A Bánat ideje

img_20170111_143245

Két napja gyötrődök az olaszországi buszbalesettel. Csak a sírás, az együttérzés van azóta is. Érzem azt is, hogy jó lenne valamit mondani. Innen, ahol én vagyok, talán lehet valamit mondani. Aztán mindig odajutok, hogy semmit sem lehet mondani. Ahogy nekem sem ért semmit egyetlen szó sem “akkor”, hát gondolom, az én szavaim sem többek most léggömböknél.
Itt érzem a gyomromban azt a fájdalmat, amit most azok éreznek, akiknek a gyerekei meghaltak abban a buszban. Együtt fáj a saját fájdalmammal. Kicsit olyan, mintha azokkal a gyerekekkel újra siratnám a sajátomat is. Sírok értük és sírok újra az enyémért. Sírok azokért is, aki túlélték. Valahol mélyen még magamat is siratom. Soha el nem fogynak a könnyek.
Belül vagyok a körön.

Valaha azt mondtam, mikor valami ilyen katasztrófáról hallottam: Ehh, én nem élném túl, ha a fiaimat érné valami. A szívem kiszakadna, ha elveszíteném egy gyerekem. És néztem azokat, akik túl voltak már rajta, és gondolkodtam, vajon hogyan képesek felkelni reggel, hogyan képesek a levegőt beszívni a tüdejükbe. Hogyan van élet ez után? Aztán mikor a fiam meghalt, akkor a szívem dobogott tovább, és a levegő átjárt. A lelkem megszakadt, egy élő seb voltam, de éltem mégis valahogyan. Máig nem értem, hogyan. Még arra is volt erőm, hogy haragudjak a világra, amiért nem állt meg, és a Föld nem szakadt le az égről. Mikor másnap kimentem az utcára, és az emberek jöttek-mentek, nevettek, boldogok voltak, én gyűlöltem őket. Hitetlenkedve néztem, hogy az étterem, ahol pár nappal azelőtt a fiam munkát keresett, az étterem vendégeket fogadott, a pincérlány, akivel a pultnál beszélgetett akkor, most vidáman sürgött az asztalok között. Emlékszem, oda akartam rohanni ahhoz a lányhoz, és megrázni: Hé, te! Tudod- e, hogy az a fiú, aki itt volt tegnap, az a fiú meghalt!? Emlékszel-e rá? Ugye, emlékszel? Ne felejtsd el soha őt!… Aztán csak mentem tovább.

Fél év telt el azóta, és én élek. Felépül lassan egy másik élet, immár a fiam nélkül. Felépül az a fiam is, aki túlélte a balesetet. Figyelem magunkat, a lelkünket, és gondolkodok, hogyan lehetséges ez, hogy túléltük, sőt, még örömeink is vannak. Hogyan tudunk felépülni? És szabad- e?
Vannak válaszaim a kérdéseimre.
Úgy hiszem az, hogy az életünknek mindig része volt a halál, hogy a gyerekeimmel és magammal is sokat beszéltem a halálról, ez talán segít most nekünk.
A mama mindig azt mondta, a halál az élet része- mondja Forrest Gump, majd hozzáteszi: Bárcsak ne volna az! Így vagyunk mi is ezzel. Nálunk sose volt tabu a halálról beszélni, én szerveztem a gyerekeimnek éjjeli túrát a temetőbe, és mikor a ma már halott fiam 4 évesen a lélekvándorlásról mesélt, akkor feljegyeztem a szavait.
Ő tanított engem.
Mi tudtuk, hogy a halál az élet része, és beszéltünk arról, hogyan van azután. Mi lehet azután? Már akkor beszéltünk erről, mikor ők még kicsik voltak. Arról, hogy jövünk valahonnan és tartunk valahová, és ezen az úton a földi élet egy állomás. Építettünk magunknak egy világot, amiben hisszük, hogy a lélek nem hal meg, hogy a halál csupán egy kapu, mely mögött egy másik világ vár. A fiaim tudják és mondják, hogy csak idő kérdése, hogy a bátyjukkal találkozzanak. Hiszem én is, hogy nem először voltunk együtt és nem is utoljára. Hiszem, hogy velem van. Érzem őt, a jelenlétét, és az életem nagyon sok pillanatában ő inspirál és ad erőt nekem. Ettől persze nem fáj kevésbé a hiánya. Bármit megadnék azért, hogy megölelhessem. Bármit odaadnék az életemből, hogy ő itt lehessen. Ha az volna az ára, akkor nem festenék többé, visszaadnám a szabadságomat, ezt a különös békét és derűt, amit a fájdalom mart belém. Odaadnám mindazt, amit neki köszönhetek, csak újra itt legyen. De sajnos ilyen üzlet nem létezik. Ő elment, és nekem-nekünk ezzel kell gazdálkodni.

