Olyan, mintha börtönben lenne

Crying boy

Foto: NLCAFE

Nem lehet erről eleget írni. Nem lehet a tudatos gyerektelenségről eleget írni. Hogy ez, amit én csinálok, az nőmozgalom- e, azt nem tudom. Valaha azt gondoltam, igen, ma meg már azt gondolom, hogy én mindig csak csiripelem, ami bassza a csőrömet, és az pont találkozik az ún. nőmozgalommal. Mostanában meg nem feltétlen, mert én egy ideje azt érzem, hogy a környezet védelme, a fenntartható társadalom, a női szuverenitás, a gondoskodás válásága, és maga a nagybetűs Elnyomás mind-mind összefüggnek a gyerekvállalással, vagy nem vállalással, ilyeténképpen muszáj beszélni erről hangosan és nők számára sem mindig szimpatikus módon. Ugyanis miközben az átlag nő még mindig veri az asztalt, hogy neki joga van szülni, miközben látja a világ élhetetlenségét, különös tekintettel országunk élhetetlenségére, addig még mindig túl sok gyereket, friss gyereket vagy gömbölyödő hasat látni az utcákon. Magánügy? Persze. Viszont amiképpen bárki bárhol véleményezheti a nem szülő nőket, vagy azokat, akik random személy szerint túl sokat szültek, úgy szerintem pont bele kellene férni a vélemények sokféleségébe annak is, ha valaki azt mondja: a mostani világban, főképpen Magyarországon felelőtlenség gyereket vállalni. Talán jobban közügy ez, mint erőszakkal manipulálni szülésre a nőket, ugyanis miközben a meg nem született gyerekek nem terhelik a bolygót, nem lesznek túlterhelt, elszegényedő szülők boldogtalan kicsinyei, nem lesznek bántalmazva, nem fognak éhezni, nem fognak a kiszáradó Földön szomjan halni, nem esnek természeti katasztrófák áldozatául, addig mindazok, akiket idepottyantanak a lelkes anyák, azok bizony jó eséllyel jutnak ilyesféle sorsra. A statisztikákat és a kilátásokat vizsgálva. Ez pedig közügy. Tehát van közöm hozzá. Ahhoz is, mikor 4-5 gyerekes anyák érdekében felhívások vannak, hogy segítsünk, mert mindjárt éhen halnak. Ez is közügy. Tehát beszélhetek róla.

“De erről persze nem beszéltem senkinek, még magamnak is csak utólag, évekkel később ismertem be, hogy miért érzem magam ennyire rosszul. Akkora tabutéma, hogy ha megemlíteném a többi anyának, még az is lehet, hogy megdobálnának cumisüvegekkel. Most, sok év elteltével már megszoktam az anyaságot, és nyilván nagyon szeretem a gyerekemet, normálisan ellátom az anyai feladataimat körülötte, ölelgetem és puszilgatom, amennyit csak lehet, de közben mindig ott van bennem a kérdés, hogy milyen életem lehetett volna, ha ő nem születik meg. És sajnos mindig az a válaszom rá, hogy jobb lett volna.”

Fentebbi idézet egy cikkből, mely néhány nő névtelen nyilatkozatát írja meg az anyaság valódiságáról. Arról, hogy milyen úgy anyává lenni, hogy az ember enged a nyomásnak, vagy nincsenek valós információi arról, milyen húsz év következik a szülőszoba után.

