Mikor lelkek találkoznak

Olyan különösek az érzelmek. Néha az ember akkor gyengül el, ha valami jó éri. Amíg küszködni kell, az élet ostorral ütlegel addig könnyebb erősnek maradni, mint mikor váratlanul egy nem várt gesztus jön feléd, vagy egy meleg hang szólít meg.
Most minden jó, mégsem egyszerű. Minden megy szépen előre, olajozottan, levajazottan. Szoktam mondani embereknek, hogy Németországban nem lehet elcseszni az életet. Itt, ha minimális talpraesettség, munkakedv, akarat és küzdőszellem van valakiben, az lehetetlen, hogy elcsessze. Németország megtart, lapáttal szórja rád a pénzt, és támogat abban, hogy megkapaszkodj (erről van mostanra néhány nagyon szép történetem). Ettől azonban még nehéz. Ha nem tudsz beszélni, ha felelős vagy másokért, akkor sok olyan stresszhelyzet ér, amit vinni kell magaddal. És viszed. És hiszed, hogy van értelme. Néha meg elgyengülsz, mert megérint egy zene, előbújik egy emlék, eszedbe jut valaki otthonról, a múltadból. Vagy valaki itt, melletted kedves, és megölel. Olyankor a legnehezebb.

smart

Mikor kiérkeztünk ide, nagyjából 1 hét múlva vettem egy autót. 10 éve vágytam egy kis Smartra, most meg úgy gondoltam, hogy kell nekünk egy kis fogyasztású, német rendszámos autó, főleg, hogy a fiam időközben jogosítványos lett, és hogy a tömegközlekedés errefelé enyhén szólva nem ideális. Megvettem tehát az autót (A Smartot), és másnap összetört(em). Megdobta az úton egy bucka, majd rögtön utána egy másik, a kocsi pedig, mint egy gumilabda, pattant egy nagyot, elvesztette az egyensúlyát, és már borult, gurult, bele egy két méteres árokba. Ügyesen a lábára fordult, én meg ezek után kimásztam a napfénytetőn. A zene szólt, a világ csendes volt. A Mindenség meg se rezdült attól, ami velem történt.
Életben maradtam, ami lehet akár áldás, vagy átok – nézőpont kérdése. Nem is fájt semmim. Akkor még. Néhány perccel a landolás előtt, miközben az autó forgott velem, valami lelassult, halál közeli dimenzióban jártam, ahol elsőként nagy nyugalmat éreztem a bizonyosságtól, hogy most meghalok, majd eszembe jutott, hogy mi lesz akkor a fiaimmal. Szegény kicsikéim- gondoltam- itt vannak a világ túloldalán, és most én is lelépek mellőlük. Mit fognak itt csinálni nélkülem? Ám az élet másképp döntött. Az autó ripityára ment, én viszont életben maradtam. Mikor visszajöttem onnan a mezsgyéről, felálltam az autóban, kikönyököltem a napfénytető betört résén, és akkor láttam meg az úton egy hatalmas traktort, melyből eddigre már mászott is lefelé egy fiatal, közepes termetű, szemüveges fiú. Mikor leért, akkor láttam, hogy a traktor kereke nagyobb nála. – Micsoda hatalmas jószág ez, te jó ég!- gondoltam.- És ez a fiatal, szalma hajú, finom hangú fiú vezeti? Hogyan bír el vele, mikor én még egy Smartot sem voltam képes az úton tartani? Eddigre eljutott hozzám a hangja is, csak hát nem értettem, mit beszél. Egy hete voltam Németországban, s ez az idő még arra sem volt elég, hogy a középiskolában felszedett német visszaússzon az agyamba. (Mai napig a „külföldiül” beszélés nekem angol elsősorban. Jelenleg ott tartok, hogy németül indítok, és ha nem jut eszembe valami, akkor azt mondom tovább angolul. Nem baj. Sokan értik). Tehát ott volt ez a fiatal fiú, én mondtam, nem értem, mit beszél, aber do you speek English? És beszélt angolul.
Nos, ez a fiú akkor ott maradt velem az úton közel egy órát. Ennyi kellett, hogy a barátnőm megtaláljon, és értem jöjjön. Én látszólag jól voltam, nem véreztem, eszemnél voltam, és mondtam is a fiúnak, hogy menjen nyugodtan, jön a segítség, borzalmas a hideg, én nem akarom feltartani.
Fáztunk. Frusztrált, hogy rabolom az idejét, közben morfondíroztam, hogy milyen érdekes, hogy egy ilyen fiatal, intelligens gyerek traktort vezet, dolgozik, és nem derogál neki… Hát kizárt dolog, hogy nem tanul valahol, hiszen látszik, hogy „több van benne” egy traktorosnál.

Beszélgettünk. Mondta, hogy látta a balesetet, és hát ez egy farm- út (bármi legyen is az), amit a traktorok felgyűrtek, emiatt hullámos, és ez a hullám dobta meg a kocsit. Ha tudtam volna, mondtam volna neki, hogy ez a hullám ugyan elég kellemetlen (sok van errefelé), de én térdig érő gödrökhöz és foszló utakhoz vagyok szokva, mert én arról a Magyarországról jövök, ahol az utakat is ellopták. És tényleg, mióta kint vagyunk, én még egyetlen kisujjamnyi gödröt sem láttam. Igaz, a hullámokkal tényleg nem árt vigyázni.
Szóval így társalkodtunk, közben az én fogam vacogni kezdett, bár kabátban voltam, ő pedig várt rendíthetetlenül, pedig csupán egy pólót viselt. Időnként megkérdezte, hogy jól vagyok- e, minden rendben van- e. Nem akartam neki mondani, hogy közben a jobb karom egyre jobban fáj, így csak bólogattam: Igen, igen, minden rendben, és you can to go home.
Nem ment.
Később megjöttek értem, s ő megkérdezte, kell- e tanúskodnia, szükségünk van- e rá, majd mikor látta, hogy biztonságban vagyok, felmászott az elképesztő John Deerjébe, és távozott.

