This is Us- Rólunk szól (SPOILER ALERT)

letöltésEgy filmet nézek most. Még közel sem értem a végére. 2 évad, darabonként tizenes epizód számmal. Egyrészt utálom a sorozatokat, mert ha kellően jók, akkor nem lehet tőlük elszakadni, másrészt imádom a sorozatokat, mert teret adnak hosszú történetekre, és bonyolult lelkek, bonyolult helyzetek megismerésére. Természetesen nem a magyar nyelvű tv csatornák sorozataira gondolok, ez sem ilyen. Ma már vannak arra források, hogy az ember minőségi, komoly filmekhez jusson. Van már néhány a tarsolyomban, és most akkor elérkezett a This is Us (Rólunk szól) ideje is. Nem olvastam kritikát, nekem sem a film elemzése a célom, inkább elmélkedés ez mindarról, ami eszembe jutott róla. és talán ajánló is.

Ez egy családregény. Van egy pár, Jack és Rebecca. Csodás fiatalok. Az első percben szeretjük őket. Szerelem is van, rajongás egymásért, és aztán természetesen gyerek. Örülünk. Annyira helyesek. Az apa (Jack) is nagyon. Beleáll erősen ebbe a család-projektbe, pont olyan, amilyenre mind vágyakozunk. Olyan, akivel bármikor. Még helyes is. Rebecca, a nő terhes lesz, s ők tervezik szépen a jövőt. Lakást váltanak. Vásárolnak. Majd a félidőn kb. kiderül, hogy a nő hasában nem egy, hanem mindjárt három gyerek van. Összeomlás. Rémület, hogy mi lesz. A lakás kicsi, két ember pedig kevés ennyi gyerekhez. De mit van mit tenni, ki kell találni, hogyan oldják meg ezt a helyzetet. Mire a letelik a 9 hónap, már rendben vannak vele, így mikor az egyik kisgyerek meghal szülés közben, a pár vigasztalhatatlan. Különös véletlen, hogy éppen az ő drámájukkal egy időben kerül be a kórházba egy fekete újszülött, akit a szülei elhagytak. Rebecca és Jack Pearson kétely nélkül azonnal örökbe is fogadják, hiszve abban, hogy ez valami útmutatás nekik. Kérpótlás talán. Innen indul a történet 1980-ban. Közben pedig vagyunk 36 évvel később is, 2016-ban, mikor az addigra felnőtt testvérek és az anyjuk mostani életét láthatjuk. Eddigre Jack meghalt, de még nem tudjuk, miért. Történt valami, valami nem normális dolog, talán baleset, amiről senki nem beszél, de mindenki felelősnek érzi magát benne. Most, a sorozat körülbelüli felénél (2. évad 8. rész) még csak ennyit tudunk.
Azt is tudjuk, hogy Kate, a lánytestvér evési zavaros, túlsúlyos. Azt is tudjuk, hogy Randall, az örökbe fogadott fiú eddigre csodás saját családban él, de a megfelelési kényszer és az állandó stressz miatt időnként idegösszeomlása van. A legkiegyensúlyozottabbnak a harmadik gyerek, Kevin tűnik, aki gazdag és híres színész. Döbbenet, mikor a történetfolyamban egyszer csak elkezdjük látni, hogy az összeomlás felé tart. Úgy is történik egy ponton, s-ha jól sejtem- az ő szétesése az, ami új kapukat nyit meg a családi kapcsolatokban, és lehetőségeket ad átbeszélni régi sérelmeket, fájdalmakat, lelki zsákutcákat.
Remélem. Mint mondtam, most tartok itt.
És most jön minden, ami eszembe jut. Látjuk ezt a párt, azt az anyát, aki valami elképesztő türelemmel old meg mindent, az apát, aki rajong a nejéért, aki beleteszi a gyerekeibe az érzelmi munkát, aki vicces, bájos, férfias… imádjuk őket. Mese, kitaláció, film, de azt érezzük, így azért érdemes lehet a házasság, és csak így lenne érdemes gyereket is vállalni. Egy ilyen családban csak boldognak lehet lenni. Pont ezért nem érti az ember, hogy ilyen háttérrel, ilyen szoros, szerető és támogató közegben, ilyen egymást szerető szülők mellett miért válnak küszködő… boldogtalan (?) felnőtté a gyerekek? Miért? Mindnek van baja, ez elég gyorsan kiderül. Egymással is van bajuk. Nincs igazi, álomszerű jó testvérség (miközben mégis van), pedig a szülők mindent megtesznek, hogy minden egyenlően legyen, mindet ugyanúgy szeressék, mind megkapja a figyelmet. Tompítják az ellentéteket, simítgatják a konfliktusokat. De te látod a gyerekek szemvillanásait, látod, hogy abból van a konfliktus, hogy egyik is, másik is azt érzi, ő nincs annyira szeretve. Ő nem elég jó. Egyébként pedig van- e olyan, hogy egyformán szeretni? Hiszen minden gyerek más és mást kíván. Ráadásul mivel a kapacitásaink végesek, ezért ha baj van (márpedig probléma az mindig van), akkor oda teszünk több energiát, ahol arra nagyobb a szükség. Igy történhet meg egy több gyerekes csapatban, hogy az lesz leginkább elhanyagolva, akivel legkevesebb a gond.
