A rendőr, aki szolgál és véd. Látomás a sötét magyar éjszakában

6 órakor már úton vagyok. A fiamat kell gyakorlatra vinnem, majd utána továbbképzés nekem. Számításaim szerint reggel 9-re már 50 km lesz mögöttem. Több. Több, mert a kocsi akkumlátora többedszer merült le reggelre, így a fiúk tolnak be, majd mikor el tudtunk indulni a 15. km után jutott eszébe egyiküknek, hogy a holmiját a nagy fejetlenségben a garázsban felejtette. Visszafordultunk, így most késésben vagyunk. Végül megérkezünk, a gyereket sikerül az utolsó pillanatban belökni a műhely kapuján. Akkor indulok tovább, s a még hátra lévő 30 km felénél megállok egy autósboltnál, hogy vegyek egy új akkumlátort. Bedobom a csomagtartóba, majd kicserélem, ha legközelebb lerobban a kocsi. Most nincs idő.
És utazok. Jó időben érek az alföldi kisvárosba. Próbálom megtalálni a továbbképzés helyszínét. Voltam már itt, de nem emlékszem a pontos címre. Félreteszem a tabletet, amin a GPS megy (áldott legyen a feltalálója), ezúttal csak a hangjára figyelek. Valahol a célközelben beállok a lámpához, ami pont most vált zöldre. Telizöldre. Elég komoly kereszteződés, reggeli csúcs, tömeg. És akkor jön a rövidzárlat. Belemegyek balkanyarral erőből, majd ahogy jönnek szembe, nem is értem igazán, mi történik. Telizöld volt, vagy egy éve nem voltam ilyen közlekedési helyzetben. Alig van már ilyen kereszteződés. Kis híján nekem hajt a szembőli polgártárs, közben hevesen dudál, én meg belelépek a gázba, hogy kikerüljek a veszélyzónából. Csakhogy azon a szálon, amire ráfordulok, van egy zebra, ami szintén zöldet mutat. Ahogy a lendület visz, úgy kerül be a látókörömbe a zöld, majd abban a pillanatban egy biciklis is, aki teljes tempóval hajt rá a zebrára. Azonnal tudom, hogy el fogom kaszálni. Megállni már nem tudok, ezért még inkább a gázra lépek, hogy átérjek az ütközés előtt. Még érzem, ahogy meglöki az autó hátulját, hallom, ahogy hangoskodik. Majd hallom, ahogy egy rendőrautó rám vijjog. Ott van mögöttem. Villant is. Lehúzódok, kiugrok, futok a nőhöz. Ne haragudjon, azt kérem. Szerencsére semmi baja nem történt, csak nagyon megijedt. És eddigre ott a rendőr is. Tán 30 éves sincs. Egy jó kinézetű, kellemes fiatalember. Nyugodt, csendes. Rosszindulatnak nyoma sincs rajta. Nem bánt, nem kér számon, inkább értetlenül néz rám: Mi volt ez? Mondom, nem vagyok idevalósi, eltévedtem, aztán megijedtem a kereszteződésben, bocsánatot kérek. Kérdi a nőt, hogy jól van- e, meghallgatja, ahogy a nő elpanaszolja, ez egy ilyen kereszteződés, őt már többször elütötték itt (most nevetnék, ha volna hozzá erőm), de ezúttal semmi baja szerencsére. Újra és újra bocsánatot kérek tőle, és ő mondja is, hogy nem haragszik, semmi baj. Mivel nincsen sérülése, a rendőr sem forszíroz feljelentést. A nő elmegy, a fiatalember (mármint a hivatalos szerv) elkéri az irataim. Odaadok mindent, csupán az autó papírjai nincsenek sehol. Ekkor kezdek sokkos állapotba kerülni. Emlékezek, hogy egy ideig a táskámban hordtam, aztán onnét eltettem valahová. De hová? Akkor a rendőr még mindig halálosan nyugodtan azt mondja, menjünk innen, mert zavarjuk a forgalmat. Majd ő megy előttem, kövessem, és beállunk ide a közeli lakótelep parkolójába. Mondom, oké, csakhogy lehet, nem tudok elindulni, mert az aksim halódik. De nem kell izgulni, itt az új a csomagtartóban. Beülök, gyújtást adok, egy kattanás, majd csend és sötétség. Meg se nyikkan. Szemem kisül. Már várom, hogy a rendőr elővegye a pisztolyát és lelőjön. Biztos is vagyok benne, hogy ez következik. Ő viszont megkérdi, van- e szerszámom, amivel az aksit betehetné. Hát van, és nyitom a csomagtartót, veszem ki az akkumlátort, míg ő nyitja a motorháztetőt. És akkor feltárul a rejtély. Az akkumlátor lehet, hogy öreg és rossz, viszont ami biztos, az az, hogy ezúttal nem azért nyíg, hanem csupán az egyik saru mozgott le a helyéről, azért nincs energia. Új akkumlátor vissza a csomagtérbe, saru a helyére, s lám, az autó indul is azonnal. Félrehúzunk a parkolóba, s a rendőr azt mondja, nyilvánvaló számára, hogy ez nem az én napom. Két brutális szabálysértés, kis híján baleset, és még a kocsi papírjai sincsenek itt. Ugye inni nem ittam azért? Pont tudom, hogy teljes jogos a büntetés, amit mindjárt kiszab rám. Talán elveszi a papírokat, lezáratja a kocsit, leveszi a rendszámot, bilincsbe ver, örökre elveszi a jogsimat, kiforgat a vagyonomból… Bármi lehet, és még csak nem is szólhatok. Hibát hibára halmoztam. Ám valami egészen más történik. A fiú (itt kérek elnézést ezért. Csupán szeretném a rendőr emberi arcát megnevezni), szóval, a fiú nem fitogtat erőt. Nem mondja, hogy Jajmitcsináljakénmostmagával! Nem hoz helyzetbe, hogy kérnem kelljen. Nem is kérnék amúgy, mert tudom, hogy szabályt szegtem, ami következményekkel jár. Soha nem könyörgök, nem nyafogok. Én csak kivagyok, rettegek, és halálra rémiszt a tudat, hogy kis híján megöltem egy embert. És kivagyok amúgy is. Kivannak az idegeim, kimerült vagyok… Alig állok a lábamon. De ez nem tartozik őrá. Minden az ő döntése. És ő akkor azt mondja csak így egyszerűen, hogy menjek el. Maga egy jó ember-mondja-, hát most menjen el, és vigyázzon magára.- azzal ellép az autóm mellől. Visszaülök a kocsiba, és sírok most. Jól esik ez a kedvesség. Jól esik, hogy nincs új csapás. Hálás vagyok neki, aki azóta már ül a saját autójában, és egy  nővel beszélget, aki csak úgy odament hozzá valami információért. Meg kell állnom, mert egyre jobban sírok ettől a nem várt emberségtől. Már meg is szeretném ölelni, de akkor eszembe jut, hogy hol vannak a papírok. A táskámban van egy pici zsák, amit a legkisebb fiamnak varrtam, mikor elsős volt. Az a zsákocska volt tisztasági csomagja. Abban hordom a mindenféle apróságokat, hogy ne hányódjanak gazdátlanul a feneketlen nagy táskában. Abba a zsákocskába csúsztattam be a forgalmit is pár hete. Kiugrok vele, viszem a rendőrnek. Akarom, hogy tudja, rendben van minden, nálam vannak az iratok. A karja támaszkodik a lehúzott ablakban és mosolyogva csóválja meg a fejét: nem kell, tegye el… Vigyázzon magára. Mire visszaülök, már indít, és elmegy. Kis idő múlva én is indulok. Ahogy kikanyarodok a főútra, hamarosan meglátom lehúzódva az út szélére. Integet felém, majd beül, és indul előttem. Nem vagyok biztos benne, hogy nekem intett-e, vagy csak felém. Hogy engem vezet, vagy csak egyfelé tartunk. Hamarosan odaérek az iskola elé, s míg parkolóhelyet keresek, ő eltűnik. Mire azonban kiszállok, lezárok, újra rákanyarodik az útra. Úgy tűnik, megkerülte az iskolatömböt, és visszajött megnézni, jól vagyok-e. Kérdi is, hogy akkor ez-e az iskola, amit kerestem, rendben vagyok-e. Igen, jól vagyok, köszönök mindent. Akkor elköszön, elhajt. Kicsit szomorú vagyok, hogy mégsem ölelhettem meg. Drága jó ember.
Milyen ismeretlen érzés ez. Még sokáig nem térek magamhoz. Érzem a bizalmat. Érzem, hogy ő most itt tényleg azért volt, hogy rám vigyázzon. Értelmet nyer a magyar rendőrség szlogenje. Ez a fiú itt most tényleg szolgál és véd. Ő betette volna az akkumlátorom, ő átlépte a hatáskörét, ő nem sarcolt meg, hogy a tolvaj állam zsebét dagassza. Ő elkísért, vigyázott rám, támogatott.  Jaj, bár megölelhettem volna! Bár tudnám a nevét! De csak jött a semmiből,majd el is tűnt benne. Olyan volt, mint egy látomás a nagy magyar sötétségben. Egy igazi rendőr, egy igazi jó ember. Legyen boldog élete.

