Újféle anyaság

Épp egy hónapja, hogy eljöttem otthonról, így már van, aki megkérdezi: És (nagyon) hiányoznak a gyerekeid?
– Jaj, hát persze – mondhatom ilyenkor az elvárt, a megszokott, a természetes választ. Azt, ami után lehet engem szeretni, mert bár igaz, hogy csúful elhagytam szegény gyerMekeimet, de mégis csak jó fej vagyok, mert legalább szenvedek. Ezek előre jól kiszámítható, biztonságos helyzetek. Én számítok a kérdésre, ő számít a válaszra, azt is kapja, amit hallani szeretne. Így kerek a világ, így elkerülhető, hogy bárki kizökkenjen a biztonsági zónájából, és hirtelen reagálnia kelljen valami számára idegen mondatra, helyzetre. Arra például, ha én nem várt módon azt válaszolom: Dehogy hiányoznak! Köszönöm kérdésed, istenien érzem magam. Ilyenkor jön a rököny és a döbb. Elakadás. Arcleesés. Bizonytalanság, és a sajnálkozó tekintet: Pedig annyira normálisnak néztél ki! Hogy mondhatsz már ilyet?- ez van ilyenkor a tekintetébe írva még annak is, aki maga sose nevelt gyereket, de még csak férjnél sem volt. Akinek fogalma sincs arról, mi az, ami NEM hiányzik nekem. Nem tudja elképzelni, hogy én, aki 18 évet lehúztam anyaként, én hogyan vagyok képes élni anélkül a “gyerekzsivaj” nélkül, melyet ő sohasem kívánt magának, de amiről tudja-mind tudjuk ezt-, hogy a nő boldogságának első számú feltétele. Hát még azok a nők mit gondolnak, akik maguk is nevelnek gyereket! Ők tudják biztosan, hogy abb’ a percben, hogy a gyerek 100 méternél távolabbra kerül az anyától, akkor annak élete máris értelmetlenné, üressé, unalmassá válik.

És én tudom és elfogadom, hogy van olyan anya, aki tényleg belehalna ebbe. Akinek tényleg üres lenne az élete, vagy halálra aggódná magát, hogy nélküle hogyan maradnak életben a gyerekei. Nem vagyunk egyformák, csak míg az ő viselkedésüket mindenki normálisnak tartja, addig azt senki nem akarja érteni, és elfogadni, hogy nem minden nő így működik. Ráadásul-de ez csupán egy mellékszál-nem is biztos, hogy a gyereknek egy ilyen függő anyára van szüksége. Még mindig bűnös dolog kimondani anyaként, hogy elképesztően csodálatos érzés, hogy már egy egész hónap telt el úgy, hogy nem kellett idegeskednem napi rutinná növekedett csipcsup szarságok miatt, hogy még a hangomat sem kellett megemelnem, hogy nem volt szóváltásom, nem éreztem kihasználva magamat, és tudtam a saját, szeretett dolgaimmal zavartalanul foglalatoskodni. Én elhiszem, hogy ez sokaknak semmiség, de az én lelki és idegrendszeri kapacitásaimat mostanra teljesen felőrölte az, hogy nekem erre 18 évig nem volt lehetőségem. Nem volt lehetőségem egyedül lenni, fellélegezni, töltődni, pihenni. Ráadásul ez kis híján felőrölte a gyerekeimmel való jó kapcsolatomat is.

Nem, szemernyi hiányérzetem sincs, és azt kell mondjam, csapatilag nagyot nyertünk azzal, hogy átalakítottuk a világunkat. Legalábbis jelenleg úgy néz ki. Nem írok most arról, amit a személyes létemben nyertem, bár a nyugalom, a csend, a rend, a felelősségek tizedére csökkenése már önmagában olyan, mintha hirtelen a svájci fennsíkra teleportáltam volna a szmogos Tokió után. Az önös szempontok előtérbe helyezése helyett most mégis inkább a gyerekeimmel való kapcsolatomat és saját anyaszerepem újraértelmezését vizsgálom.

