Hoz- e változást Noa Pothoven halála?

noa pothoven

Már nem új ez a cikk, le is futott sok helyen, biztosan látta mindenki.

Igen, időben reagálok ismételten. Az a helyzet, hogy jó idő van, kert van, újra festek is, tanulok, dolgozok, meg vannak dolgok, amiket hosszabban szoktam magamban érlelgetni. Ezt is pl. 

Megrendít, pofon csap a hír, hogy ez a fiatal lány annyira összetört az őt ért erőszaktól, hogy az egész élete tönkrement, és végül eutanáziát kért. Min mehetett keresztül az utóbbi 3 évben, te jó ég! Nem akar és nem bír tovább élni. Nagyon megrázó. A hír több dologra hívja fel a figyelmem. Kezdem szokás szerint a kicsitől, és haladok a nagyobb felé.
Első szempontom az eutanázia, mint olyan. Nekem amúgy nem volt meg, hogy Hollandiában ez okés, és elérhető, és őszintén szólva igen nagy megkönnyebbüléssel tölt el a tudat, hogy ha az élet (a halál) úgy hozza majd, akkor elég lesz a kis lupommal egy 50- est lekarikázni, és még akár el is távozhatok békében, mikor én úgy döntök. Meg persze az orvosok úgy döntenek. Ami a sajnálatos, hogy ehhez azért már megfelelően iszonyatosan kell szenvednem, miközben az eutanázia lényege pont az, hogy a szenvedésektől megszabadítson. De legalább némi esély van arra, hogy ha egy ilyen történet előáll, akkor az ember dönthet egy ponton.

2. Olvastam pár helyen, hogy rosszallón nyilatkoztak emberek arról, hogy a lány megkapta a lehetőséget, amivel kvázi elismerte a társadalom, hogy képtelenek voltak a problémáját orvosolni. Hiszen a betegsége pszichikai eredetű volt, nem egy rák pl, amit nem tudnak meggyógyítani. Miért is nem tettek ebbe több energiát?
Lehet, hogy tettek.
Persze lehet, hogy nem. Lehet, hogy túl sokáig nem kért segítséget (írja is a cikk, hogy nem, mert szégyellte, ami történt vele). Egy viszont biztos szerintem. Egy olyan társadalomban, amely már eljutott odáig, hogy az életnél többre értékeli a méltó és viselhető életet, továbbá tiszteli az embert annyira, hogy engedi döntést hozni ez ügyben, ott a halál közelebb van az élethez. Elfogadhatóbb, elviselhetőbb, mint ahol a dolgok nem így működnek. Ahogy Forrest Gump mamája mondta:
– A halál is az élet része.
– Bár ne volna az- sóhajtott fel válaszul Forrest a mama sírja mellett.

De az. Az élet része. A modern társadalmakban pedig tabu. Nem beszélünk róla, nem akarjuk látni, nem akarunk gondolni rá, nem készülünk fel rá, nem mondjuk el a gyerekeinknek, nem akarjuk látni a halottainkat, nem akarunk tudomást venni arról, hogy meghalunk. Nem tudunk gyászolni, és nem tudunk a gyászolókkal mit kezdeni. Sürgetjük őket a felépülésben, vagy épp azon ítélkezünk, ha szerintünk „könnyedén“ talpra tudnak állni.
Nekem aztán van ebben tapasztalatom. Kétszer jártam a halál mezsgyéjén. Egyszer váratlanul csapott le rám, és ragadta el, akit a legjobban szerettem, és nem sokkal később én kísértem végig egy hosszú, sok szenvedéssel kikövezett úton a társamat. Mindkettő más volt, mindkettő máshogy pusztított. Engem. De mikor a férjemet láttam, akkor azt gondoltam, én ezt így nem csinálnám végig. Kiszállnék még azelőtt, hogy a helyzet eldurvulna (Három óriásplakát, Willoughby, és az ő levelei).
Persze az én viszonyom már más a halállal, mint az átlagembereké.
Szóval innen, a mi társadalmunkból elég nehéz pontosan látni, hogy ott, Hollandiában mik indukálják ezeket a döntéseket, és mennyiben értelmezhetőek kudarcnak, avagy humanitásnak.