2018. Cegléd.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok

7 hozzászólás

  • Ilyenkor kicsit visszatér az emberekbe vetett hitem. 💝

  • Megríkattál. Pedig én soha, mert erős vagyok, mintállat.

  • De szep volt *.* koszonom!!!

  • a munkahelyemen olvastam el. otthon kellett volna. nyelem a könnyeimet…nem vagyok templombajáró ember, de a jóisten áldja meg ezt a fiút

  • De jó volt ezt olvasni! Nagyon jó kedvem, jó hangulatom lett tőle. )))😍😍😍😍

  • laszlogabi20

    Nagyon furcsa ezt olvasni. Három éve kinn élünk, eleinte itt is odavoltam és vissza a rendőri segítőkészségen (minket a körforgalomban segítettek ki – és nem büntettek -, követtek egy ideje és látták mennyit bénázunk a többsávos körforgalmakban). Mára teljesen megszoktuk, nem is kérdés, hogy először segít-e.
    De pontosan emlékszem, milyen érzés magyarón még ettől is szorongani. És hát apám is rendőr volt, tudom mennyire kettős világ ez. Hányszor mondogatták vicceskedve, amit szabad jupiternek nem szabad a kisökörnek. Ha ha. A régi pártállamban is, mostani pártállamban is ugyanaz minden.

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s