Szóval amíg “jó anya” voltam, olyan, amilyennek az anyaszerepet tanultam, amilyen az elvárt (ja, tudom, nem kell az elvárásoknak megfelelni, hát persze) addig az anyaságot olyan bilincsnek éreztem időnként, ami beleláncolt egy számomra idegen és megterhelő világba. A mindennapos nyűglődések, amiket nevelésnek hívunk, de amik valójában inkább érdemelnék az idomítás jelzőt, s amelyek nagyon gyorsan játszmázásba, haragba, ellenkezésbe, bizalmatlanságba fordulhatnak a szülő és a gyerek közt mára teljesen kimerítettek. Valójában évek óta alig volt alkalmam valóban nevelni a gyerekeim. Számomra ugyanis a nevelés egyrészt személyes példaadást jelent, másrészt pedig beszélgetéseket a gyerekemmel fontos dolgokról. Nem hegyi beszédet a szennyes ruhákról, a beírásokról, a tanárok és diákok jogairól, a szülő jogairól, a gyerek kötelességeiről. A nevelés a én képzeletemben nem egy rabszolgába oltott papagáj csapdosása a családnak nevezett kalitkában, hanem maga a szárnyalás, a szellemi kapcsolódás a saját véreimmel, a gyerekeim inspirálása, jó felé emelése.
Nahát, ez utóbbiból nekem igen ritkán jutott.
Hogyan emelheti a gyerekeit egy olyan anya, akiről a gyerekei azt tanulták, hogy akkor szereti őket, ha mindent őnekik rendel alá? Hogyan mutathat példát, milyen példát mutathat az az anya, aki cekkerekkel és segghintőporokkal felszerelkezve rohangál szülői értekezletről valami huszadrangú női munkába, majd megfőzi a paprikás krumplit és felmossa a padlót?  Milyen példát mutathat az az anya, akinek dolga behajtani a feladatokat, számon kérni, kényszeríteni? Milyen példamutatás ez, már elnézést kérek? Hol van ebben alkalom arra, hogy anyaként hitelesen beszéljen valaki valóban fontos dolgokról, tudásról, világról, munkáról, sikerről, szerelemről, bármiről?
Nos, ilyen körülmények között nyilván nem véletlen határozták meg ezt a szerepet a férfiak-apák feladatának. Egyrészt valamit nekik is kéne már csinálni, másrészt ez elég kényelmes ahhoz, hogy a férfiak így-úgy bevállalják (már amelyik). Csak megjegyzem, hogy miközben a példamutatás, a szellemi nevelés apai feladatnak van kijelölve, aközben mikor a gyerekkel baj van, mégsem az apukát kezdik zaklatni, hívatni, minősíteni, hogy ejnye, milyen példát mutatott a gyerekének, hanem az anyát veszik elő ekkor is. Milyen érdekes ez.

Én most nagyon kiváltságos helyzetben vagyok nő és anya létemre. Én most ezt a cuccot teljes egészében lerakhattam, és úgy vagyok mostantól a gyereknevelésben, ahogy az apukák 95 százaléka megéli azt. Az 5 százalékot az a kevés számú apa teszi ki, akik abszolut felesben tolják az anyával a szarpucolást is, a kulimunkát is, a felelősséget is. Akik nem hangoztatják fennen, hogy ők dolgoznak, így hát nekik “jár” a pihenés, hanem tudják, az jár mindenkinek. Akik tudják, hogy a gyerek-szülő kapcsolat a mindennapi apróságokból épül fel, vagy éppen pont azok rombolják le. A hétköznapi apróságok. Ezek az apróságok ették szét a mi napjainkat is. Én egy ideje kezdtem abba belezakkanni, hogy három kamasz fiúval kellett napi szinten csatáznom egyrészt az ő érdekükben, másrészt a saját érdekeim védelmében. Csak elvétve voltak inspiráló beszélgetéseink, és én úgy éreztem, semmit, a világon semmi olyat nem tudok magamból átadni, ami valóban építi őket, ami pont az, amiért mégis szülő lettem, jelesül, mert szülőnek lenni lehetőség a gyerekeim építésére. Nem én vagyok, aki anyaként vagyok. Nem látnak engem, mert meg sem tudom mutatni magam. Megöl a szerep. A tragédia után a köztünk lévő feszültség csak fokozódott. Továbbra is össze voltunk zárva, mindenki küzdött a maga problémájával, pattanásig feszültek az idegek. Mikor kijöttem, azt se tudtam, mi lesz majd a továbbiakban a kapcsolatunkból.