Mikor felfogtam, hogy örökre elveszítettem, volt egy pont, mikor azt is el kellett döntenem, merre megyek tovább a saját életemben. Hoznom kellett egy döntést arról, hogy összeomlok, feladom, vagy az életet választom. Életet, nem létezést. Életet a maga örömeivel, célokkal, tervekkel, mosollyal, békével. Igen, ez egy döntés volt: Akarok élni és boldog lenni, vagy nem akarok? Akkor én úgy döntöttem, hogy az életet választom, és az örömöt. Komoly munka ez, és nagy odafigyelés. Néha azt gondolom, könnyebb lenne feladni, kiszállni a világból, magamra húzni a takarót és addig ott feküdni, míg meghalok.  Mivel azonban tudom, hogy a fiam lelke nem veszett el örökre, ez ad egyfajta tartást. Úgy vélem, ő azt akarná, hogy éljek és jól legyek (hát hiszen életében is igyekezett kímélni), és ez irányt mutat nekem. Élek. Nem könnyű ez sem, csak szólok. A gyász, a veszteség egyelőre erősebb nálam, így hát meg kell tanulnom kordában tartani, hogy ne faljon fel. Meg kell ismernem a viselkedését, a természetét. Tudni, mik azok a rések, amiken képes váratlanul befurakodni. Mi az, ami hizlalja, mi az, ami elnyugtatja. Meg kell tanulnom együttműködni a Bánattal. Mindig tudni, mikor vagyok képes belemenni abba a fájdalomba, amit felkínál, és mikor kell elkerülni azokat a szavakat, dalokat, fotókat, emlékeket, amik kiszolgáltathatnak neki. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bármikor beengedjem a gyászt. Apró dózisokban adagolom, fogadom, ha úgy tetszik, hogy bírható legyen. Így lépegetek szépen előre az úton, közben pedig igyekszek gondoskodni arról, hogy minél több örömöm legyen. Úgy hiszem, a gyász legfontosabb gyógyszere nem az idő, hanem az öröm. Mindenkinek, aki nagy Bánatban van, meg kellene adni a lehetőséget, hogy óriási dózisokban kapja azt, ami őt örömmel tölti el. Én festek, zenélek, kiállok a szélbe, vagy járom a hegyeket és fotózok. Ehh, és néha-gyakran elképesztően vidám zenékre táncolok vadul. Egy olyan helyen élek, ahol nem tudják, hogy mi történt velem. Én olyan szerencsés vagyok, hogy-ha akarok- élhetek úgy, mint bárki más, mert nem kell minden szemből a saját tragédiámat kiolvasni.
Ártatlan örömök ezek, amikkel senkinek nem ártok, engem viszont gyógyítanak.

