A gyereknevelés megtanít az alázatra

Az anyaság alázata

 

Van az a kérdés, ami csak elhangzik előbb- utóbb egy ilyen helyzetben, amilyen az enyém:  Mit keresel te itt? Mit keres egy ilyen ember a mekiben?
Megvolt nekem is. Kis FB ismeretség, profil átnézése, megosztott cikkek. Elég jól le lehet csekkolni valakit ebből, és aztán összerakni a képet, amit látunk ott, és ahhoz képest az élethelyzetet.
Gondoljuk most azt, hogy esetemben elismerés, mikor az új ismerős azt érzi, talán nem ezt kellene csinálni ezekkel a kompetenciákkal, amit (éppen most) csinálok. Mit keresek én itt?
Mert amúgy meg szar. Volt már rosszabb is életemben, talán ez segít, hogy ezt a mostanit sztoikus türelemmel viseljem, ám tényleg vicces, hogy a tanításon kívül mostanra három szakmát szereztem, és ott gályázok bent.
Miért?
Mert nem tudok még jól beszélni, és kell a bejelentett, biztos munkahely ahhoz, hogy a biztosításunk legyen, el tudjam tartani a gyerekeim, míg ők tanulnak. Ha ezt összerakom,  megoldom, akkor utána lehet agyalni, hogy ebből hova fejlődünk.
Mi tehát az origó fentebbi problémakörben?
A gyerek.
Én magam fél lábon elugrálok a Szaharáig is, ha kell, tegyél ki egy sziklaperemre, és életben maradok, vagyis magam miatt sosem aggódom túlságosan, de a gyerek, az nem játék. Még az ilyen nagy, majdnem felnőtt gyerek sem. Mondom ezt most, a felnőttségük kapujában, miközben egész eddigi életükben milliónyi hibát, felelőtlen, rossz döntést hoztam azoknak összes következményeivel. Csak hát ezeket a következményeket javarészt utólag látja már az ember. Utólag gondoljuk, hogy azt úgy nem kellett volna. Majd a mostani döntésnek is lesznek következményei, majd gazdálkodnak azzal a ténnyel, nehézséggel, lehetőséggel, amit teremtett ez a helyzet, hogy kihoztam őket Németországba.
És hogy dolgozok a mekiben.
Szóval csak néz ez a drága nő, miközben a fotokönyvét tervezzük, és nem érti. Mit keresel te itt? Mit keresek én itt?
Hát ez ilyen- mondom (és nem teszem hozzá, hogy most jön a tanítás, figyelj, és okulj, mert te még előtte vagy). – Ez ilyen. Álmodsz, vannak kvalitásaid, tehetséged, aztán meg szülsz, és onnantól az van, amit az élet megenged. Hacsak nincsen persze olyan társad, akivel osztoztok a terhen, vagy nincsen elég pénzed, hogy megvedd a nálad szegényebb nők gondoskodási képességeit, vagy nem áll haptákban egy rakás nagyi, hogy míg te építed magad- az életed, addig valaki más cipelje a súlyt. De ha van is, a felelősség akkor is a tiéd. Akkor is sok, nehéz, kimerítő, és sok esetben pusztító. Minden döntésedben, minden akarásodban ott van a szempont, a gyerek. Vele mit teszek, megtehetem- e, rá milyen hatással lesz ez. És ez a felelősség mindig lefarag mindenből, ami- aki te magad vagy.
Ezt így nem mondom neki. Azt mondom, ha gyereked van, meghajtod a fejed, összeszorítod a fogad, és csinálod, amit kell. Ez egy ilyen.
Kíváncsi vagyok, érti- e, tovább gondolja- e a maga életére érvényes opciónak? Belelátja- e a jövőjébe ezt a két mondatot, vagy azt képzeli, amit mindenki más, hogy majd vele másképp lesz, neki könnyebb lesz. Ez a nő itt eltolta, béna, nem jól csinálta, de majd ő. Majd neki jobb partnere van, meg neki segítenek, meg ő okosabban. Mindenki ezzel altatja magát, míg egy napon pont ott nem lesz, ahol a (majdnem) összes többiek.

Ha úgy lesz, legyen úgy, nem is vitatom el tőle. Legyen neki könnyebb, teljesebb, vagy legyenek kisebbek az álmai, a kvalitásai, hogy ne fájjon majd a veszteség.

