Anyák napja, mint a patriarchátus kegyelemkenyere

31841580_898932383603196_4049398997503180800_n

Egy napja volt anyák napja. Körbe lett járva, sokféle módon beszélünk már erről, és sok mindent elmondunk. A nők beszélnek. Eközben a facebookról dőltek kifelé az anya-gyerek fotók, a versek, a virágcsokrok. Néztem is erősen én, aki évek óta beszél a felelős gyerek(nem)vállalásról, hogy ha itt mindenki ennyire boldog, akkor vajon mi igaz abból, hogy az anyaság megterhelő, a jelenlegi viszonyok között ép lélekkel nem végigvihető.
Vagy én élek egy kő alatt?
Ime egy tegnapi cikk, ami igyekszik az általános anyák napi érzelmi ömlést kissé csitítani, és értelmes mederbe terelni. Súlyos gondolatok még akkor is, ha valaki körömszakadásig biztos benne, hogy semmit másképp nem csinálna, és az ő életében ez a projekt tökéletesen a helyén van. Azt azonban senki nem vitathatja el, hogy egy gyerek nem játék, és önös érdekből, kíváncsiságból, vagy unalomból akarni az mérhetetlen felelőtlenség. Tudjuk, hogy nők tömegei vállalnak gyereket valódi önismeret nélkül, libegő-lifegő, bizonytalan párkapcsolatban, labilis anyagi kondíciókkal, nulla emberi háttérrel, gyakorlatilag első perctől tudva, hogy ennek minden felelőssége őket fogja egy személyben terhelni. Vállalják, hogy identitást nyerjenek, vagy mert azt képzelik, hogy ez könnyebb, mint tanulni, kitalálni magukat, felépíteni saját, önjogú életüket. Vagy tényleg kíváncsiak, hogy milyen is ez. Vagy azt akarják, hogy a szüleik ezen a szálon elfogadják őket. Vagy az anyósuk fogadja el őket. Vagy TÉNYLEG nagyon akarják. Szoktak nekem ilyet írni nők, hogy és akkor mi van, ha egy nő TÉNYLEG nagyon akar gyereket. Nincsen azzal semmi baj. Lehet akarni, csak közben azt is jó lenne tudni, hogy az a nagy akarás majd ki tud- e tartani 20 éven át. Van- e annyi energia a kapcsolatban, annyi háttértámogatás, annyi önerő az anyában, ami elég lesz. Mert aztán abból nem lehet kiszállni. A gyereket visszaadni nem lehet. Nos, az olvasó mindig kivétel természetesen, de tudjuk, hogy “vannak olyanok”. A szomszéd pl. az unokatesóm. A kolléganő. Mindig másokkal van a baj, a kedves olvasó mindent jól csinál.

image
Nos, én, aki iskolában dolgozom, nemigen találkozok ép lelkű gyerekekkel, fiatalokkal, és hát így anyák napjás műsorokra készülvén gyakran elgondolkodom azon, hogy van azért abban valami ijesztő, mikor a kicsit tikkelő, kicsit szorongó gyerek arról versel, hogy micsoda nyugalom és biztonság neki az ő anyukája. És hogy köszöni szépen. Mindazt. És még azon is gondolkodok ilyenkor, hogy amúgy meg mit. Mert ugye a gyerek nem verte az ajtót, hogy ő ide akar jönni, ő aztán születni akar, hanem a felnőtt hozott egy döntést, mely után hálát elvárni enyhén szólva is igazságtalan. Kivéve persze, ha úgy tekintünk az életre, mint valami elképesztően csodálatos, kihagyhatatlan dologra. Hát ugye, erről az állításról is lenne mit beszélgetni már gyerekkorban is. Nem sok gyerek van ma Magyarországon, aki maradéktalanul boldog és elégedett volna az életével és/vagy a családjával.
De ne ismételjem magam, írtam én már eleget erről a témáról. Az sem titok, hogy ha ma, ezzel a tudással kellene döntéseket hoznom, akkor egy gyerekem lenne, és feltehetőleg nem lennék házas. Nekem ez a rendszer, ez az életforma ezt tanította. Mikor pedig fiatal voltam, akkor nem volt semmilyen fórum, lehetőség, tudás arról, hogy ha nem választom ezt az utat, akkor mit is választhatnék. 20 éve megvetés, kinézés járt annak a nőnek, aki próbált az elvárttal szembemenni. És volt még szürke köd, bizonytalanság, hogy jó, ha nem úgy, akkor az helyett hogyan lehet másképp? Hogyan élhet egy nő férj és gyerek nélkül? Ez a tény, vagyis a társadalmi átverés valamint az információhiány ad némi felmentést a rossz döntésekre, ám szoktam mondani, hogy ma, az információk ilyen szintű áramlása mellett felháborító, mikor messziről bűzlő és bizonytalan hátterekre szülnek nők, ezzel kb. biztosra tudhatóan előre tönkre téve leendő gyerekük életét. És persze lehet ezt is az agymosásra meg a kilátástalan jövőképre fogni, vagy arra fogni, hogy Magyarországon már tényleg csak azzal nyer legitimitást egy nő élete, ha szül, szóval lehet fogni a dolgot sok mindenre most is, de akkor is van egy nagy adag elérhető írásos anyag, vannak támogató gyereknemvállaló közösségek, amelyek ismeretében, árnyékában ma egy nő hozhat felelős döntést, és építhet olyan életet, amely nem egy gyerek élete árán ígér boldogságot.