Ennek lassan két hónapja. Időnként gondoltam erre a fiúra. Hogy milyen kedves és figyelmes volt. Abban a nagy hidegben ott őrzött, pedig folyton el akartam küldeni. Az anyja lehetnék. Eleve milyen komoly fiúnak kell lennie, hogy egy ilyen összetett járművet vezessen. Milyen különös, hogy pont ő volt itt, hiszen a baleset előtt két nappal találkoztunk a mezőn. Én csatangoltam, ő meg szart permetezett a földeken a trakijával. Kis híján megpriccentett, akár meg is tehette volna, a birtokán trappoltam keresztül egy biciklit tolva, de megvárta, míg elmegyek, csak azután kezdte szórni a híg lötyit. Akkor is ez az érzés volt bennem: Milyen figyelmes.
Míg a barátnőmet vártuk most, elmesélte, hogy látott engem, ő is emlékszik rám.

Az eltelt pár hét alatt nekem lett lakásom, berendeztem, a fiaim bekerültek az oktatásba, megtaláltam az uszodát, ahová járhatok, kihoztam az állatainkat, dolgozom, és miután 3 hét alatt a munkahelyemen végigtrappoltam a szamárlétrát, mostanra kiraktak a pultba. Beszélnem kell, pénztárgépet kezelni. Örülök neki. Hiszem, hogy ahhoz, hogy fejlődni tudjon az ember, érdemes mindig kicsit magasabbra nyúlni annál, mint amit elér. Persze nem olyan magasságba, ami irreális, csak olyanba, amihez pipiskedni kell. Németekkel kommunikálni nekem igen határozott pipiskedés még akkor is, ha a téma erősen korlátozott és szűk, és ha mégoly türelmesek is velem. Viszont erőt adó is, reményteli, vidám. Belátható távolságba hozza azt az álmot, hogy majd egyszer normálisan tudjam használni a nyelvet.
Tehát. Nyomogatom a gépet, fogadom a vendégeket, mikor bejön egy kisebb társaság. 6-8 fiú még 20 év alatt. Nem nagyon figyelek rájuk, a személyükre, csak felveszem a rendeléseiket, beszedem a pénzt, oszt jóvan. Jönnek azután mások, majd egyszer valaki odaáll egy kuponnal, amit az imént kapart le a monopolyjáról, és kér egy fagyit. Felnézek, és még az én borzalmas arcmemóriám is tudja, hogy ezt a valakit ismerem. Ő néz, mosolyog. Fura ez a mosoly, ez a szemüveg. Az agyam kutat a mélyben. Nem akarja elhinni, hogy itt ismerősbe botlik. Ő látja, hogy keresgélek. – Ja, ich bin- mondja- és ahogy hallom a hangját, hirtelen már látom is a vékony pólójában ott a kerék mellett. Igen, ő az. A fiú, aki őrzött azon a hideg, és rémisztő délutánon, mikor a fiaim majdnem elvesztették az egyetlen embert, aki még vigyázni tud rájuk. Drága gyerek- jut eszembe. – A fiam lehetne.
Később viszem ki a rendelésüket. Akkor forgatom körbe a szemem. Helyes, intelligens fiúk mind. Akár az enyémek is itt lehetnének köztük- ugyanaz a korosztály. Ahogy leteszem a tálcát, muszáj megkérdeznem a fiút: – Alles gut? – Ja. –feleli- Und du?
Néznek a srácok. Szerintem már tudják, mi ez, szerintem elmondta nekik, ki vagyok. Hogy élek. Vagyok. Túléltem. Hogy az életünk egy röpke pillanatra összekapcsolódott nem is olyan rég egy legelő és egy törött autó mellett. Hogy van itt egy nő valahonnan a balkánról, aki pár hete túlélt egy túlélhetetlent, és aki ma már-ha gyengén is -beszélni tud németül. Aki az anyja lehetne.

 

Legutóbb frissítve8

 

Furcsák az érzelmek. Mikor menni kell előre, akkor az ember csak halad megállíthatatlanul. Nem sír, nem gyöngül el. Tartja, akiket szeret, tartja magát is. Néha a világot tartja. Aztán elég valami elenyésző kicsiség, egy lélek, ami kapcsolódik ehhez a másikhoz egy pillanatra, és a páncél megreped.
Az öltözőben sírtam egy rövidet utána. Fogalmam sincs, miért. Fogalmam sincs, mi ez az érzés. Megrendítő volt. Bizalmas. Intim. Ő tud rólam valamit, miközben nem tud rólam semmit. Ő tett értem valamit, ő nem hagyott egyedül, ő ott állt a vártán. Nem ismerős, nem barát, csak egy idegen. Az embersége megrepeszti a páncélt, elgyengít, egyben megerősít.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s