Elrontott generáció? Hol kezdődik a boldogtalanság?

Tanévzáró. Sőt, tanévzáró és ballagás egyben. Hivatalból vagyok ott. Szülőként, tanárként minden évben újra és újra kiakaszt az a fajta álszent gyerekkínzás, ami ezeken a rendezvényeken zajlik. Állni, ülni, izzadni, nézni magunk elé. Hallgatni, ahogy a mikrofonba befújó szél érthetetlenné teszi az unalmas igazgatói beszámolót. És állni a Himnuszra. Istenem, ahogy állnak a Himnuszra a szerencsétlen kicsikék! „Áldd meg isten a magyart!”- Na, az ránk is férne. Micsoda alapérzés ez így elsőben… Erre ünnepelni a vakációt. Gyerekként ez a rakásszerencsétlenség fíling. Könyörgés az erősnek, picsogás, önsajnálat. Állj vigyázzba, kisfiam! Ez a mi szent egyetemes himnuszunk. És a műsor végén a másik borzalom… Igen. Ma ebben az országban egy gondolkodó magyarnak egyáltalán nem felemelő hallgatni a Szózat álszent hazugságát: Itt élned, halnod kell. Dehogy kell, dehogy kell! Az b@szna még be, ha kötelezővé tennék. Hát ezért csomagol mindenki, mert ketyeg az óra, már dolgoznak azon, hogy bezárjanak minket.

Szóval ne tereljünk, ne politizáljunk. Egy szimpla tanévzárón vagyunk. Állok én is, majd később leülök, mert a palántázó cipő tövig merült a gyepbe, és amúgy is van a gyerekek mellett egy kicsike hely a tornapad végén. Már közel egy órája tart. Elbúcsúztak a nyolcadikosok, elbúcsúztatták őket a hetedikesek, az osztályfőnökök, az igazgató. Most átcsúsztunk évzáróba. Meghallgatunk néhány adatot, számot, majd kiszólítják a sportolókat, a versenyzőket, végül jönnek a kitűnők. Tőlünk először, majd sorban a felsőbb évfolyamok. Próbálok nem elaludni, és nem elkezdeni rosszalkodni, beszélgetni. Csak ülök, és várok. Majd jön egy kislány, és szól, hogy fennebb egy másik sír. Miért sír? Hát ő nem tudja, biztos az anyukája hiányzik neki. Szaladok oda (sok a szülő, villantani kell), és hát tényleg csupa könny a szeme a kis szöszkének. Mivel pedig elsős még, és a műsor is nagyon megható és szívfacsaró volt eddig, hát simán belefér, hogy elérzékenyült esetleg, és vágyik az anyai kar meleg ölelésére. De az anyját nem látom, így be kell érnie velem. Ahogy átkarolom, simogatom a fejét, arra gondolok, hogy nagyon remélem, nem kellemetlen neki ez a tapizás. Olyan zavarban vagyok mindig, mikor egy gyereket érintek meg, mert tudom, úgy se mer szólni, hogy hagyjam békén. Mindegy, azért megölelem, kérdem, mi a baj, de nem mond semmit. Kénytelen vagyok lelépni tőle. Szerencsére már a végén vagyunk- itt élned, halnod kell, aztán elindul az áradat befelé. Mellém sodródik a kollégám, és mondja, hogy míg én a padon ücsörögtem, őt lerohanta egy anyuka, és számon kérte, amiért a gyereke nem lett kitűnő. Eddigre tudta már, hiszen a gyerek nem lett kirángatva a plénum elé, nem kapott könyvet, tehát NEM. LETT. KITŰNŐ. És hogy hogy nem? Kikéri magának.
Elsősökről beszélünk egyébként, akiknek még nincs valódi értékelése sem, csak ilyen szöveges. Sok jó tanuló van az osztályban, így aztán az okosok között kell különbséget tenni, mer hogy néz az már ki, hogy nálatok 8 kitűnő lesz. Csináljatok belőle ötöt, mer annyi könyv van és kész. Így motiválunk, ilyen a rendszer. De nem gond, hát azért jó és jó közt is van különbség, és ne is bízza el magát az a sok gyerek. Majd jövőre.
Bemegyünk, osztjuk a bizonyítványt, a kislány (nem az, akinek az anyja elébb reklamált) még mindig pityereg, pedig már az anyja is ott van. Mikor végzünk, és haladnak el, akkor mondja a kollégának, hogy hát a kislány nagyon csalódott, amiért nem lett kitűnő. És nekem most esik le! Én annyira hülye vagyok, hogy eszembe sem jutott, hogy egy 7 éves ezen stresszel, hogy nem lett kirángatva, lekönyvezve, nem kitűnő. HOGY??? Honnan? Honnan tudja, hogy egyáltalán az mit jelent? Hogy az cél??? Minek értelmezi egy ekkora gyerek a kitűnőt? Mi ez?
És akkor eszembe jut megint egy cikk, amit többször láttam a napokban a fészen, és van is róla véleményem. Egy írástudó nagykorú, aki olvasottságot ért el azzal, hogy a most felnövő generációt fikázza szépen szerkesztett mondatokkal. Amivel nekem nincs is nagy gondom, mert sok igazsága van mindannak, amit leírt, mégis zavar, mert nem gondolom, hogy egy alig- vagy még nem nagykorú nemzedéket lehet kollektíve felelőssé tenni, kritizálni pont annak a nemzedéknek, amely a saját feltételei szerint tette tönkre őket, és az ő életüket. Igen, vannak gondok a nagy tömegekkel, a fiatal tömegekkel, amiképpen a legnagyobb gondok az őket felnevelő tömegekkel, azaz a mi generációnkkal vannak. Magunkat kellene talán vizsgálni. Nem feltétlen egyéni szinten, hanem társadalmilag. Mit közvetítünk mi feléjük? Mit mutatunk nekik értékként (akár a médiában, az iskolai nyomorék tankönyvekben, a parlamenti közvetítésekben, az egymással való, egymásról szóló mondatainkkal, a nyögvenyelős kapcsolatainkkal, az elpusztított világunkkal, az eszelős politikusokkal, akiket a nyakukra engedtünk)? Mi ez a passzivitás? Ez a kilátástalan tehetetlenség? Mit látnak ők maguk előtt, amiért érdemes küzdeniük? Látnak- e bármit? És ha már kritizálunk, akkor kérdezném, hogy hol a párbeszéd? Meghallgatjuk- e őket? Tudjuk-e, ők mit gondolnak, vagy csak így kitaláljuk, megírjuk, kibeszéljük? És redukáljunk most csak a magyar társadalomra. Itt volt néhány fiatal, akik a választások környékén próbáltak tenni, mondani ezt- azt. Egy egész ország nézte végig, ahogy porba taposták őket akár nyilvánosan sehonnai, ostoba, agyhalott firkászok és/vagy politikusok. Csodálkozhatunk- e ezek után, ha beleszarnak mindenbe?
Arról is gondolkodok, hogy a nagy társadalmi bélelzáródáson túl mi gátolja még őket? Azt mondják a “nagy bölcs vének”, hogy a fiatalok nem tudnak felelősséget vállalni, küzdeni, hogy csak várják, hogy a szájukba repüljön a boldogság. MIÉRT? – tárja szét karjait a társadalom. Nekem van erre egy elméletem.