Elemzem újra és újra, ami történt. Elemzem a gyerekem életét, benne a saját szerepem. Elemzem azt a fiamat, aki onnan, ugyanabból a tragédiából megmenekült. Hogyan? Miért? Miért pont ő?  Elemzem mindazt, amit ez a tragédia adott a világnak. Nekem, a fiaimnak, a családunknak, a tágabb környezetnek. Nagyon fájdalmas erről beszélni innen, ebből a helyzetből, mert ahogy fentebb írtam, visszaadnék mindent, ha ezzel visszahozhatnám őt, de ki kell mondani, hogy a fájdalom, a Bánat épp akkora erő, mint a boldogság. Talán rokonok valahol, és hasonlóképpen képesek pusztítani vagy építeni. Mi döntjük el, hogyan működünk együtt velük. Hogyan működünk együtt a Bánattal. Én beálltam mellé, és a fiaim is beálltak, lepacsiztunk, ha már így esett. Megadom neki, amit kér. Megadom a könnyeket, a fájdalmat, a gyötrelmeket, cserébe ő formálja a lelkem. Megtisztít, kinyit, alakít. Kioldja a szorongásaim, régi gátlásokat, hát hiszen oly sok dolog nem számít már. Kinyitja a szívem apró örömökre. A létezés örömére.
Hogy ez így lehet most, hogy tudok így élni, ez döntés volt. A Bánat jött, és úgy szorította a torkom, hogy fuldokoltam. Aztán mikor látta, hogy nem harcolok ellene, a szorítása öleléssé szelídült: Itt vagyok, az enyém vagy-mondta.- Csak bízz bennem, és jól lesz minden. Nem küldhettem el, nem volt megkerülhető, csak azt dönthettem el, hogy küzdök ellene, és belehalok, vagy együttműködök vele, és majd lesz valami. Én ez utóbbit választottam, és a barátommá fogadtam. Cserébe ő igyekszik kíméletes lenni a lelkemmel. Bármily furcsának tűnik, a Bánat szeret engem, és sokat ad nekem. Bizonyos, hogy már örökre együtt leszünk, de fogalmam sincs, hová visz még el.

Ha azokra gondolok, akik a buszban voltak, s még inkább azokra, akik élnek, a szüleikre, testvéreikre, a túlélőkre, akkor megszakad a szívem, és újra azt mondom, amit valaha rég: Ha az én gyerekemmel történne ez, én abba belehalnék. Bele is halnak ők mind bizonyosan. Dobogó szívvel, lélegezve halnak meg legbelül. A világ megállt most, a Föld leszakadt az égről. Nem látszik ugyan, nem úgy tűnik, de valójában így van. Világok szakadnak le most az égről.
Csak remélni merem, hogy a Bánat kíméletes lesz a gyászolókkal, a túlélőkkel, hogy szépen bánik majd velük. Remélem, hogy lesz nekik is élet a dobogó szívű halál után. Ha jelent ez bármit, hát itt vagyok én, meg vagyunk még emberek, akik élünk, érzünk, felálltunk, együtt vagyunk a gyerekeinkkel és várjuk a velük való találkozást.
Van élet a halál után. Van az élőknek is.

 

 

 

 

Advertisements

39 hozzászólás

  • Juhász Eszter

    Köszönöm.

      • Klima Ildikó

        Fél éve vesztettük el a 24 éves kislányunkat. El akarta rabolni az autójat egy férfi. Zsófi harcba szállt……!😢
        Azonnal meghalt!😢😢😢💔
        Fiatal volt, kedves,vidám,segítőkész, életrevaló, tele tervekkel, célokkal. Miért? Miért?Miért?

        Annyira kifejezően leírtad azokat az érzéseket, gondolatokat,amit azóta is nap,mint nap átélünk!
        Ez az újabb tragédia felszaggatta a sebeket.
        Együttérzek minden szülővel, hozzátartozóval, baráttal! Nincs erre szó!😢

  • A tesitanár, akinek meghalt mindkét gyereke, kollégám volt más munkahelyeken. Még nekem is szinte feldolgozhatatlan, ha arra gondolok, min mehetnek keresztül a feleségével. 😦

  • Nem ismertem ŐKET, de nincs az a szó ami vissza tudná adni, hogy mit érzek!