Hülye hasonlat jut eszembe, de ha már Hollandia, akkor párhuzamba hoznám azzal, hogy pl a marihuána legális használatát sem képes felfogni és értelmezni egy olyan ország lakója, ahol minden második ember alkoholista, ám pár gramm fűért már lecsuknak. Hogyan volna képes érteni a mi társadalmunk az eutanáziát?

3. egyben legfontosabb szempont.
Az erőszak.
Vajon eljut- e a népek agyáig, hogy ez biza rohadtul nem játék? Nem mindenki fog belehalni a szégyenbe és a megalázottságba nyilván, de másokban mást pusztít. Az erőszak mindig pusztít.

Ez az ügy ikonikus, szinte önmagában forradalom. Kb olyat érzek, mint mikor a hős Emily Davison a lovak elé ugrott és meghalt a női választójog miatt. (Itt jelezném, június 6-án múlt 106 éve).
Senki nem figyelt addig a nőkre. Leszavazták, kinevették őket. Akkor pedig egy nő értelmetlen halála fölött megrendült a világ, és elindult a változás.

Noa Pothoven szimbóluma a sok millió megerőszakolt nőnek. Nem bírta elviselni az életet, és olyan „szerencsés“ országban élt, ahol a kudarcot vallott társadalom legalább egyet tudott tenni: Megszabadította a szenvedéseitől.
Biztos vagyok abban, hogy nem Noa az egyetlen, akinek az életét megmérgezte az elszenvedett erőszak. Éppen csak van , aki tud ezzel élni tovább, és van, akinek meg muszáj. De a sebet mind hordozzák magukban.

Tud- e ezzel a világ valamit kezdeni, akar-e, a nők, az anyák akanak-e, vagy marad a hír, szörnyülködünk kicsit, majd elfelejtjük 5 nap múlva, és megy minden tovább, mint eddig. Nyilván sejtjük a választ.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Kérlek, aláírásoddal erősítsd meg a Női Passzív Ellenállást, ha egyetértesz azzal, hogy a nőknek saját, és gyerekeik biztonsága érdekében ellenállásba kell kezdeni.

(A PETÍCIÓT A LINKRE KATTINTVA ÉRHETED EL)

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.
Érdekes történeteket találsz a Facebookon is: Gumiszoba)

 

One comment

  • A 2. ponton nagyon erősen elgondolkodtam, különösen azon, hogy mikor érdemes azt mondani, hogy “nem engedjük, hogy meghalj, mert tudjuk, hogy lehet rajtad segíteni”, és mikor van az a pont, amikor tényleg tiszteletben kell tartani a másik ember kérését.

    17 éves koromban jött elő a depresszióm, de csak hat évvel később diagnosztizálták. Az a hat év maga volt a pokol. És a legrosszabb az volt, amikor azzal a véleménnyel találkoztam, hogy aki öngyilkosságot követ el, az önző. Aki ilyet mond, az szerintem még soha nem tapasztalta meg, milyen az, amikor tényleg úgy gondolod, hogy már nem bírod tovább – és amikor meg vagy róla győződve, hogy a környezetednek is jobb lenne, ha meghalnál. Egy időben kifejezetten arra mentem rá, hogy megutáltassam magam a családommal és a barátaimmal, hogy ne hiányozzak nekik. Beszéltem olyan emberekkel is, akik nyíltan elmondták, hogy megvárják, amíg XY szerettük meghal, és utána megölik magukat, mert kizárólag az tartja őket életben, hogy nem akarnak másoknak fájdalmat okozni.

    Nem tudom, miken mehetett keresztül Noa, de ha úgy döntött, hogy meghal, akkor nagyon, de nagyon jó oka volt rá, még ha ez kívülről nem is tűnik jó oknak. Én nem gondolom, hogy az idő és a segítség mindent megold, és azt sem gondolom, hogy a végén úgyis minden jóra fordul. Ahogyan azt sem, hogy az élet önmagában érték, minőségtől függetlenül. Ugyanakkor az is bennem van, hogy annyira, de annyira fiatal volt, annyi, de annyi minden jó állhatott még előtte – lehet, hogy talán csak egy kicsivel több segítség kellett volna neki.

    😦

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s