Tudjuk jól, hogy az 1960-as évek táján fogamzásgátlók feltalálásával drasztikusan lecsökkent a társadalmak szaporodási tempója. A nők már meghatározhatták, mennyit szüljenek, és élve ezzel a lehetőséggel elkezdtek végre élni. Ez azért megint ad egy kis vizsgálódásra okot, főleg azoknak, akik annyira tagadják az anyasággal kapcsolatos haladó nézeteket, miszerint gyerek nélkül is van élet. Tehát a 60-as években, mikor még a gyerekvállalás hájpolása nem volt elterjedve, hiszen egészen addig nem volt rá szükség, a gyerekvállalás drasztikusan visszaesett. Ki kellett valamit találni, ami a nőket mégis arra sarkallja, hogy szüljenek, ezért azután elkezdődött az anyaság, és a gyerMekvállalás tudatos ünneplése. Miután a szülést kikiáltották a női élet értelmének, továbbá megindult a nők munkaerő piacról való kiszorítása (3 éves gyes), a nők egyre inkább a gyerekben és a családi teendőkben találtak valamilyen silány kiteljesedési lehetőséget. Ha a gyermekem boldog, ha megadok neki mindent, akkor jó asszony, jó feleség vagyok.

A gyerekszám lecsökkent, így az egy gyerekre fordítható munka megsokszorozódott. A nő éveket tölt otthon, hát nehogy már a lábát lógassa, teper, mint állat, hogy ne gondolják élősködőnek. Amikor a gyereket intézményesítik, a felelősség még nagyobb. Az iskola elvárja, hogy tanulj a gyerekkel, sőt, tanítsd a gyereket. Iskola után, mikor már fáradt ő is, te is. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez alapból felháborító, hiszen tanítani (és gyakoroltatni is) eleve egy szakma, amiért valakik fizetést kapnak, mégis csont nélkül elvárják, hogy otthon, mindenféle (szak)tudás nélkül szülők (anyák) végezzék el mérgezve ezzel a gyerekükkel való kapcsolatukat, az egész magánéletüket. Innen már egy röpke lépés, hogy ha a gyerek nem teljesít megfelelően, ha a tornazsákja otthon maradt, ha igazolatlanul hiányzik, ha felesel, akkor nyilván az anyja nem törődik vele, illetve az anyja nem neveli meg.