Mondom és hirdetem ezt, megbeszéltem a gyerekeimmel is. Tudják, értik. Már most meglehetős tudatosan készülnek gyerek(nem)-, vagy mérsékelt és kontrollált gyerekvállalásukra. És akkor eljöve az anyák napja. A csöpögés. A nyáladzó versek. Az átgürizett évek után, a végletekig és rendszerszinten kizsigerelés után az egyetlen nap, mikor a társadalom (és a gyerekek) úgy tesznek, mintha ennek lenne valami értéke. Most, egyetlen napig mintha látnák és súlya lenne. Dől a giccs, van szál virág, közös kép, és ma nem is veszekszünk.
Akkor most én az én elveimmel hogyan álljak ehhez? Ha a gyerekem úgy tesz, mintha nem létezne  anyák napja (hisz azt is megtanulta, hogy nekem nőnapon se bájologjon virággal), akkor érzem, hogy szúr ez. Fáj. Ha mégis hoz, és félszegen a betanult szöveggel a kezembe nyomja, akkor szintén keserű a szám, mert amúgy beszólt reggel is, mert mindig van aggódni való, mert még mindig gyakran érzem, hogy kiszolgáló személyzetként tekint rám. Ha meg így van, akkor harapja ketté a virágot, nekem nem kell. Nem jó se így, se úgy.
Teljesen morbid helyzet, és nagyon kell tudni, mit is akar az ember. Mert ha azt mondod, hogy a gyereket te vállalod, ő nem kérte, hogy megszülessen, akkor lehetőség szerint ne terheld rá a saját nyomorod, és hálát se várj. Továbbá azt is mondod, hogy az anyák napja egy mondvacsinált, ostoba ünnep, ami azért lett kitalálva, hogy a kizsigerelt nőket a patriarchátus valami szánalmasan odavetett megbecsülés-csonttal hallgattassa el, és vegye rá a további csendes rabszolgaságra, eközben 20 év beleszakadás után te magad is tagadhatatlanul vágyakozol arra, hogy a gyereked tényleg lássa, becsülje ezt. Hogy értse, miért vagy fáradt, ingerült, hogy ne legyen már olyan készpénz, olyan nyilvánvalóan szóra sem érdemes, amit végigcsináltál.

Nem tudom, ki hogyan boldogul ezzel. Meggyőződésem, hogy sokan nem is értik. Úristen, hát egy olyan országban élünk, ahol 200 ezres követő tábora van valakinek, aki a 8 éve halott gyerekéből épít brandet és működtet webáruházat. Egy olyan országban, ahol darabokra szaggatnak (NŐK) egy politikusnőt, aki azért kampányol, hogy a szüléssel ne szűnjék meg a nők alanyi jogú identitása. Olyan országban élünk, ahol egy alsó középkategóriás kisvárosban kimegyek az utcára, és alig nagykorú lányok toligálnak csecsemőket az utakon. Olyan országban, ahol nők unalomból, házasságmentésből, lustaságból szülnek. Ahol alig hallani olyan szülőről, aki minimálisat is töprengene azon, hogy ártott- e a gyerekének bizonyos döntéseivel. Sorolhatnám.
Szóval nekem egy ilyen rendszerben nem ünnep az anyák napja. Főleg nem ünnep az a gyerekkínzás, amit oviban, iskolában taposunk ki a kiskorúakból, hogy megríkassuk az anyjukat. Nem ünnep a közösségi oldalról kidőlő szirup. Sokszor olyan emberek szirupja, akikről tudom, hogy rohadtul nincs rendben se a családjuk, se a gyerekük, se a gyerekkel kapcsolatuk. Akik túlterheltek, depressziósok, akik halálra aggódják magukat, akiket megcsalnak, akiknek a gyereke megbukott, vagy nem bukott meg, csak nincs jól, mert az oktatási rendszer megöli.
Aztán felkelek reggel, és várok. Mert olyan jó volna, ha a srácok jönnének, és megölelnének, és megköszönnék… MIT? Ami alanyi jogon járna nekik? A nyugodt, szeretetteli, biztonságos életet pl. Amit bármennyire akartam, de nem tudtam megadni nekik úgy, ahogy akartam. Nem sikerült, pedig így is beleszakadtam. Mégis jó lenne, ha ezen a kitalált, manipulatív ünnepen (is) jeleznék, hogy ez látható számukra. Ilyenkor az ember vár. Nem teszi evidenciába, nem is vár sokat, de valamit mégis…

Lett valami, persze. Puszik, aztán délután lomoltunk, és előkerültek 10 éve eltett játékok, legok, holmik. Nézegettük őket és emlékeztünk. Felidéztünk szép és boldog perceket. Aztán este kaptam egy isteni masszírozást a lassan férfias babakéztől. És éjjel a nagyfiam is eljött álmomban, hogy megölelhessem.
Semmi hálálkodás nem volt, csak egy ilyen jó szoros összetartozás. És a remény, hogy a boldogság felé haladnak.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s