Megújulás kellene-a pszichológiáról

pszichologia (1)
Hetedik hónapja ápoltam a férjemet, mikor azt kezdtem érezni, hogy segítségre van szükségem. Talán szupervíziónak nevezhetném, amire vágytam. Annyira magamra voltam hagyva társadalmilag és emberileg, akkora volt a nyomás, hogy azt éreztem, a frusztráltság, a tehetetlenség és a kimerültség felemészt. Ráadásul időnként iszonyatos agressziót éreztem, haragot, amit nem nagyon szerettem volna a haldokló férjemre rányomni. Így is pont elég bűntudatom van amiatt, mert időnként türelmetlenül szóltam hozzá, és nem asszisztáltam korrektül ahhoz a módhoz, ahogy ő végig akart menni az úton. Máskor mások felé adtam ki ezt a haragot. Nekik nem voltam képes eljátszani a reménykedő feleséget: “Hááát bizony, reméljük a legjobbakat, talán mintha ez a gyógyszer segítene valamit.” Mindenki ezt akarta hallani, miközben nekünk elmondta az orvos, hogy legalább 10 éve dolgozik benne a rák, és ez itt most a negyedik stádium. Innen nincs visszaút.

7 hónapig bírtam összeszorított szájjal, és akkor kerestem egy pszichológust. Nézelődtem a neten sokáig, de szinte minden bemutatkozó szöveg ugyanaz volt. Ha szerencsém volt, akkor nem kellett félspirituális dolgokkal találkoznom. Egyébként ott volt, hogy ezt is tanultam, azt is, amazt is. Persze mi mást lehet egy ilyen oldalon leírni. Máskor pont az zavart, hogy olyan nagyon barátságos és meghitt akar lenni az illető. Menjünk el sétálni, közben kötetlenül beszélgetünk… 25 rugóért.

Kihez forduljak? A nagyon drágához? A kevésbéhez? Kérdezősködtem is, gyászfeldolgozás, ápolási teher, frusztráltság, mindez úgy, hogy ne legyen férfi, és ne a hagyományos gender előírás szerint tanult szakember legyen. Nem szeretnék közhelyeket, és gyógyszereket sem. És ne legyen messze, mert hosszú időre nem hagyhatom magára a beteget.
Aztán valaki ajánlott egy szakembert, aki mégiscsak férfi volt, de állítólag nagyon jó, mert az ismerős ismerősének sokat segített. Hát jó- gondoltam- Megpróbálom.

Mérhetetlen csalódás lett. Először is alig volt türelme végighallgatni, majd mikor egyszer kicsit elhallgattam, akkor a maga felsőbbrendű fehér férfi tempójával azonnal belém vágott, és elkezdte a tanácsosztogatást. A férjem maga választotta a halált, őrajta már kár siránkozni. Én még fiatal vagyok, találhatok új párt magamnak, és lehet boldog 25 évem. Érzelmileg szakadjak le a férjemről, nézzek előre. Az én dolgom (DOLGOM!!!), hogy a gyerekeimet neveljem, érzelmileg tartsam, ebbe nem fér bele, hogy még az apjuk szenvedéseire is érzelmeket áldozok.
És ezt hosszan. Mikor mondtam, hogy biztos nem akarok új párt, sose amúgy, de most meg pláne nem kívánok ezen gondolkodni, akkor ismét rámtromfolt, miszerint hát most ezt így gondolom, de majd meg fog ez változni.

Itt kezdett ágaskodni bennem a kobra, és elnémultam, remélve, hogy észreveszi majd. Észrevette. megkérdezte, mi bajom. És akkor én elmondtam neki, hogy semmi szükségem arra, hogy megmondja, mit kell és mit nem kell éreznem. Azért jöttem, azért fizettem egy valag pénzt, hogy egyszer ebben a kibaszott életben (itt már emelkedett kicsit a hangom) valaki hajlandó legyen úgy meghallgatni, hogy nem érez ingert arra, hogy elmagyarázza az érzéseimet. Nekem. De úgy tűnik, ez még pénzért sem sikerül. És akkor elnézést kért, de láttam, hogy valójában szívesen szájba verne, mert mégis hogy jövök én ahhoz. Tulajdonképpen azt sem hagyta végigmondani, amit fentebb leírtam, mert már abba is belevágott: elnézést kérek, igazad van (Rögtön az első percben tegeződött, amit megint nem értek. Nekem attól nem lesz nagyobb bizalmam, ha tegeződünk). Azt akarta, hogy hagyjam abba a beszédet. Pont.