20 éve még nem volt erről beszélve. Nem lehetett ilyeneket mondani. Csak arról volt beszélve, hogy szülni kell, szülni kell, mert ha nem, akkor majd megbánjuk, majd az nagyon szörnyű lesz.
Valójában a 70-es évektől kezdődött ez a brutális gyerekhájpolás, amivel az immár tudatosodó, fogamzásgátlót használó, ésszerűen gyereket vállaló nőket valahogy rá kellett venni, hogy többet szüljenek.  A tablettáknak köszönhetően döbbenetesen lelassult a szaporodás, és a bácsik elkezdtek rettegni, hogy nem lesz majd, aki vénségükre eltartja őket, aki kitermeli a nyugdíjukat, tehát rá kell venni a nőket, hogy gyereket vállaljanak. Innen indult az a fajta gyerekmajmolás, amiből én mondjuk még nem sokat tapasztaltam a saját gyerekkoromban, de már az én gyerekeim időszakában elég jól láthatóvá vált. “Jaj, a gyerek a legfőbb boldogság, jaj, egy nő anélkül semmit nem ér, jaj, az illatos babapopsinál jobb nincs, jaj, gyerek nélkül üres az élet”. Mostanra eljutottunk oda, hogy óvodás csemeték osztják a szüleiket, és szülőnek lenni gyakorlatilag egyenlő a befolyás nélküli cselédséggel. Így alakult ez ki, innen indult, ez juttatta oda a társadalmakat, hogy mostanra teli vagyunk koravén, zsarnok, kezelhetetlen és boldogtalan gyerekekkel.
(Az enyém nem olyan, természetesen, meg a tiéd se. Csak a másoké.)
Két, majdnem három generáció alatt történt ez. Régen boldogtalanok voltak a gyerekek, mert bántva, elnyomva, jogok nélkül éltek, jelenleg boldogtalanok a gyerekek, mert kötelezettségek, elmélyülés, szerető család nélkül élnek valami túl korán jövő felnőttségben. Gyakran éppen úgy bántalmazva, mint 100 évvel ezelőtti társaik.
Sehogy se jó. A nők eközben mindössze annyival lettek szabadabbak, hogy nem kell nekik 10-et szülni, ám azt a kettőt, ami van, 100szoros feladat- és elvárás mennyiséggel, állandó árgus megítéltetés árnyékában kénytelenek nevelni gyakran a gyerek 25-30 éves koráig. (Az lehet a legjobb, mikor már úgy él otthon a csemete, hogy még azért leszívja az anyját, még az mos és főz rá, olykor pénzt ad neki, odaadja a kocsiját, hogy aztán üres tankkal, telihamuzva kapja vissza, miközben a gyermek már felnőttsége teljes tudatában képtelen az együttműködésre. Hát ő már nagykorú.)
A helyzet nem sokkal jobb, mint valaha, sőt, ahogy olvasom a cikkeket, a helyzetet sokan katasztrofálisnak ítélik. A liberális nevelés megbukott- mondják úton-útfélen.
Nem is lehet ezt túlságosan bírni, és hát senkit ne csapjon be a fészbukon posztolt idealizált családképek ragyogása. Négyszemközt, zárt ajtók mögött bizony gyakran mondják a nők, hogy ha most kezdenék, már egészen máshogy csinálnák.
DE ezt nem lehet kimondani hangosan, névvel, arccal, mert ha kimondod, akkor azonnal azzal a mérhetetlenül ostoba és olcsó érveléssel akarnak megalázni, hogy nyilván te gyűlölöd a gyerekeidet, azért mondod ezt. Megkaptam, tudom.
Nos, bár “csak” nő vagyok, és így furcsának tűnhet, amit most fogok írni, de ennél azért összetettebbek az érzéseim. Lassan, ahogy a nők elkezdenek beszélni, kiderül, hogy sokan tudunk annál összetettebb érzéseket, gondolatokat produkálni, mint, hogy “azé’ ír a bántalmazásról, meee veri a férje”, vagy “azé promotálja a gyerekmentes életet, meee utálja a gyerekeit”, vagy “azé mondja, hogy nem szexel mindenféle trógerre’, meee senki nem töcsköli meg”, legvégül “azé feminista, meee ronda”.
Ehhh. Azért ennél árnyaltabb a nők világa.
Az NLCafé nem először áll bele a témába, és viszi ott, ahol az átlag nők járnak, olvasnak. Hálás vagyok neki, mert puhítja a témát. Sokan talán elgondolkodnak, ha már egy mainstream oldalon is van erről szó. Talán lassan eljön majd egy olyan világ, amiben nem kockáztatjuk újabb emberpalánták életét azzal, hogy megszüljük őket. Kevesen beszéltük ezt még néhány évvel ezelőtt, és elég sok meghurcoltatáson kellett keresztül menni annak, aki erről írt.

Ütni kell a vasat, ha már felmelegítettük. Beszélni kell erről. Egy pusztuló planétán, egy túlterhelődött, lezabált, száradó bolygón, egy középkor felé tartó országban beszélni kell arról, hogy van- e jogunk ide újabb lakókat kitolni csupán azért, mert mi élvezzük a babázást. Miközben még a mai napig önzőnek gúnyolják azokat a nőket, akik a tudatos gyermektelenséget választják, aközben egyre inkább úgy tűnik, az az önzés, ha újabb embereket teszünk ki a Nagy Közös Halódásnak.

Ui: Közben személyes élmény, egész frissen. Fiatal nő mondja, hogy akkor most még ezt- azt megcsinálja, és akkor utána jöhet a baba. Hallgatok. Többen vagyunk, megy a csevegés, több nő van ott. Nem bírom, pár perc múlva rákérdezek: Te hogy mersz ebbe az országba gyereket szülni?  Nem lesz iskola, ahova járhat, ha beteg lesz, nem fogják ellátni. Nem félsz? Valójában nincs válasz, csak annyi, hogy tudja, mi van, de majd valami lesz, és ő vágyik rá. És még egy nagyon fontos mondat, ami elhangzik tőle: Azt azért minden nőnek tudnia kell, hogy tulajdonképpen magának szül. A férfiak azért sosem “olyanok” a gyerekkel. Milyen szelíden fogalmazott. Valójában bolondok volnának az életüket beáldozni egy ilyen projektért. Kérdezem akkor egészen meglepődve: tényleg ez a tudatos, komoly, önzetlen viselkedés?

Gyengébbek kedvéért:
Szeretem a gyerekeimet, legjobb tudásom szerint küzdök velük és értük, nem kívánom a halálukat, de ma már biztos nem akarnám azt az életet, amit az anyaság itt, ebben a társadalomban, ebben a formában kínál. Aki ezt nem tudja értelmezni, az kábé annyira ostoba, mint egy durung.

Még egyszer a cikk:
Olyan, mintha börtönben lennék

Női Passzív Ellenállás

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok

3 hozzászólás

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s