A haragról

Lassan 3 (vagy 4?) éve lesz, hogy egy napon, mikor a meghurcoltatásom valahanyadik felvonását éltem meg, egy bírósági tárgyalás szünetében egy nagyjából 25 éves pszichológusnő arról próbált meggyőzni, hogy a gondolataink pont elegek ahhoz, hogy a sorsunkat irányítsuk. Pontosabban nem engem akart meggyőzni, hanem egy hasonló korú kolléganőmet olyan fölénnyel, amilyennel csak egy kellően tapasztalatlan ember bír, és amitől bennem forrni kezdett az epe. Ekkor volt az, hogy hazamentem, és némi iróniával fűszerezett haraggal írtam egy posztot az interneten. Ez nem sokkal azután volt, hogy egy gyermekotthon nevelőjeként nem segítettem eltussolni egy erőszakot, és ezért nagyjából az egész magyar gyerekvédelem összes sarát rám kenték, így hát elvesztettem a munkámat (A., ezt a balhét valakinek el kell vinni, és az a valaki biztos nem én leszek- mondá az igazgató), majd nem sokkal ezután egy állásinterjú harmadik felvonása után megmondták, hogy bár egyértelműen jobb vagyok az egyetlen férfi jelentkezőnél, mégis őt alkalmazzák, mert ebbe a pozícióba- idézem- erős kéz kell. A pasi 3 hónap után otthagyta őket, mert azt mondta, ennyi pénzért ő nem csinál hülyét magából. Eközben én éppen munka nélkül voltam, egy kiadós fogínygyulladással, és épp a bizonyos erőszak ügyében mentem tanúskodni, ahol is megtörtént ez az eset.
Dühös voltam. Mikor megírtam azt a cikket, akkor jobb lett egy kicsit. Annál mindenképpen jobb volt, mint előtte bármikor életemben, mikor a bármilyen jogos haragomat, felháborodásomat nyeltem le. Féltem a haragtól. Mert az illetlen, az durva, az nekem soha nem volt megengedett. Főleg nem az erősebbel szemben.
Mivel  jó volt kiadni, kiírni a haragom, kigúnyolni az előidézőjét, ráadásul hirtelen nagyon sokaknak tetszett, haragudni-valóm pedig akadt még bőven, másnap új cikket írtam. Aztán még újabbat. Aztán látva a saját írásaimat elég gyorsan rájöttem, hogy szinte minden helyzetet, amitől baromira frusztrált és dühös leszek, azt férfiak idéznek elő, vagy a viselkedésükkel, vagy az ő előnyeikkel az ő modorukkal, az ő szabályaikkal. A problémáim 80%-a a patriarchátus rendszeréből, és az ún. hétköznapi hímsovinizmusból adódik. (Ha még nem olvastad, akkor alapmű legyen. Iszonyatosan dühös leszel tőle)
Erre a jelenségre haragszom, ettől haragszom.
Mára szinte mindent leírtam a blogon, ami a haragomat táplálja. Nem lett ettől persze jobb, nem szelídült el a harag, hiszen minden nap van valami, ami táplálja, de a kórkép, amit az írások felrajzolnak, az- mint menet közben kiderült- elég jól lefedi mindazt, amiről a feministák beszélnek. Azok a feministák is, akik egyébként nagyon cizelláltan és óvatosan fogalmaznak, hogy nehogy véletlenül magukra haragítsák a férfiakat. Mert az majd rossz fényt vet a mozgalomra. Állítólag. A feltevés elég vicces, mert ezek a nagyon szelíd, és a férfiak iránti tiszteletüket rendszeresen hangoztató feministák éppen annyira vannak férfigyűlölőnek kikiáltva, mint én, aki itt legalább szabadjára engedem a haragomat, és nem is csinálok titkot abból, hogy nem szívesen állok szóba random férfiakkal- főleg nem komoly témában.
Pedig:
„A düh nem egyenlő a gyűlölettel, annak ellenére, hogy egy olyan politikai légkörben, ahol gond nélkül lehet gyűlölködni, a racionális dühöt pedig gyakran cinizmussal fogadják, könnyen össze lehet téveszteni őket. A düh egy érzés. A gyűlölet pedig cselekedet. Válogatás nélkül alkalmazott harag, ami kegyetlenséggel társul — mentséggé alakított düh, hogy odacsapjunk valakihez, azért aki vagy ami. A düh önmagában viszont nem más, mint az emberi szív lázadása vélt vagy valós igazságtalanságok ellen, gyakran nagyon is jó okkal.”