Hazamentem, és megoldottam a gondomat. Illetve a férjem oldotta meg, aki elment. Talán tényleg az utolsó pillanatban, még azelőtt, hogy összeomlottam volna.

És akkor megkezdődött a készülődés az ország elhagyására. És közben figyeltem, lestem a gyerekeimet, hogy ezzel most hogyan boldogulnak. És mondtam mindig, hogy keressünk szakembert (DE KIT???), és beszéljenek valakivel, ha kell. Két év alatt két embert vesztettek, a családunk szilánkokra esett szét. Vagyis nem, mert azért mi hárman összezártunk. Látszólag. Aztán történt valami. Teljes váratlanul egyikük elvesztette a kontrollt egy napon, és kiszakadt belőle valami olyan harag és gyűlölet, fájdalom és csalódottság, ami őt magát is megrémítette. És akkor azt mondta végre, hogy segítséget kér. És újra elkezdődött a kutatás, keresés, kérdezősködtem, nézelődtem, és találtam megint valakit. Jókat mondtak róla. Gyászfeldolgozásban csodálatos. Hát kicsit keresztény, de egyéb kritériumai jónak tűnnek.
Beszéltem vele.
Tetszett.
Mondtam neki, hogy a fiam nem hívő, tehát minden olyan hülyeség, miszerint a bátyja és az apja az isten combján lovagol, az nem fog neki bejönni, nem fog neki segíteni. Mondta, semmi gond, nem vallásos alapon szakember ő. Csoportokat is vezet. És alig van időpontja, de nekünk ad.

És a gyerek repült, és boldog volt. Azt mondta, olyan volt az ülés, mintha egy lámpa kigyulladt volna a fejében, és végre rálátna az érzéseire. Nem tudom, mi zajlott ott, mert nem is kérdeztem. Ez nem illik, ez az ő privát szférája. Elment még talán kétszer, majd nem. Akkor megkérdeztem, mi ennek az oka, és nem azonnal, de lassan kibökte, hogy rohadtul nem akar azért pszichológushoz menni, hogy az anyja ellen hangolja, és arról győzködje, mennyire rossz döntés elhagynunk az országot.
Kicsit irányt váltott a bácsi és gyászfeldolgozás helyett arról győzködte a gyerekem, hogy az anyja hülyeséget csinál. A legszebb a dologban, hogy a gyerekem – kiskorú lévén- nem is volt döntéshelyzetben, tehát neki egyszerűen azt kell csinálni, amit az anyja mond. Akkor miről is akarja meggyőzni?
9-92206_wtf-speech-bubble-png-wtf-clipart

És van még egy régi történet is. Az, mikor a legkisebb fiam kicsi elsősként elkezdte rágni a körmét, és elvittem szakemberhez. 7 hónapig minden héten elmentünk egyszer, majd a pszichológus leült velem szemben, elővett egy könyvre való jegyzetet, gyerekrajzot, és azt mondta, a gyerekem imád engem, és/de szorong.
Megérkeztünk hát az origóra, ezért vittem oda. A kérdésemre ugyanaz lett a válasz, mint ami maga a kérdés volt. Máig nincs válasz a szorongására, illetve én magam keresgéltem válaszokat, bántottam ezért magam is eleget, és az egész tetves iskolarendszert, amiben egy szenvedés volt az élete.

A negyedik történet pedig magáé a férjemé. Mikor éppen kórházban volt, mert műtötték, vagy a vérét mosták át, vagy kezelése volt, akkor ment be hozzá néha a pszichológus. Megállt az ágya mellett, és megkérdezte, hogy van. Szerencséje volt, mert a férjem olyan ember, aki –büszkeségből, férfiségből vagy tapintatból nemigen terhelte soha a környezetét az érzéseivel, fájdalmával, kétségbeesésével. Gyötrődött magában, és feldolgozta, ahogy tudta. Erre sem mondta, hogy doktornő (mer ez pont nő volt) félek, rettegek, üvöltenék a fájdalomtól, haragszom az életre, amiért ilyen igazságtalan és gyűlölök mindenkit, aki még élhet, miközben az én egyik lábam már odaát van. Csak azt mondta: megvagyok, köszönöm. És a pszichológus fellélegzett, és már ment is tovább.