  • Napok óta fáj a sok gyerkőc szörnyű halála. Pedig nem vagyok érintett. Mégis, mindannyian érintettek vagyunk. Aki valaha is szeret valakit, az mind érintett. Ott lapul ez a szörnyű lehetőség minden percben, míg csak élünk. Valamiért a gyerekemmel kapcsolatban a legerősebb a félelem, hiszen az én dolgom megóvni minden fenyegetéstől, és ha ezt az élet (halál?) ketesztül húzza, az a legnagyobb trauma, ami történhet. A tehetetlenség, hogy nem voltál ott, hogy nem segíthettél, hogy egyedül kellett szembenéznie a halállal, rettenetes! Ha valamiért féltem a saját életem, az csak azért van, mert tartozok neki azzal, hogy lehető legtovább mellette állok, megvédem, amitől csak lehetséges és nem akarom, hogy az én halálom fájdalmát el kelljen viselnie. Vagy legalábbis minnél később kelljen elviselnie.

  • Horváth Dávid

    Én a testvéremet veszítettem el másfél éve, egy hosszú és kínzó betegség után. Nekem “csak” egy testvér de a szüleim a saját gyermeküket temették el a saját lelkükkel együtt.
    Nagyon fiatal volt, 26 éves, de annyi mindent tanított nekem, illetve a szüleimnek amit sosem tudtunk neki eléggé visszaadni.
    Hiszem azt hogy vigyáz rám, egy olyan helyről ahol már nincs fájdalom csak a béke.
    Nagyon megindított amit írtál és szeretném hogy tudd hogy a legjobbat tetted.
    Nemcsak magaddal, de a gyermekeiddel is. Hiszen nekik amíg élnek szükségük lesz egy édesanyára aki a legvadabb viharokban is megvédi őket.
    Azt hiszem minden gyermek nevében mondhatom hogy köszönöm.
    Nemcsak neked de minden anyának és apának akik hasonlókon mentek keresztül de ugyanúgy az életet választották a létezés helyett.
    Egy idézettel köszönném meg minden gyermek nevében az összes anyai kitartást amit Te illetve más édesanyák mutatnak ilyen helyzetben:
    “Mielőtt áment mondana a munkahelyén vagy az otthonában.
    Még gondolja át mit mond.
    Egy gyermek figyeli szavait”.

  • A legcsodálatosabb, legszebb, legmélyrehatóbb írás ez az eset kapcsán. Igen, megállt a világ – nekem picit mindenképp, ismeretlenül és “érintetlenül” is együtt érzek.

  • Monos Judit

    Köszönöm ❤

  • Csodálatosan írtad le…amit én is átélek. ❤

  • Mintha egy-egy részét én írtam volna…három és fél éve elveszítettem a fiam, ugyanezeket éreztem, gondoltam akkor…azóta az életünk megváltozott, amit teljesen Ő változtatott meg….azóta tudom, hogy nincs halál, hogy a lét örök, és az élet egy körforgás…nagy árat fizettünk ezért a tudásért…ez a mostani tragédia is eléggé megviselt….átérzem a szülők fájdalmát, hallom a “miérteket” miért pont az én,gyerekem? miért? miért? miért????

  • Ismeretlenül is hálás vagyok Neked ezért az írásért. A kabáton kívül hordott szív az egyik legnagyobb ajándék, amit ember adhat és ember kaphat. Köszönöm!

  • Hátborzongatóan szép írás, bárcsak soha, senkinek nem kellene ilyen gondolatokat megfogalmaznia!

  • Dudás Anikó

    Teljességgel felfoghatatlan még mindig nekem,ami történt..és hogy sosem lesznek válaszok…remélem,a hozzátartozókhoz eljutnak az ilyen írások,és segítenek abban,amiben nem lehet,de mégis,talán,hátha….

  • Németh Gábor Ottó


    Kívánom, hogy mielőbb megtaláljon mindenkit ez az írás, akinek segíthetnek ezen őszinte és hiteles mondatok, gondolatok.

  • Gyönyörű írás. Köszönöm!!

  • Nagyon szépen fogalmazol. A szavaid mélyen megérintenek legbelül ahol ez a tragédia is megérintett és ahol a saját sebeimet kell hordozni minden nap, minden pillanatban. Köszönöm Neked ismeretlenül is!