Haragszom, ők pedig gyűlölnek ezért, sőt, még a mai napig elég veszélyesnek tartanak ahhoz, hogy el akarjanak hallgattatni, bántani akarjanak, vagy megalázni. Félnek a haragomtól, ahogy félnek a te haragodtól is. Félnek a lázadástól, attól, hogy egyszer majd bizonyítaniuk kell, hogy nem annyira ócskák, mint amennyire azok, vagy attól, hogy egyszer majd nők tömegei lesznek dühösek, és hagyják őket magukra. És ez így rendben is van. Rendben van, ha félnek, ám nincsen rendben, ha te is félsz. Ha félsz a haragodtól. Mára a nők jól megtanulták, hogy a harag nem megengedett érzés nekik, ezért maguk is megrémülnek, mikor elkezdik érezni. Bent vagyok egy csoportban, ahol nagyon sok magyar nő van (szerintem te is benne vagy). Döbbenetes élethelyzetekről lehet olvasni ott szinte minden nap. Olyan helyzetekről, mikor az volna a természetes, hogy a nő, aki elszenvedi, az asztalra csap, vagy kikéri magának, vagy odébbáll, vagy egyszerűen csak ordít dühösen. És ezek a nők alig tesznek olyat. Elmennek helyette a többi nő közé, és érdeklődnek ügyesen, hogy mit kellene tenniük, hogyan menthetnék a helyzetet, amit nem ők csesztek el, és hogyan lehetnének még cukibbak, mint eddig. Mintha a harag hiányozna belőlük. Persze, nyilván félnek haragudni. Ebben az országban 2-3 gyerekkel nemigen van lehetőséged az asztalt csapdosni, mert ha a harag tárgya odébbáll, felkopik az állad. Ezért aztán a nők kitolják az érzések közül a haragot, netán a gyereken vagy a kutyán vezetik le. Egy náluk gyengébben.  Éppen így tesznek a munkahelyi, avagy a bürokratív (bürokráciában, a mindennapi életben elszenvedett) erőszak miatti  frusztrációjukkal. Benyelik.

HIDD EL:
JOGOS A HARAG.

Ma Magyarországon minden nőnek kurvára dühösnek kellene lenni. Ha a magyar nők csak fele annyira lennének dühösek, mint én, akkor pl. a lúgos orvos elítélése nem tartott volna 5 egész évig. Akkor már volna Isztambuli Egyezmény, és keményen be is lenne tartatva. Akkor ülnének nők a parlamentben, és tán ezt a brutális választási csalást sem tudták volna elkövetni az urak. Akkor kiépülne az egészségügy, és az otthon gyereküket vagy rokonukat ápolók fizetést kapnának.
Ha csak fele annyira volnának dühösek a nők.

Hát ezért félnek ezek ennyire a nők haragjától.

Azt mondják, gyűlölöm a férfiakat. Én meg rájuk hagyom.
Csak hát miközben a nőgyűlölet a nők ellen irányuló agresszióban és elnyomásban testesül meg (akár úgy, hogy darázs módjára járnak a női oldalakra, és igyekeznek azokat a szólásszabadságra hivatkozva szétzülleszteni), addig ez az ún. férfigyűlölet még egyetlen férfi megverését, megerőszakolását, használását és kihasználását sem eredményezte. Ez arról szól, hogy –igaz, elég dühösen- elmondom, hogy mi nem tetszik, elemzem a folyamatokat, és igyekszek minél több nőt ráébreszteni, hogy tulképpen nem kötelező ezt szó nélkül eltűrni.
Ez az én „férfigyűlöletem”.
És lám, nekem, a nőnek még ezt sem szabad.

Megértem, és sajnálom őket, hogy ennyire kell félniük. Kevésbé értem meg azokat a nőket, akik már annyira nagyon félnek a saját haragjuktól, hogy még a többi nőt sem engedik dühöngeni. Akik tényleg elhiszik vakon, hogy a nőgyűlölet rendben van, hogy a nők szabadságának majd én, és a hasonlóan dühösek fogunk ártani.
Nem. Erre fogni csak egy olcsó trükk. Egy módszer, hogy elcsendesülj. Olyan ócska trükk, mint mikor a gyereked azt mondja 14 évesen, hogy elmenne fesztiválozni, te meg nem akarod. Nem, ne menjél… De, akarok… megy a huzavona, majd mikor a gyerek begurul, és összeugrotok, akkor diadalittasan azt mondod: Na, ne is álmodj arról, hogy elengedlek, amíg így beszélsz velem!
Milyen szánalmas ez, nem? Mégis szülők ezrei alkalmazzák a taktikát, és gyerekek ezrei látják át pontosan, hogy haraggal, harag nélkül, sehogy sem értek volna célt.