Négy történet, négy pszichológus. Mind ugyanabban oktatódtak, és semmivel nem reagáltak jobban az adott problémákra, mint ahogy reagált volna a szomszéd Jucika. A reagálásuk teli közhellyel, lenyomással, erőszakkal. Pedig ők nem a szomszéd Jucikák. És tudom persze, hogy van jobb is. Lehet találni jobbat is. Csakhogy ez is olyan nekem kicsit, mint mikor a férfiakról beszélnek nők. Jaj, hát ne legyél szkeptikus, vannak azért korrekt férfiak. Lehet találni… Na, biztosan, de kinek van kedve keresgélni? Hány csalódás, hány elpazarolt óra kell ahhoz, hogy találj valakit? És kinek van ehhez kedve, ha közben a világ meg teli van sokkal érdekesebb dolgokkal, mint a pasizás?

Hány pszichológusnak kell a lélekbe taposni, hogy végre találjunk egyet-egyet, aki tud csendben lenni, aki nem sért határt, aki elfogulatlanul tud hallgatni? Aki nem akar visszanyomni a rendszerbe, aki abban támogat, hogy én magam- te magad- találj megoldást az életedre? Kik ismerik a jó kérdéseket? Miért nem alkalmazzák egy olyan világban, ahol már egy laikusnak is elérhető az értő hallgatás tudománya (Thomas Gordon beszélgető módszere)?
Persze lassan megy a változás. Ahogy a rákgyógyításban is még mindig a kemoterápiát nyomatják, miközben a betegek nagy része abba hal bele, ahogy az oktatás is porosz módszereken nyugszik, miközben tudjuk, hogy az nem vezet kiteljesedéshez, és sok gyereket frusztrálttá és körömrágóssá, vagy értelmetlenül lázadóvá tesz. Valahol, valakiknek pont jó így.
Pont jó a pszichológiát így tartani, és a pszichológusokon keresztül működtetni nem működő rendszereket. A család, a házasság halódik, de erről a pszichológia, és annak irányadói nem vesznek tudomást.
Pedig volt kezdeményezés a megújulásra. Anno írtam is erről. Azok a szakemberek, akik elindították, azóta is eszerint dolgoznak és tanítják azokat az új generációs szakembereket, akik szeretnének reagálni a jelenidőre.
De hol van ebben az a néhány gólem, akik valóban sokat tehetnének a megújulásért (tudjukkik). Sehol. Feminizmus helyett familizmus, mi?
Hol a tudomány nagyvonalúsága? Hol az elkötelezettség a szakma iránt, az emberek iránt? A segítés vágya? Hol?
Milyen tiszteletre méltó lenne, ha Bagdy (akinek személye évtizedek óta rányomja a bélyegét az egész szakmára és oktatásra) azt mondaná egy napon: Hát, emberek, olvasok, nézek, figyelek, és azt kell mondjam, az idő meghaladta azokat a módszereket, amiket 50 éve jónak gondolunk. Felül kell bírálnom néhány dolgot, amit eddig mondtam, de figyeljetek most azokra a hangokra, amik eddig csak csendesen szóltak. És itt jöhetnének a nevek, a cikkek, a linkek. És rögtön levegőt kapna a rendszer, és tízezrek akarnák a változást, hiszen ha imádott Emőke nénijük azt mondja, hogy az jó, akkor az jó.
Nagy felelősség egy ilyen szakmai befolyás. Fel kell hozzá nőni lélekben és erkölcsileg. Úgy tűnik, ez a magyar nagyoknak nehezen sikerül. Lassan olyanok ők, mint a bicikliküllők közé tolt vaspálca. Csak akadályok, csak nehezítő tényezői egy régen várt megújulásnak.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok

4 hozzászólás

  • Jó pszichológust találni mázli kérdése, sajnos. Leginkább mázlié.
    Nekem életemben 2x volt dolgom pszichológussal. Az első rettenetes szar volt, konkrétan nem érdekelte, hogy én mit mondok vele szemben ülve. “aha,aha, ühüm”, és láttam rajta, hogy egy szótag nem jutott el hozzá abból, amit mondtam. Majd tizensok év után egy másik pszichológus, bár nem volt tökéletes, de: empatikus volt, odafigyelt, meghallgatott, végigvezetett, és bátran tehettem a lelkemet a kezébe. Mai napig profitálok abból, amit magamról tanultam nála, pedig már három éve befejeződött a terápia.
    Nem tudom, mi történt volna, ha a második próbálkozásra is egy oda nem figyelőset fogok ki….? Mert megeshetett volna. Sajnálom, hogy ti így jártatok, és együttérzésemet szeretném kifejezni a veszteségetek miatt.

