Mire büszke ön, asszonyom?

13166001_239907976371741_6109195691605073686_n

Minapi élményem, hogy rendkívül szellemes, a gyerek-nemvállalás elfogadásáért kampányoló oldalon megjelent egy Csernustól származó idézet (melyet szerintem tőlem lopott, vagy csak én is ugyanezt kitaláltam már sok évvel ezelőtt), miszerint-mondja Csernus- ha ő megkérdez egy nőt, hogy mire is büszke életében, s az azt mondja, hogy a gyerekeire, akkor ő azonnal tudja, hogy egy megrekedett, befulladott, ki nem teljesedett élettel áll szemben.

Bingó.

Lehetne most arról beszélni, hogy igen- e vagy nem-e ez az állítás, tehát jól mondja- e Csernus, avagy sem, de ha erről beszélnék, akkor eltérnék a tárgytól. Mert nem akarok erről beszélni, hanem azt mondom, hogy ez van, én is így vélem, és figyeljük akkor az erre adott reakciókat.
Egy rakás lájk javarészt nőktől, néhány komment gyerektelen nőktől, akik felszabadulva attól, hogy végre van egy oldal, ahol bátran és támogatva vállalhatják, hogy nem akarnak gyereket, és arányaiban igen tetemes számú komment férfiaktól, akik gyorsan elmagyarázzák, hogy mekkora hülyeség ez a mondat, mer igenis gyerek mellett lehet kibontakozni, önmegvalósulni, meg ilyenek.
???
Igen, jól látod. Férfiak mondják ezt, bammeg. Olyan emberek, akik NEM NŐK, ergo nem jön ki a testükből gyerek, nem folyik tej a mellükből, és úgy általában-nagy átlagban, néhány olyantól eltekintve, akiknek mondjuk meghal a nejük, ezért óriási országos támogatottság és elismerés mellett egyedül kénytelenek a gyerekeiket nevelni, vagy akik nagyon nagylelkűen „segítenek” olykor fürdetni, szóval ilyen kivételektől eltekintve nagyjából napi 5 percet szánnak a gyerekükre, hogy leordítsák a fejét nevelés címén. Nagyon csúnya ilyet mondani, tudom, de lássuk be, az apák nagy részének fogalma sincs arról, mi is az a gyereknevelés. Az ilyen apa  gyereket a nő feladatának, és hobbijának gondolja, amivel amúgy nincsen is semmi baj, csak ha ez így van, akkor NE UGASSON BELE se abba, hogy ki mennyit szül, se abba, hogy miért nem, se abba, hogy szerinte mit lehet még csinálni gyerek mellett. Csak így maradjon csendben és figyeljen.

Hoppá, miket nem írok. Miért is nem baj, hogy a gyereket a nő projektjének tekintjük? Hát az két ember közös akarata, szerelmének gyümölcse, életük értelme!

Meg a büdös francokat.
Szeretném megkérdezni gyerekkel rendelkező nőtársaimat, hogy melyikük akarta jobban azt a gyereket, apa, vagy anya? Hol vannak a nők, akiket hosszú hónapokon át nyüstölt a partnerük, hogy legyen már gyerek ( Mármint tömegével hol vannak. Nehogy példálózzál ilyen fehér holló jellegű sztorikkal)? Nem az van- e inkább, hogy te, a nő toltad ezt, apa (nem apád, hanem a pasid, csak hát a szerelem egy bizonyos szintjén ő már nem Béla vagy Karesz, hanem apa) meg hagyta, aztán örült neki, vagy úgy tett, mintha örülne. Kérdezted egyáltalán (még előtte), hogy mit akar? Beszéltetek erről? Vagy a te agyadba betolt chip annyira nyilvánvalóvá tette a dolgot, hogy eszedbe sem jutott, hogy mást is lehet akarni? Vissza tudsz erre emlékezni?

Én emlékezem. Az én férjem akarta (vagy legalább is nem mondta, hogy nem akarja. De mint tudjuk, igennek csak a határozott, lelkes igen számít). Őt nem kellett nyüstölni, hisz ő is úgy tudta, hogy ez kell a boldogsághoz. Gyerek kell. Ennek így kell lennie. Mikor pár éve elkezdtem felfejteni az életünket, a saját életemet, felelősségeimet, akkor elég nagy bűntudatom is volt amiatt, hogy be kellett lássam, tulképp a férjem élete is gallyra ment, hiszen az első orbán kormány hamis jövőképébe ringatózva, mit se sejtve a jövőről csak szültem ész nélkül, s ezzel őt is belenyomtam egy élethelyzetbe. Robot jutott neki is, csak másféle, mint nekem. Nem oly régen aztán- bűntudatom súlya alatt- megkérdeztem tőle, hogy akarta- e ezt ő is. És most, 20 év után elmondta… na, ahhoz nem volt azért bátorsága, hogy azt mondja, nem, nem akarta, de annyit mondott, hogy ő azért azt gondolta akkor, hogy talán túl fiatal ehhez.