    Szívből kívánom a gyógyulást minden Érintettnek és a Családjaiknak.
    Nyugodjanak békességben!

  • Szívből hálás vagyok ezért az írásért és nagyon köszönöm….rengeteget segít ez most nekem…Az én kis csillagom sajnos közöttük volt.

    • Kedves E. Köszönöm, hogy megszólaltál. Ez az egy mondat, amit írtál, ez volt az, amiért érdemes volt megírni ezt a cikket. Ha hajszálnyit könnyített a terheden, már volt értelme a szavaknak. Nagyon nagy erőt kívánok.

  • “Hoznom kellett egy döntést arról, hogy összeomlok, feladom, vagy az életet választom.” Amikor odáig jutottam; hogy én ezt nem tudom elfogadni, egy belső hang reagált: akkor megőrülsz. A választás mégse ment könnyedén és önállóan, hanem égi és együttérző emberi segítségen keresztül.

  • Csodálatos, mindent elmondó írás. Mi, akik itt maradunk hol nagyon, hol kevésbé szenvedünk, de szenvedünk életünk végéig….

  • Könnyeimmel küszködve olvastam végig írásod. Köszönöm és remélem minél több, most hátrahagyottakhoz eljut az oldalad és segíthet egy picikét nekik is hasonlóan túlélniük ezt a tragédiát, ahogy neked is sikerült.

    Nyugodjanak békében!

  • Ha nem bánod, elviszem ezt az írást (a linket) az enyém alá a Bezzegre, mert valami nagyon fontosat fogalmaz meg nagyon tisztán. Köszönöm.

  • Nagyon nagyon szép és megérintő írás!

  • Sírva olvastam végig. 3 éve minden nap ugyanezt érzem és gondolom. Orsi 23 éves volt, a zebrán egy autó elütötte, azóta is minden egyes nap velem van.

  • Andorka Ildikó

    Én is a könnyeimmel küszködöm.
    Most pláne hogy a kisebbik fiam kiutazott Angliába dolgozni tudom el kellett engednem az ő döntése volt de nincs olyan perc az életemben hogy ne gondolnék Rá “hol vagy mit csinálsz ugye jól vagy kisfiam….?!
    Nem tudok nem gondolni reá csak bizakodni tudok hogy Isten vigyázz reá!
    Mindannyiunknak hitet,erőt, és imádságot kérek a Mennyei Atyánktól ő védelmezze gyermekeinket és minket!

    • Kedves Andorka Ildikó! Az Ön fia él, és a boldogságát és boldogulását keresi.Ön felteheti azt a kérdést, hogy “Mit csinál, hogy boldogul, fejlődik-e nyevtudása….? Hiszen él és egészséges…Önnek könnyebb, ha annak örül, hogy boldogan ÉL!!!Nem üres frázisokat írok. Az én gyermekem is külföldön él… ő tanulni ment és megtalálta(remélem) élete párját….

  • A bánat művésszé tett. Csodálatosan írsz. Kár, hogy erről kell. 😦

  • ilyenkor mindenki enyhíteni akarja a fájdalmat, pedig a túlélőknek az kell, hogy szenvedjenek. Azt akarom, hogy fájjon. És bűntudatom volt, amikor a barátok elfeledtették pár pillanatra a tragédiát. Kell hagyni időt, hogy az ember kiszenvedje magát.

    • Igen, ezt én is megtapasztaltam. Azt akartam, hogy hagyjanak békén, ne akarjon senki vigasztalni, a figyelmemet elvonni meg végképpen ne akarja. Ne akarjon olcsó-nekem olcsónak tűnő- vigaszokkal megvenni, megvenni a nyugalmát, az ő nyugalmát afelől, hogy majd jól leszek, nem őrülök meg, nem ölöm meg magam, vagyis nem csinálok problémát, hanem szépen nyugodtan átsétálok az egészen. Sok ilyen segítő szándékot erőszaknak éltem meg akkoriban.

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s