Százszor meghalhattam volna

web620

Gondolkodom most erősen, mi lehet az oka, hogy a poszt, amiben coming outoltam azokról a rémisztő történetekről, amiket 21 év anyaszerepben kellett megélnem a három fiammal, hogy az a poszt ilyen elképesztő és döbbenetes mértékben szeli az internetet. Jelenleg másfél milliós elérés fölött van, és nők ezrei bólogatnak, mikor olvassák. Már követni nem tudom a kommenteket, de köszönöm mindet, ami méltatja az írást, vagy ami együtt érez velem, vagy azzal a másik anyával, aki elvesztette a gyerekét.
Köszönöm, hogy értitek, és mesélitek a saját történeteiteket.
Hát ennyi szaranya nem lehet- ezt mondja a közösség. Mindenki, aki hozzátesz valamit a cikkhez, az erősíti azt a kohéziót, ami arról szól, hogy nagyon nehéz, nem bírható, főleg úgy nem, hogy közben irreális elvárásokkal van felénk a társadalom.
Szóval a poszt este, meló után, kutyaséti előtt összedobott egyperces, sajnos nem is fordítottam rá túl nagy gondot, így utólag már fogalmaznék ezt- azt máshogy is, szóval nincs benne a világon semmi extra, csak pont az a coming out. Gyanítom, ez a siker kulcsa.

Az van ugyanis, hogy az elmúlt pár évben már eljutottunk odáig, hogy lehet arról beszélni, és Írni, hogy azért ez az anyaság nem is olyan tejszínhabos eper mindig, mint amennyire annak akarják eladni bizonyos nemzetmentő, voksokért lobbizó asszonyszemélyek, de az még mindig tabu, hogy valaki a saját személyét adja hozzá ehhez. Beszélünk arról általában, hogy nehéz egy gyereket életben tartani, de azt maximum a barátnőnek meséljük el, ha a gyerek felgyújtja a kismotorját. Mert az anyaság közpréda. Mindenki elemezheti, megítélheti, tanácsokat osztogathat, ítélkezhet. Az egész rendszer úgy is van felépülve, hogy a nők azt érezzék, ha egy másik anyát megrosszallnak (nem tud ez vigyázni a gyerekére), azzal azt az érzetet keltik az emberekben, hogy de bezzeg ők sokkal jobbak. Ezért nehéz beszélnünk a kínjainkról. Ha őszinték vagyunk, azonnal ott terem ugyanis valaki, aki az orrunkra koppint és kioktat.

Nem is akarnék már túl sok mindent kicsavarni ebből a cikkből, túlbeszélni főleg nem. Viszont amíg győztem kommenteket olvasni, volt pár gondolatom, inspirációm és következtetésem, amiket feltétlen meg akarok osztani.

 

Azt mondja a kommentelő, hogy ő felnevelt öt gyereket, és őmellőle soha nem futott el egyik se.
Ok. Első körben én feljajdulok. Öt gyerek! Micsoda ökológiai lábnyom ez! Rögtön utána pedig megkérdezem: És nem fájt sose egyiknek se a keze attól, hogy kiszorítottad belőle a vért?

Azt is mondja, hogy vele aztán sose fordulna elő, hogy a kisgyereke előtte menjen az utcán (utal ezzel a posztban megírt történetre). Nem? Ítélkezik, bezzegel úgy, hogy közben nem tudja (talán nem is kíváncsi rá), hogy hol volt ez, milyen utcáról beszélünk. Nos, akik ebben az utcában laknak, ismerik egymást, és a gyerekeiket bátran kiengedik az utcára akár egyedül is, mert ha valamelyik elbóklászna, egy szomszéd biztosan tudná, hová tartozik, és hazavinné.

Mármint ilyen utca volt ez ezelőtt 15 évvel. Azóta már nyilván másmilyen lett, amint az egész országban megromlott a közhangulat, nőtt a bizalmatlanság és egymás gyűlölete, ezért aztán mindenki begubózott.