Ennek az egész gyerek-projektnek egyik legnagyobb és legfelfejthetetlenebb titka mégis az, hogy ha van olyan szerencséd, hogy végül a gyereked szerethető, szép jövőt sejtető, jól érző és gondolkodó emberré válik, akkor büszke vagy, és szereted (jaja, amúgy is, csak így könnyebb). Nem kezdeném újra. Ha visszamennék a múltba a mostani tudásommal, biztos nem így csinálnám. Nem is értem, hogyan bírtam csinálni. Hogyan nem bolondultam meg, nem roppantam össze, hát nem értem. Égnek a sebek a lelkemben, a veszteségek, hogy mi minden lehetett volna még. Az a fekete lyuk a szívemben, amit a fiam hagyott maga után, és amit a másik kettő sem tud beforrasztani, bármennyire is csodás emberré válnak. Nem tudnak helyette élni, nem tudom nélküle őket jobban szeretni. Közben pedig figyelem őket, hallgatom, mikor a világról beszélnek, egyre többször tanulok tőlük. Figyelem ezt a másféle, frissebb világnézetet, amit az életembe hoznak, és hatalmas boldogsággal tölt el, amivé azt a mindent szűrték, tették, dolgozták át, amit tőlem kaptak. Akivé lettek.
Lehetne ez végszó semmiféle tanulsággal, ám az is van, hogy egyre inkább azt gondolom, hogy ez a valamivé levés is igen nagy hányadban a jó szerencsének is köszönhető. Szeretnénk azt hinni, hogy a szülő mindenható lehet, és a nevelése irányt mutat. Én úgy vélem, hogy ez maximum felerészben igaz. Amivé egy gyerek válik, az közös munkája gyereknek, felnőttnek. Csak így lehetséges, hogy jó embereknek is növekedik semmire való gyereke, és a legmélyebb pokolból is kinőhet nemes virág. Én magam hálás vagyok a fiaimnak, hogy ezzé tudtak válni, hogy így tudunk itt együtt lenni, hogy nem szakadtak bele a két nagy tragédiánkba, hogy nem hátráltatnak, hanem ráültek a flowra, amit alájuk fújtam.
Mi más adhatna egyéb erőt ahhoz, hogy minden éjjel ott rohadjak a mekiben, ha nem a lehetőség, amit bennük látok? Az ő lehetőségük.

Mindezt nem mondhatom el ennek a lánynak, mert ha meglátja a műszakvezető, hogy sokat dumálunk, akkor biztos kitalál valamit.

A gyereknevelés megtanít az alázatra. Nem lehet megúszni a megpróbáltatásokat, az idegi, testi, lelki kimerülést. Nekem mindig gyanús, ha valaki két- három gyerek mellett nagy karriert épít. Ott vagy szitter van, vagy pénz, vagy komoly segítség, vagy tuti partner, vagy… vagy nagyot szívnak a gyerekek. Mert a gyereknek kell a befektetett idő, az odafigyelés. És lehet olyat, hogy megcsinálod magad, csak akkor mindig illik elmondani, hogy nekem ugyan sikerült, de azért, mert… (és itt jön a megfelelő ok). Tudjuk, hogy Bagdy Emőke gyerekeit is szitterek nevelték. Sose volt velük, mert írnia kellett egy rakás könyvet állami rendelésre arról, hogy a nők csak takarodjanak vissza a gyerekeik mellé.
Kamuzás, hogy megy együtt. A valóság az, hogy még előtte kellene tudni eldönteni, ki mit akar, mit vár az életétől, és mit képes adni a gyerekeinek, ha már majd itt lesznek. Eszerint kellene dönteni és vállalni. Ha meg már ott a gyerek, akkor bizony le kell szépen hajtani a fejet, ha kell, lemenni négykézláb, és csinálni #amitköll

Ha pedig mindezt írástudóként csináljuk, akkor fontos őszintén írni arról, hogy milyen ez, és mit ad cserébe. Megéri- e, és ha igen, akkor miért. Avagy miért nem. Az őszinték segítik az utánuk jövőket abban, hogy ők tisztán láthassák a jövőjüket. Ez minden nőnek felelőssége.

 

További kiváló cikkek a témában. Olvasd el, ha tisztán akarsz látni:

ANYASÁG

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

 

One comment

  • Szoval igen. Szitter ES tuti partner ES mar 10 eve egy normalis tarsadalom. Igy. (De meg igy is kb Mekiztem egy evet en is, mikor a gyerekek utan itt elkezdtem dolgozni. Mert azelott a 2 fizu nelkul nem volt penz szitterre.)

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s