És egyébként éppen így tiltott a kétségbeesés, a bánat, a sírás is. Nem véletlenül akarnak a férfiak robotnőket építeni maguknak, és nem véletlenül érzik ennyire jól magukat azokkal. A harag és a bánat hasonlóan intenzív érzések, sőt, a nagy fájdalom átcsaphat könnyen haragba. Ugyanígy fordítva, a tehetetlenség, a harag gyakran manifesztálódik sírássá. És ezzel kezdeni kell valamit. Talán azt, hogy hagyd abba a hisztizést. Leginkább.
Nyilván az, hogy a nők gyakrabban, könnyebben sírnak, ez a társadalmi nem (gender) szabályaiból is ered, de talán abból is, hogy a nők frusztráltabbak, s míg a férfiak szabadjára engedhetik a haragot (akár nőt verve), addig a nők haragja tabu és tilos. Pedig a harag megszabadít a frusztrációtól, és ha már tudsz ordítani, akkor lehet, hogy nem kell sírnod.

Nem a haragtól kellene félni a nőknek, inkább jó lenne megtanulni használni a haragot. Haragból építkezni, újratervezni, megmutatni a világnak. Felállni csakazértis, és haladni előre. Összefogni, küzdeni, követelni. Nemet mondani. Elhajtani a picsába őket. Feltételeket szabni.

“Nem az számít, hogy mennyire érzed magad dühösnek, hanem az, hogy mihez kezdesz vele. Sokkal jobb megoldás a dühöt egy jól cél szolgálatába állítani, mint elfojtani vagy hagyni, hogy belülről emésszen fel. A harag hasznos tud lenni. Mozgásban tart, és arra ösztönöz, hogy tovább dolgozz, amikor feladnád. Bátorít, amikor szükséged lenne rá. Arra irányítja a figyelmed, hogy a közösségedben vagy az életedben min kellene változtatnod. Ugyanúgy lehet eszköz, ahogy fegyver is, mégpedig egy olyan eszköz, amelyet nem szabadott volna elnyomjunk, és amelyet soha nem tanultunk meg használni.”

HIDD EL:
A HARAG NEM ROSSZ.

Nagyon szeretném már, ha a nők ebben a nyomorult, középkorba ragadt országban végre dühösek lennének, és nem hagynák, hogy a torkukon tapossanak a szaros csizmákkal. Jó lenne csak feleannyi harag, mint amit én érzek.

>><<

És a cikk, ami ihlette ezt a 40 perc alatt összedühözött írást ihlette:

A legtöbb nő, akit ismersz, dühös- és ez rendben is van

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok

3 hozzászólás

  • tamadomokus

    Nagyon jól írtad le a helyzetet! Amiket írsz, azok gyakorlatilag minden élethelyzetben aktuálisak! Már születésünkkor kezdődik, hogy Apa kigúnyolja Anyát (de tényleg csak úgy viccből), és azt látjuk, ez a “szerelem”. Az oviban meg Pistike csak azért húzza a hajam, mert tetszem neki, hagyjam rá. Aztán szép magyar káromkodásaink is tele vannak k. anyázással…mintha a gyereket nem két ember csinálná. Mélyen gyökerezik a probléma. A világ technikai fejlettségét lassan utolérhetné a szociális.

  • Noémi Kocsis

    Kurvára igazad van. Csak egyelőre a nulladik lépésre történő rászánáson gondolkodik a fél ország. Odáig sem sikerül eljutni, hogy lécci, nyissatok már egy újabb pénztárt a rohadt multitokban, miért kell a fél életemet sorban állással eltölteni? Én mindig szólok, töknormálisan egyébként, mások kurvaanyázva morognak a sorban, de meg nem mozdítanák a seggüket. Civil kurázsi? Na, az itt nincs. Várakozás a jó, ropogós sült galambra? Az van, dögivel. Kurvára igazad van, de a harag ma egyenlő azzal, hogy a nő frusztrált (biztos baszatlan), meg különben is, mit zsizseg. Ezt odafönt jobban tudják, azért lettek megválasztva. A feminizmus, a genderelmélet gyakorlatilag a bazdmeggel egyenlő szitokszavak. És tényleg állati ledöbbentő, hogy mindehhez pasik sem kellenek, húzzák vissza az egészet a semmibe maguk a nők..

    • Pontosan. NIncs is miről beszélni. Nekem csak az a vicces, hogy miközben az ország az ővék, és vígan taposnak rajtunk, ha kedvük tartja, aközben tényleg itt lihegnek, kikérik maguknak még ezeket a morzsányi hangokat is. Szánalom.

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s