Itt is vannak egyébként ilyen utcák. Spielstraßénak hívják őket. Jellemző rájuk, hogy csak lassan lehet menni, itt-ott ki vannak téve játékok a gyerekeknek, akik nemhogy kezet nem fogva, de TELJESEN EGYEDÜL (!!!) játszanak és futkároznak rajtuk.
Azt az utcát, ahol mi sétáltunk nem spielstraßénak, hanem halál faszának hívták, mert még betont se kapott, így 5-nél többel nem lehetett rajta haladni, és egy közepes eső után térdig jártunk a sárban.
Itt haladt a gyerekem 4 éven keresztül minden nap oda s vissza úgy, hogy nem fogtam a kezét.
Elképesztő felelőtlenség.

Legutóbb frissítve7
Aztán van kommentelő, aki azt mondja, ők (fontos a többes szám), ők egyszer kerültek olyan helyzetbe, hogy a gyerek hülyeséget csinált, de ő attól kezdve kurva nagy rendet tartott otthon. Fel is nőtt a gyereke. Igaz, azóta is szomorkásan gondol a gyerekkorára, de a kommentelő nem bánja. Szar volt neki, de él. Legalább él.

Értem ezt is. Nem vagyunk egyformák, nem ugyanazt jelenti mindenkinek a gyerek, és a gyerek nevelése. Az én értékrendem szerint a nevelés nem csupán abból áll, hogy életben tartom a gyereket. Nem köthetem pórázra, nem óvhatom meg mindentől. Persze, ne fusson ki az útra. Ezt elmondjuk neki, meg még ezer dolgot addig, míg felnő, de közben azt is akarjuk, hogy bátor legyen, önálló, erős és boldog. Ezért aztán, mikor egyensúlyozni akar a szökőkút szélén, akkor halkan szólunk neki: Csak ügyesen, kicsikém. Ha meg beleesik a vízbe, kihúzzuk. Jó muri volt az első ijedség után a csuromvizes gyerekkel végigsétálni Szegeden.

És a kommentelő „ők”-et mond.

A helyzet viszont az, hogy a nők 80%-a nem „ők”-ben él. Lehet, hogy házas, ám a férje vagy éppen szarrá dolgozza magát, vagy tojik a gyerekre. Úgy gondolja, hogy a gyerek a nő ügye, hobbija. Sőt, sokszor hallom férfiaktól, hogy főképp az első években a nő nem is engedi hozzáférni a gyerekhez az apát. Ő tart kézben mindent, ő intéz mindent, és büszkén meséli, hogy a gyerek még az apjánál is nyugtalan, hát anya kell neki, ez van. Apa közben szépen leszokik a gyerekről, így mikor már jól jönne a segítség, nem nagyon van kinek szólni.

És végül a legfontosabb. A meghalt kisgyerek anyja ellen érvként hozzák fel, hogy négy ember volt ott, és mégis megtörtént a tragédia.
Négy ember.
Nem is értem, hogy ezen hogyan képes csodálkozni valaki, aki már nevelt gyereket. Ha én visszagondolok a mi életünkre, a legtöbb veszélyhelyzet akkor állt elő, mikor valaki más is volt mellettünk. Mikor a boltban megállítanak, mikor az utcán találkozunk valakivel, aki feltart, mikor valami rendezvény van, mikor vendégek vannak nálunk, mikor az anyósommal veszekszek, mikor, mikor, mikor. Mikor a figyelmemet elvonja valaki a gyerekről, a baj akkor jön. Nem kötelessége a barátnőnek, a bolti árusnak, a patikusnak, az anyádnak, az akárkinek figyelni a gyerekedre. És nem is figyel rá. Ellenben beszél hozzád, és nem nagyon mondhatod neki, hogy fejezze be, mert a gyerek nyugtalan, menni kell vele. Vagy nem is akarod neki mondani, mert érdekel, amit beszél, és örülsz, hogy végre már értelmes emberi szavakat hallasz.

Ha vannak mások körülötted, azok elvonják a figyelmed a gyerekről. És bár a patriarchátus megengedő kegyének köszönhetően elterjedt, hogy a nők sokkal inkább képesek a megosztott figyelem gyakorlására (mármint genetikailag), ez sajnos (vagy szerencsére) nem igaz. Legalábbis az erre irányuló felmérések ezt bizonyítják. Nem képesek rá, csak rá vannak kényszerítve. Nekik kell egyszerre figyelni több ember igényeire, ügyeire, szavaira, plusz a mosogatógépre, a házi feladatokra, a szülői időpontjára, az edzésekre, a kutya vacsorájára, a csekkek befizetési határidejére, és még ezer halálosan unalmas és lelket felaprózó hülyeségre, így hát küzdenek, mint malac a jégen. Addig, míg a tudat már nem bírja.

