sikerül, majd akkor azt is megoldom. Nem a te felelősséged, nem a te döntésed és nem a te feladatod, hogy sikerüljön. Tedd le a terhet, mert ez az én terhem. Én vagyok az anyád.
És féltem én is, de tudtam, hogy olyan nincs, hogy ne sikerüljön. Lehet, hogy kanyargós úton, lehet, hogy nem elsőre, de valahogy majd lesz.

Nekivágtunk.
Érzelmileg is jó volt ez, azt hiszem. Elhagytuk azt az életteret, ahol minden a tragédiáinkra emlékeztetett. Nem kellett látni az emberek szemében a sajnálatot, együttérzést, hanem újra normális, hétköznapi emberek voltunk. Nem azok, akik elvesztették a családtagjaikat. Plusz a kihívás olyan erős volt, hogy időt sem engedett elmélyülni a saját tragédiánkban. Menni kellett előre.

Egy gyönyörű éven vagyunk túl. A fiaim iskolába járnak, ami így utólag nézve szinte a csodával határos, hiszen egyikük sem iskolaköteles, és a nyelvet sem beszélték, mikor megérkeztek. Van néhány név, akiket felsorolhatnék nagy köszönömmel. Emberek, akik hittek bennü(n)k és sanszot adtak. Később meg már a maguk erejéből lettek azok, akiknek nem akarták elengedni a kezét a tanárok. Azt gondolom, évet sem veszítettek, hanem inkább nyertek azzal, hogy a felzárkózási időszakban újra tudták gondolni, merrefelé is akarnak majd moccanni. A tanáraik átbeszélik velük a lehetőségeket, így nekem alig van dolgom. A rendszer sokkal szellősebb és átjárhatóbb, mint Magyarországon, így a választásnak sem kell annyira végzetesnek lennie. Ha közben mást gondolnak, akkor tudnak váltani.

Én a harmadik munkahelyemen dolgozok. Szépen kapaszkodok előre meg felfele. Mindig keresem, hol tudok minél kevesebb stresszel és fizikai megterheléssel dolgozni. Tanulok közben. Ez elég nehéz. Sok minden van, ami fontos, ami érdekel. Leülni magolni… hát ez nekem nagyon nehezen megy. Pedig a nyelvben is volna lehetőség, akár nyelvtanárságig is vihetném, de szerintem abból azért nem sok minden lesz. Inkább a digitális nomádia érdekel, azt építgetem. Az lesz ám az igazi szabadság.

Azt akartam, hogy a gyerekeim egy olyan országban váljanak nagykorúvá, ahol kicsit megláthatják, milyen a demokrácia, a jogbiztonság és a jólét.
– Semmi sem tökéletes ezen a Földön- mondta a Kis Hercegnek a geográfus.
Nyilván itt sem tökéletes minden, és valójában nem is volt ez elvárás. Én nem akartam kolbászkerítést. Nagyon régóta már csak biztonságot és némi jövőképet szerettem volna látni. Nem is annyira magamnak, hanem inkább a fiaimnak.

Egyszer egy barátom azt írta, ő köszöni a magyar kormánynak, hogy annyira elviselhetetlenné és kilátástalanná tették otthon az életet, hogy végül dacolva minden nehézséggel útra keltek. Ennek köszönheti, hogy most azt az életet élhetik, amit, és, hogy a gyerekeik is ott tarthatnak, ahol.
Sokszor eszembe jutott ez a mondat az elmúlt évben, mikor egy- egy nehéz napon csapkodtam és dühöngtem, hogy rohadjanak meg ezek mind rakásra, hogy énnekem ennyi évesen ezt kell csinálnom. Nekem már az otthonomban, a hazámban kellene nyugiban tenni a dolgomat és tervezni az idős koromat. Ehelyett mint egy hippi úgy lógok a semmiben és húzgálom a gyerekeimet is magammal.
Nos, lassan én is elmondhatom majd, hogy köszönöm a magyar kormánynak, hogy elvette a hazámat, a biztonságomat, a gyerekeim biztonságát, a jövőbe vetett reményünket, azt, hogy nem éreztem magam teljes jogú állampolgárnak, csak egy nőnek, akinek előírhatják, mit mondhat, mi a dolga. Akin röhöghetnek, és akinek semmibe vehetik a biztonságát. Megszültem a gyerekeim, akiket annyira nem becsültek utána, hogy az egészségüket, és az iskoláztatásukat szem előtt tartották volna.
De hiszen tudjuk.
Elhoztam őket. Ők már biztosan nem fogják azt a hatalmat szolgálni, mert hamarosan még a házat is eladjuk, és felszámolunk ott mindent. Az én gyerekeim nem a maffiát fogják gazdagítani. És én sem.
Bár hamarabb jöttünk volna.