MIÉRT NEM MONDTAD?

Miért nem beszéltünk erről? Miért hagytad rám? Miért nem tudhattam, mit akarsz? Nyilván, mert szeretett, és nem akart megbántani. Mert azt gondolta, hogy megbántana. Mert férfiként még azt is jobban tudja, hogy én mit érzek, mit kell éreznem.
És máris megérkeztünk ehhez a sarkalatos problémához, miszerint azt kell látnom, hogy Magyarországon általános tendencia, hogy a férfiak tényleg mindent jobban tudnak. Még a nők dolgát is. Bárhol próbálsz beszélni nőkkel nőügyekről, a pasik azonnal odarajzanak, és arrogáns módon nagy pofával elkezdik osztani az észt ahelyett, hogy azt vizsgálnák, ők mit akarnak, mit éreznek pl. gyerek ügyben.
Meggyőződésem, hogy a férfiak nagy része nem igazán rajong a gyerekért, ezt a nővel járó szükséges dolognak tartják. Csak sejtéseim vannak erről, mert mint fentebb írtam, a férfiak igen ritkán beszélnek saját dolgaikról, ehelyett inkább azt magyarázzák, hogyan kell nőnek lenni.

A nők meg szülnek átgondolatlanul, engedve a társadalmi elvárásnak, és a téves hiedelemnek, miszerint a boldogság kulcsa a gyerek. Ehhez képest a párkapcsolatok igen jelentős része gyerekkel is- illetve a gyereknek köszönhető beszűkülés és bezártság miatt- megy tönkre. És mintha ezt nem látnák az emberek. Hihetetlen.

Regnáló-remélhetőleg hamarosan börtönbe vonuló- kormányunk az elmúlt években módszeresen nyomasztotta a nőket ezzel a gyerek témával. A születések száma így is csökken, hát kinek van kedve egy haldokló, bántalmazó országban kiszolgáltatottá tenni magát. Képzelem, hol tartanánk most, ha nem megy nagyüzemi módon a családbarát méhben turkálás. Szóval a nők generációk óta meg vannak fosztva a szabad döntéstől, hiszen nem nevezhető szabad döntésnek az olyan döntés, melynek NEM választása esetén huszadrangú állampolgár, állandó basztatásnak kitett (mikor jön a baba?), önző nemnő leszel. Ilyen közegben a szülést választani semmiképp nem tiszta akarat. Nem szülni- na, az az igazi választás, sőt, kamikáze életforma. Még mindig túl kevesen választják ahhoz képest, hogy serdülés (és a legvadabb agymosás és nyomasztás) előtt alapjában véve mennyire sok nő irtózik a csecsemőktől és a kisgyerekektől. És akik merik a gyerektelenséget választani, még mindig túl sok beleugatást kapnak azért, hogy így élnek.

Tehát mi nők már el vagyunk cseszve alaposan. Meggyőződésem, hogy az a normális, amit a férfiak éreznek a gyerekkel kapcsolatosan, hiszen valaha, gyerekkorunkban, anyánkat elnézve mi is ezt éreztük. Ezt. Kell a francnak olyan élet, mint anyámé, olyan gyerek, mint én voltam, olyan robot, olyan férj, olyan rabság… kell a fenének. Aztán mégis van egy fordulat, tündérkeresztanya aranyporral vakít el, és döntünk. Mi nők. Teljes abszurd módon szembemenve tiszta megérzéseinkkel.
És ha már tündérkeresztanya, akkor beidéződik most nekem az a szép jelenet a Shrekből, mikor Fiona kivirulva bejelenti, hogy gyereket vár, mire Shrek rémálmokat kezd látni, és próbálna elmenekülni az életéből legalább egyetlen napra. És hát a nyomasztás még egy ilyen-alapjában véve remekül sikerült- mesében is ott van: -Hát Shrek, megvan mindened, szép családod, három gyönyörű gyereked…- mondja Fiona. Én mégis inkább a csőbe húzott, apává tett Shrekkel tudok együtt érezni, aki a teljes életét veszítette el cserébe az őskáoszért. Fionát meg végképp nem értem, mert még mindig ő szívja a nagyobbat.