Aztán szól a film a függőségről, illetve arról, hogy milyen egy alkoholista gyerekeként felnőni. Ha apa iszik, de amúgy tök jó fej, az milyen? Azzal mit lehet kezdeni? És hogyan határozza meg egy gyerek jövőjét? A függőség öröklődik- úgy mondják. Talán Kate evési kényszere, vagy Kevin problémái genetikai alapúak? De akkor mi van Randall-lal, aki nem vére Jacknek, mégis problémái vannak?
Az AA program külön foglalkozik az alkoholisták hozzátartozóival, ugyanis alkoholistával élni megbetegíti a lelket. Nem lehet megúszni, nem vagy egészséges lelkű ember, ha ilyen családban nőttél fel.
Tehát van itt egy alkoholista, akit már megszerettünk az elmúlt 8-10 részben. Nézzük őt, és közben emlékezünk mindazokra, akik a mi életünket nyomorították meg. És szorongunk, mert beidézi azt a régi érzést, mikor hazaérve összerándult a gyomrunk. Nem a tipikus alkoholista bemutatása ez. Nem az a szerep itt, ami a filmekben (és a valóságban) általában jelen van. Hanem a szeretett, szerethető, vergődő lélek gyötrelme.
Aztán szól még a film a gyászról. Arról, hogy miként kövesedik bele a kapcsolatokba a gyász. Az egyén lelkébe is, de emberek közé is. Együtt vagyunk a veszteségben, de ha nem beszélünk erről, akkor falak nőnek közénk. A gyász, a gyásszal együttélés egy mozgó érzelmi folyamat, ami velünk együtt változik, de soha nincs vége. Ha elhallgatunk a halott körül, akkor a gyász fejlődését akadályozzuk.
Aztán van még az, hogy eltitkolunk valamit a gyerekünk elől. Eltitkoljuk, mert azt gondoljuk, neki jobb lesz az, ha nem tud valamit. Vagy magunkat féltjük. Félünk, hogy elveszítjük, ha őszinték vagyunk vele. Vagy nem is gondoljuk, hogy tudnia kellene. Aztán eltelnek az évek, s ő már felnőttként megtudja, hogy titkolóztunk. És kiderül akkor, hogy rossz döntés volt. El kellett volna mondani. A titokból egy ék lesz két olyan ember közt, akik szeretik egymást. Bűntudat lesz. Bizalomvesztés. Nézőként pedig egy kérdés: Én vajon elmondtam volna?
És van az is, hogy szülőként tudjuk- e belátni hibáinkat, tudunk- e bocsánatot kérni, tudunk- e tenni azért, hogy a mi is segítsük azt a bizonyos feldolgozást. Hogy pont velünk lehet- e beszélni a sebekről, amiket okoztunk.
Van még számlálhatatlan sok szál, amiket lehet bontogatni, gondolkodni rajtuk.

És hogy mit akarok ezzel? Hogy szerintem nem lehet megúszni a gyerekkori traumákat. Hogy mindenki (majdnem mindenki), aki szülő, a legjobban akarja csinálni, s a maga tudása szerint úgy is csinálja, ám az a legjobb könnyen lehet, hogy a gyerekének nem a legjobb. Azt is mondom, hogy folyton folyvást sérülünk, és talán egész felnőttkorunk arról szól, hogy a démonjainkat cipeljük a hátunkon, vagy próbálunk azoktól megszabadulni. És talán pont elég nagy ugrás, ha csak egy hajszállal leszünk bölcsebbek, belátóbbak, igazságosabbak, türelmesebbek, mint a szüleink. Ha az utánunk jövők boldogságáért egy picit jobbak tudunk lenni. És hogy lehet, nekünk nem boldoggá, inkább a boldogságra alkalmassá kell tenni a gyerekeinket. Talán a felnőttség lényege pont az, hogy képesek legyünk elemezni a gyerekkorunkat, abból következtetéseket levonni, és ahhoz képest lenni valamilyennek.
És talán a legjobb történetek azok, amelyek csak kérdéseket vetnek fel bennünk.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

 

Reklámok

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s