  • Borzalmas, hogy az ember kiszolgáltatott, segítséget kér és csak kioktatást és álmegoldásokat kap. Az egyetlen jó dolog abban amit leírtál, az az, hogy negatív irányba már nem tudtak titeket befolyásolni. Van két élményem “segítőkkel”: Az egyik egy grafológus nő, aki az írásomat elemezve arra jutott, hogy össze van bennem keveredve a női és a férfi én, és hogy menjek el a női oktatóprogramjára, ahol meg lehet tanulni pl, hogy kell kiszállni nőiesen az autóból, sminkelni meg ilyenek…. és mivel fiatal voltam akkor, arra gondoltam szomorúan, hogy dehogy megyek én ilyenre nagyon távol áll tőlem, de csak évek múlva tudtam erre úgy visszagondolni, hogy jó nagy hülyesége mondott.
    A másik eset, kineziológiai oldásra jártam, és ott a nő ugyanarra jutott: össze van bennem keveredve a női és a férfi én, és pl papírra le kellett írnom 100 női meg 100 férfi tulajdonságot és utána le lettem baszva, hogy ugyanazokat írom a papírra és ezt rendbe kell szedni, el kell dönteni melyik-melyik. Ezt a segítést alsó hangon másfél év volt kiheverni, és mindkét eset azért volt rossz, mert volt olyami is amivel segítettek, vagy amivel tudtam azonosulni, és akkor nehéz kiválogatni, hogy most mit vegyek magamra, és mi az amit utasítsak el. Most ott tartok, ha még egyszer valaki ilyen hülyeséggel jön, azt azonnal otthagyom, mert nincs időm szűklátókörű emberekre.

    Amit írtál arról a pszichológusról, aki el akarta mondani hogy érezz, az kritikán aluli…és őt is valaki ajánlotta, mint jó szakembert, olyan szakembert, aki segített neki…borzalom.

  • Nagyon mély elgondolkodásra sarkallt ez az írás, számos területen visszaköszönni látszottak benne a saját élményeim is. Ötéves képzésben tanultam pszichológiát, amelyet három év praktizálás követett, állami oktatási-nevelési intézményben. Három esztendeig voltam képes pszichológusként dolgozni, aztán az állandósult stressz, szorongás és komoly kiégési tünetek megjelenését követően végleg felhagytam a szakma gyakorlásával. Azóta nem egy megnyilatkozást tettem közzé a különféle internetes felületeken, illetve hosszabb lélegzetvételű tanulmányt is szereztem a pszichológia területén általam tapasztalt anomáliákról. Az egyetemi oktatást rendkívül színvonaltalannak tartottam, eltekintve egynéhány ritka kivételtől a tanóráink zöme érdektelen és unalmas volt, életszerűtlen és használhatatlan információk tömkelegét árasztó. Arra azonban egyáltalán nem tanítottak meg, hogy mi az emberség, a szakmai színvonal és az empátia, illetve arról sem tudtunk meg semmit, hogy miként kell egy emberrel szemben szakemberként helyet foglalni.

    Első páciensem egy nevelőotthonos kamaszlány volt, önsértő viselkedés tüneteivel, voltaképpen belöktek hozzá teljesen kezdőként, majd pediglen nem egyszer jegyezték meg, hogy “hát ezt bizony nem így kellett volna”. Sohasem volt alkalmam korábban ilyen jellegű segítő beszélgetés lefolytatására, ötévnyi képzés után voltaképpen csináltam úgy, ahogyan azt korábban a különféle filmekben láttam. Semmit sem tudtam meg az egyetemi tanulmányaim során arról, hogy miként is kell valódi pszichológusként segíteni, ám ők valószínűleg minderre azt mondanák, hogy biztos nem figyeltem eléggé, vagy esetleg ellinkeskedtem az oktatást. Pszichológusként, ráadásul kezdő pszichológusként állami szférában, közoktatásban, vagy klinikákon boldogulni szinte lehetetlenség, az órabér nagyjából ezer-ezerötszáz forint környékére jön ki, illetőleg a folyamatos kudarcélmények hatására az embernek egy idő után voltaképpen az életben maradáshoz sem mutatkozik már semmiféle kedve, hogy a szakmai fejlődés akarásáról és a munkahelyen való keményebb kiállásról ne is beszéljünk. Nem egyszer tapasztaltam meg a szakemberek részéről a felsőbbséges gőgöt, arroganciát és lealacsonyító, fennhéjázó és megalázó viselkedésmódot, amelyet nem csupán a segítséget kérő páciensek, de a fiatalabb kollégák irányában is kifejtenek. A pszichológusok nagy része nem csupán a páciensek, de a szaktársak irányában is meglehetősen sajátságos viszonyulásmódot mutat, rendkívüli versengéssel és féltékenységgel tekintenek a másikra.