Nos, elég az ilyet egyszer megtapasztalni, elég néhányszor szülőként sarokba állni (olykor műveletlen, ostoba tanító néni rosszalló szemei által), máris úgy válsz csicskává, ahogy annak a rendje. Csinálod, berakod, utána viszed, majd otthon nyaggatod, erőlteted, aztán mikor nagyobb, akkor megcsinálod helyette, mert már könnyebb úgy, mint állandóan könyörögni. És egyébként is akkor vagy jó anya. És mi más is lehetnél egyébként a patriarchátusban? Mit enged? Mi által nyerhetsz elfogadást, megtűrést? Szakmai sikerek által aligha. Oda sem jutsz, vagy ha igen, akkor tízszeres munkával, mint egy férfi, és döglesz bele. Aztán mondják, jó helyre feküdtél, és amúgy is szar vezető vagy. Na, és persze a családodat hanyagolod, mert dolgozol szenvedélyesen. Ám ha a gyereked elsős bizonyítványát be tudod fotózni a fészbukra, na, az már valami. Akkor letettél valamit az asztalra.

Igaz, hogy minden kib@szott estét ott töltöttetek a könyv fölött, igaz, rágja a körmét, de megvan. Megvan a jutifalat, a jó bizi, és megmutathatod, hogy te is vagy valaki. Ha meg nem jön össze, akkor a tanár szar, a rendszer szar, kikéred magadnak, vagy csak otthon hőbörögsz. Hát te annyit készültél, dolgoztál, és mégis elmaradt a jutalmad. Nem igazság. Mindent inkább, mint az érzést, hogy nem vagy tökéletes, hogy az egyetlen platformon, amin mérhető vagy, ahol a siker számodra is megfoghatóvá válhat, ott nem sikerül. És tolsz bele mindent a gyerekbe, majd mikor kamaszodik, és a fejedre nő, és tényleg nem tudsz rá hatni, nem akarja, nincs ereje, nem tudja megoldani, elvárja, kiköveteli, akkor nem érted, miért. Hiszen mindent megkapott, miért ily hálátlan.
És tudod, én Vekerdy Tamást is belehúznám néha egy átlag magyar anya bőrébe. Mikor írja, mondja, hogy le kell szarni az iskola elvárásait, és ne kínozd a gyereked, hanem fogadd el olyannak, amilyen. Látszik, hogy ő sem nő, és nem volt még soha átlagos magyar kisgyerek anyja átlagos magyar iskolában. Ha egyetlen hétre megtapasztalta volna, milyen az, akkor nem a szülőknek (ami ebben az országban az anyát jelenti), hanem a rendszernek beszélne: Ne baszogasd a gyereket, és legfőképp az anyját ne. Működj együtt, és bármit akarsz mondani, mindig azzal kezdd, hogy ezt a leharcolt, szerencsétlen nőt meggyőzöd arról, látod, ismered, és kedveled a gyerekét. Mondj róla valami jót. Vekerdy csak azt éri el a nőknél (férfiak- apák úgy se olvassák), hogy azok már végképp nem tudják majd, mi legyen. Ha követik a tanár urat, szaranyák lesznek azoknak a pedagógusoknak a szemében, akik amúgy előszeretettel osztják Vekerdyt a fészbukon.

Nincs megoldás. Megoldás lenne, ha a társadalom normálisan helyén kezelné az anyaságot. Csakhogy akkor még ennyi gyerek sem születne, mert ha a nők agya nem volna ilyen elképesztően leterhelve és manipulálva a szaporodási elvárással, akkor esetleg jutna erejük arra is gondolni, VALÓJÁBAN milyen alternatívái lehetnek még az életnek az anyaságmindenekfölöttön kívül. Muszáj tehát a manipuláció, muszáj a nők egyéb kiteljesedési lehetőségeinek megnehezítése, ezzel azonban elkerülhetetlen az anyaszerep eltorzulása. Az erőn felül teljesítő, állandóan haptákban álló, kiskamaszt „pelenkázó” anyák pedig szárnyra bocsátják a repülni nem tudó kismadaraikat. Majd a társadalom boldogul velük valahogy. Egyet azonban biztosan nyer így a patriarchátus. Az ilyen anyák mellett felnövő kislányokból várható, hogy hasonlóan engedelmes robotnők, a fiúkból pedig jó patriarcha nőgyűlölők válnak. A rendszer tehát beteljesíti önmagát, és csikorgó, idejét múlt kerekeivel újabb és újabb jobbra érdemes életeket darál be.
Amíg a világ világ.

És ezúton kérném a ballagásokat szervező kollégákat, hogy ne eregessenek már lufikat az égbe, ha ez így megoldható. Bálnák és egyéb tengeri állatok tömegei pusztulnak el szörnyű kínok között léggömbökkel a beleikben. 
Mint az köztudott.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

További írások anyaság témában

Reklámok

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s