Sok szép történet van mögöttünk. A legszebb, ami a legnagyobb nyomot hagyta az mégis az,
mikor a rendőrség bíróságra citált minket, mert a fiamat egy rutinellenőrzésen megfogták. Nem volt még 18 éves, és felügyelet nélkül autót vezetett. Itt ez tilos. Eltartott kb. fél évig az ügy, bár azon a napon, mikor elkapták, egy szóbeli figyelmeztetéssel elengedtek minket haza. Később mégis lett kihallgatás, brutális pénzbüntetés, neki a jogosítvány bevonásával fenyegetőzés. Megfellebbeztem a döntést, így idén szeptemberben bírósági tárgyalásra kellett menni.
Féltem. KI vagyok én? Egy bevándorló, aki átlépett egy szabályt. Egy nő, akit a hatóság- csupa férfi- feljelentett. Hol lehet itt nekem igazságom? Azt tanácsolták, hogy ríjak, meg dobjam ki az özvegy kártyát, és akkor a szánakozásra lehet hajtani. De ez nekem elég nehezen megy. Azért a gumit nem sokan látták még pitizni meg önsajnáltatni.

Nem volt ügyvédem sem, volt viszont tolmácsom, akit ők adtak, és a terem is jól teli volt a fiam korabeli fiatalokkal, akik a tanárukkal jöttek valami megfigyelésre. Az egész tárgyalás lényege az volt, hogy kiderítsék, egy Magyarországon megszerzett jogosítványra milyen szabályok vonatkoznak Németországban. Mint kiderült, sose volt még ilyen esettel dolguk, így a bíró várta is ezt a tárgyalást. Aha. Nyilván akkor ezért nem reagált a két elküldött levélre, amiben kértük az eljárás megszüntetését.
Megnézegette a jogosítványt, és apróra kifaggatott minket az otthoni szabályokról. Aztán behívta a rendőrt, aki feljelentett. Itt lett a dolog érdekes, ugyanis miután minden elérhető és felhívható jogász azt mondta, hogy a gyerekem nem követett el szabálysértést, akkor a bíró azt mondta a rendőrnek: Uram, meddig tartott volna utánanézni ennek az ügynek? Ezek az emberek nem követtek el semmit, és ez az anya nem volt felelőtlen, mikor az autót odaadta a fiának.
Akkor a rendőrnek jó piros lett a feje, és bocsánatot kért. Amint a bíróNŐ is bocsánatot kért az okozott kellemetlenségekért.

Hogy attól volt- e jogbiztonság, hogy a bíró NŐ volt, vagy így lett volna amúgy is, én nem tudom. De hiszem (hinni akarom), hogy az a mondat : Ez az anya nem volt felelőtlen (ez volt a vád ellenem), ez a sisterhood része volt. Csak egy anya tudja, hogy ez mennyire fontos tud lenni egy másik anyának.

Szép történet volt, felszabadító és reményt adó. Mikor kijöttünk a bíróságról, és végigsétáltunk a meseszép Papenburg belvárosán, akkor simult belém az érzés: biztonságban vagyok.

Azt mondják, az első év nehéz, így hát holnaptól már könnyű lesz minden.

Néha eszembe jut, mi volna, ha itt volna a nagyfiam velünk. Itt lenne- e egyáltalán, vagy valamerre máshol a világban. 21 éves lenne már.
Néha eszembe jut, mi lenne, ha akkor kijövünk, mikor először akartam. A nyolcadik évet tolnánk itt már. Talán a férjem betegségét is megtalálták volna hamarabb, és hát bizonyos, hogy nem lett volna, nem úgy lett volna  az a máltai nyaralás sem, amit olyan nagy örömmel raktam össze. Micsoda nagy dolgot adhatok a fiaimnak!- gondoltam büszkén.
Gyakran eszembe jutott ez az elmúlt egy évben. Ez, hogy megyek most is, mint a buldózer, mert hiszem, hogy ez a jó, ezt kell csinálni. Jaj, csak nehogy benézzem, és többet ártsak majd végül, mint ami hasznot hajtok!- riadoztam néha. Aztán mentem tovább mégis.
Eddig a mérleg a jó felé billen. Tragédia nélkül sikerült végigcsinálni (már ez is valami), állunk a lábunkon mind a hárman, kapaszkodunk egymásba, tartjuk egymást. Jól összeszövődtünk viharokon, kétségbeeséseken, fájdalmakon, küzdelmeken, örömökön, sikereken keresztül.
Szeretünk itt. Szeretjük egymást. Szeretjük az életet.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.
Érdekes történeteket találsz a Facebookon is: Gumiszoba)

One comment

  • Árvay Péter

    Én már nyolcvan évesen, nehezen de kibírom, de nektek további minden jót kívánok új hazátokban

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s