    Persze elképzelhetőnek tartom, hogy mindezen panaszaim és sérelmeim egyedül az én alkalmatlanságomnak és gyengeségemnek köszönhetőek, többek között ezért is döntöttem úgy, hogy véglegesen felhagyok a szakma gyakorlásával, és a személyiségemhez sokkal inkább illő munkakörnyezetet választok, azonban akárhogy is nézzük, nyolc évnyi pszichológiai tanulmányok és tapasztalatok birtokában azt hiszem, a megfelelő rálátás birtokában, joggal állíthatom, hogy katasztrofális állapotok uralkodnak a magyarországi pszichológus társadalomban, amelynek okairól korában már nem egyszer volt alkalmam írni. Az egyetemi oktatás eleve a tömegképzésre épül, és a frissen végzettek többsége képtelen olyan munkahelyen elhelyezkedni, amely szakmai fejlődését lehetővé teszi. Jelentős részük fásult, beletörődő és életkedvét vesztett emberré, avagy éppen arrogáns, lekezelő és felsőbbséges “kiképzőtisztté” válik. A magasabb végzettségek megszerzése különféle képzések során történik, amelyeknek díja több millió forintra rúg, pedig ezek lennének a pályakezdő szakemberek egyedüli reményei arra, hogy egyszer majd emberhez méltó munkakörnyezetben legyenek képesek dolgozni, és ne folyamatos megaláztatások és kudarcélmények jussanak csak számukra osztályrészül. Persze, alternatíva lehet, hogy a munkahely átvállalja bizonyos képzések költségét, amelyek havi 130-150 ezres fizetés mellett voltaképpen megfizethetetlenek lennének, azonban annak fejében, hogy a képzési idő (rendszerint 2-4 év) kétszeresét (tehát 4-8 évet) szolgálja majd le az illető az adott munkahelyen, távozása esetén pedig szükségessé válik a kérdéses összeg visszatérítése a munkáltató számára.

    Mindez csupán néhány gondolat azok közül, amelyek bennem az elmúlt esztendők során megfogalmazódtak. Életem egyik legnagyszerűbb döntéseként tartom számon, hogy feladtam a pszichológusi pálya gyakorlását. Hálás vagyok annak felismeréséért, hogy végső soron egyfajta maffiahálózatot pénzeltem a befizetett képzési díjakkal, amelynek keretein belül csupán a piramis csúcsán álló, szűkkörű réteg számára adott a boldogulás lehetősége, főként az alattuk állók kétségbeesett vergődésének köszönhetően. Létezik ugyanis egyfajta pszichológus elit, akik képesnek mutatkoztak hozzáférni azokhoz a lehetőségekhez és képzésekhez, amelyeknek birtokában úgymond terapeutaként jogot nyernek gyógyító tevékenység végzésére, sok esetben 10-15 ezer forintos óradíjak fejében. Velük szemben pedig azok a pszichológusok állnak, akik kevésbé mondhatják magukat szerencsésnek, talpraesettnek, vagy jobb kapcsolatokkal rendelkezőnek, és akik így voltaképpen csak arra lesznek jók, hogy elvigyék az egész szakma inkompetenciájának és embertelenségének bűnbaki szerepét. Arrogáns és pénzsóvár elit, kontra kétségbeesetten küzdő, fásult, valaha lelkes, kiégett pszichológus-plebs.

  • Nagyon jol rimel erre Gergely Sara irasa az Uj Egyenlosegen, egy tavalyi cikk a kritikai pszichologia temajaban. Dobbenet, hogy mostanra jutottunk csak el oda , hogy egy ennyire nyilvanvaloan jogos kritikat meg lehessen fogalmazni, na persze meg mindig nem a kozbeszedben, hanem max kutatoi berkekben. Az, hogy pszichologusoknak milyen ordas nagy vakfoltjaik vannak szociologiai vonatkozasban es hogy milyen gyonyoruen visszakoszon itt is, ahogy adott csoportok keptelenek elvonatkoztatni a sajat privilegizalt helyzetukbol adodo ertelmezesi keretektol, hat ez mindent ebreszt az emberben , csak epp bizalmat nem. Total remenytelenek. Vegul is Gulyas Saranak is csak egy szociologus diplomat kell szereznie a pszichologusi melle, hogy ilyen szinten atlassa, hol van a kutya elasva, gondolom a pszichologuskepzes ket kezzel kapkod a lehetoseg utan, hogy frissen, izibe beepitse ezeket a szociologiai ismereteket az oktatasaba. Erre az irasra gondolok : http://ujegyenloseg.hu/kie-a-pszichologia-kinek-es-miert-van-szuksege-a-kritikai-pszichologiara/

Hozzászólás a(z) webco bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s