Az én tudatom már annyira nem bírja, hogy abszolút stoppot mondott a megosztott figyelemre. Elég volt neki. Feledékeny vagyok, irritál minden külső inger, mikor elmélyedek valamiben.
Elfáradtam.
Volt, hogy közben is elfáradtam, de akkor még nem lehetett kiszállni. Nem tehettem meg, hogy nem figyelek. Összeraktam magam, és próbáltam koncentrálni és megúszni.

Egy pillanatig nem lepődtem meg, hogy a baleset idején többen voltak az anya körül. Pont ez az oka annak, hogy ez megtörténhetett.

Azt mondja a kommentelő: Nééé, hát ha az apjával lett volna, és akkor éri baleset, akkor az apa is ugyanezt kapta volna. Ne legyek már ennyire férfi- ellenes (főképp, hogy az összes, kb 15-20 agresszíven elítélő és bomlasztó komment kizárólag férfiaktól érkezett)
Lehet, hogy apa is kapott volna. Biztosan, hiszen ebben az országban egyáltalán nem jellemző az anyák és apák felé irányuló kettős mérce. Ááá, elő nem fordul soha.

Lehet tehát, hogy apa is kapott volna a fejére, bár én meg abban élek, hogy mikor egy apa magára marad pár gyerekkel, akkor gyűjtés indul neki, meg fokozott segítségnyújtás, meg halleluja, miközben nők tízezrei tengődnek éhezve magukra hagyottan. Abban élek, hogy a gyilkos apáról olyan főcímmel jelenik meg cikk, hogy úgy érezte, nincs más választása… Mármint más választása, mint hogy megölje a gyerekét, a volt nejét, és önmagát (mert a nő végre határozatot kapott arról, hogy a pasinak, aki bántalmazó, mennie kell). Abban is élek, hogy mikor egy nő, aki kést rak maga elé önvédelemből megsérti azzal az őt évek óta bántalmazó férfit, akkor nem kérdés, hogy lecsukják-e, miközben egy gyereket erőszakoló férfi felfüggesztettet kap. A lúgos orvos évekig húzódó mosdatását meg ugye jól ismerjük. Sose csukták volna le, ha a nők nem verik az asztalt fáradhatatlanul, plusz ha Renner Erikának nincs ereje újra és újra fellebbezni.
Én ebben élek.

Lehetne még mazsolázni, de inkább a legfontosabb következtetést akarom levonni.
Nekem mindaz, amit a cikkem elindított, amilyen hozzászólások érkeztek rá százával, az azt mondja, hogy arról kellene most már beszélni és gondolkodni, hogy a mai lehetőségek és elvárások közt mennyi gyerek vállalható úgy, hogy abba ne roppanjanak bele családok, emberek, gyerekek.

link

A poszt egy megosztásának kísérő szövege. A nevelés több annál, mint életben tartani a gyereket.

Mennyi figyelem jut egy gyerekre? Hogyan bírható ez? Tényleg minden az anya felelőssége? És ha már ilyen társadalomban élünk, akkor nem kellene- e minden nőnek még idejében gondolkodni arról, hogy mennyit és hogyan vállal gyereket. Ki lesz mellette ebben, kinek mennyi a vállalása, ki mennyit tud hozzátenni? Hiszen miközben még egy kertrendezést is megtervezünk, feladatokat, vállalásokat teszünk, amikhez azután tarjuk magunkat, hogy a projekt megvalósuljon, addig emberek úgy vállalnak gyereket, hogy semmiféle egyeztetés nincs arra nézve, hogy kinek mi lesz a felelőssége és feladata ebben. Sőt, ki mennyit akar vállalni és azt milyen intenzitással. Ezt kellene tudatosabban rendezni, és akkor talán sokkal kevesebb kimerült, figyelmetlen, vagy éppen ingerült, kiégett anya és boldogtalan, elhanyagolt, és sérült gyerek lenne.

További cikk a témában:

Hány gyerek, hány felnőtt

 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.
Érdekes történeteket találsz a Facebookon is: Gumiszoba)

 

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s