És hogy hová szeretnék kilyukadni.
Mint írtam fentebb, engem halálosan idegesít, mikor a férfiak belepofáznak a nők dolgába. Én úgy gondolom ugyanis, hogy nagy lépés az életünkben (a nők életében), hogy már egyáltalán beszélni tudunk a minket érintő gondokról. Fontos, hogy mi egymás közt mondhassuk el a megéléseinket. Akár mondhassuk keményen, túlzón, hogy azután legyen miből lejjebb adni, és történhessen változás. Változás, mely nem csupán a nők életét teszi könnyebbé és emeli ki a vegetációból, de ezzel együtt sok nagyon normális, és jó fej férfi életét is megkönnyíti. Ehhez azonban nekik is magukat kellene vizsgálgatni, s azután kimondani, ők mit akarnak (poposzexen és állva pisilésen kívül), és mit nem akarnak. Adott esetben azt mondani, hogy mucika, én nem akarok gyereket. Építsünk más stratégiát, restauráljunk bútorokat (ismerek ilyet), utazgassunk, kutassuk a rák ellenszerét, járjunk tangó iskolába, vagy mit tudom én. Gondoljuk át, miért vagyunk együtt, mi a fontos, van- e értelme a kapcsolatunknak a szaporodáson kívül.

Mert egyébként van- e? – kérdezem most zárójelben- Megáll- e a házasság gyerek nélkül, kiszolgáltatott, keresőképtelen, vagy alulfizetett nők nélkül. Mert ha házasság, akkor tényleg kérdés, hogy MI A FASZT CSINÁLUNK 20 éven keresztül, ha jól élünk, kölcsönösen szabadok és egyenlő hatalommal rendelkezők vagyunk, és nem kell gondoskodnunk apró kétlábúakról? Nem voltak erre sem képletek eddig. Soha nem voltak. Mit csinál egy férfi és egy nő 20 évig, ha akár el is mehetnek? Elvétve vannak most is olyan párkapcsolatok, amelyekben gyerek nélkül él együtt két ember, és jól érzik magukat. Ismerek ilyet is. Halál nyugiban vannak, és egy gyönyörű szigeten motoroznak üres óráikban.

Szóval olyan jó lenne, ha a férfiak is látnák ezt, és végre nem ellenünk dolgoznának, nem a nőket akarnák elhallgattatni, hanem kivételesen odaállnának a nők mellé, sőt, időnként a nők ellenében. Nem hagynák, hogy az idomítás dolgozzon a nőben, aztán meg nem hátrálnának ki teljesen érthető módon a gyerekprojektből, a szövetségből, a felelősségből. Hát, hiszen minek tennének munkát olyasmibe, amit nem is ők akartak. Mi lenne, ha magukról beszélnének, nem minket ugráltatnának és azt taglalnák, hogy a nők milyenek legyenek. Beszélni, állításokat tenni önmagukról kell, a saját érzéseikről, saját vágyaikról (a poposzexen túl is), sőt, a saját bűneikről, saját felelősségeikről.
Mi nők meg majd tudjuk, mit akarunk.

És van még egy félelmem. Nekem fiaim vannak, és egyáltalán nem akarom, hogy majd olyan életük legyen, mint az apjuknak volt. Nem akarom, hogy egy beprogramozott fiatal nő teleszülje az életüket, aztán dolgozhassanak szakadásig, miközben a kapcsolatukat feleszi az állandó stressz, és az egyenlőtlenség. Nem. Ennél sokkal színesebb, teljesebb, emberhez méltóbb életet kívánok nekik, amiképpen a lányomnak is azt kívánnám- ha lenne. Magamnak meg csendes, unokamentes, szelíd öregséget kívánok filmekkel, utazással, festéssel, hegymászással. Sőt, elmennék az El Caminora és Oroszországba is.

Három gyereket felneveltem, alig többre vágyok, mint a csend.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok

3 hozzászólás

  • Ez nagyon kemény. Nagyon őszinte. Nem esik jól. De nem tudom kiverni a fejemből. Gratulálok! ❤

  • De jó, hogy újra írsz, Gumi!!

    A téma jó.
    Én magam 2- t szültem, de már majdnem (!) készek. Okosak, sikeresek, azt hiszem, jól csináltuk. Majdnem jól…de ennek ára volt
    A házasságunk tönkrement, elszürkültünk, belefásultunk egymásba.
    Valójában ez akkor derült ki, mikor a 2 gyereknek már nem volt ránk szüksége, és egymással kellett volna valamit kezdenünk.
    Nem tudtunk/ tudunk.

    Nem hibáztatom a férjemet, nincs miért. Ő is csak a szerepének èlt, mint én…itt az eredménye. 2 okos értelmes fiú, és két, egymásnak szinte idegen szülő.

    Nem erre vágytam. Ő sem.

  • “Nekem fiaim vannak, és egyáltalán nem akarom, hogy majd olyan életük legyen, mint az apjuknak volt. Nem akarom, hogy egy beprogramozott fiatal nő teleszülje az életüket”

    Teljesen adom.
    Ha férfi lennék, azzal kezdeném, hogy kimegyek Szlovákiába elköttetni magam. Baromira nem hiányozna, h valaki jól beleszüljön az életembe, hogy az átgondolatlan, second hand életfelfogásával tönkrebassza (szó szerint) az életemet.

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s