Az történt, hogy napok alatt kisimult minden. Jelen pillanatban az az általános vélekedés, hogy a legjobb, ami történhetett velünk az az, hogy én kiléptem a körből, az apjuk belépett, és ezáltal minden, ami szerep volt eddig, az elszállt, mint egy jól megtermett madárka. Befejez(het)tem a rosszfejkedést végre. Megtehetem már, hogy nem rosszfejkedek, mert arra most ott van az apjuk. Megtehetem, hogy aranyos vagyok, és szelíd, és kedves, mert mindennek a salakját más takarítja most, miközben én innen, a távolból skype-olok velük. És tudod, mi van még? Iszonyatosan jókat beszélgetünk. Például a bátyjukról, a gyászukról. Elemezzük az érzéseinket, azt, hogy ki hol tart a folyamatban, hogyan alakul eközben a halálhoz való viszonya, a testvéréhez való viszonya. Kinek mennyiben változott az élete, a gondolkodása attól, hogy ő kilépett a közös életből. Aztán beszélgetünk az iskoláról. És nem én vagyok, aki őrjöng, ha becsúszik egy egyes, mert arra ott van most az apjuk. Hát igen, neki kell (majd) bemenni szülőire, vagy aláírni a rossz jegyet (ha lesz), neki fog a pofája égni a tanárok előtt. Őt fogják megszégyeníteni a gyerekével (ha meg fogják), neki megy majd a tanári rinyálás, őt bombázza majd az elvárás: Oldd meg! Oldd meg, hogy a gyereked szó nélkül hallgassa az idióta elméleteinket, hogy ne legyen véleménye, hogy ne legyen ingerült, mikor igazságtalanok, rosszindulatúak, vagy csak végtelenül ósdiak és unalmasak vagyunk. Oldd meg! OLDD MEG! Oldd meg, vagy elbasszuk a jövőjét, teliszórjuk az ellenőrzőjét intőkkel (jó is az így nyolcadikban felvételi előtt), szívatjuk, rászállunk, téged meg becitálunk a családsegítőbe, hogy tudd, minden percben tudd, kinél van a hatalom. Tudd, te egy senki vagy, csak szülő (csak anya), akinek egy dolga van: kierőszakolni a gyerekéből, hogy NEKÜNK megfeleljen.

Mindez már nem az én gondom, így hát én arról beszélgetek a fiaimmal, hogy hova helyezzük az életükben a hangsúlyokat, hogy mi az, amit tényleg fontos megtanulniuk (nyelvet, kicsim, nyelvet, nyelvet!!!), hogy mindig előre-fel nézzenek, hogy a célt mindig abban a magasságban jelöljék ki, amiről úgy gondolják elsőre, hogy elérhetetlen. Inkább nyújtózkodni kelljen, mint lehajolni, elpuhulni, feladni.
És azt mondja a gyerek, az egyik gyerekem a HÁROMBÓL (mer van skype, így hát látom is őt):
– Tudod, mit nem szeretnek bennem a felnőttek, édesanya? Ezt és ezt- és mutatja a száját és a fejét.- De ezt én neked köszönhetem. Majd elmondja, hogy az emberek nagy része szemellenzővel lát. “Csak azt látják, amit látni engednek nekik, és amiről azt tanulták, hogy látniuk kell.”
– Mi meg nem ilyenek vagyunk- folytatja.- Nekem nincs szemellenzőm, ezért sokkal szélesebb spektrumon látok, mint a többiek. És ezt tőled kaptam.
Én meg gondolkodok. Ah, mennyi gyötrelmen vagyok túl, te jó ég! A gyászom egyik legnehezebb fejezete volt, mikor a saját szerepemet kutattam a fiam-fiaim életében. Engedtem- e ők(e)t boldognak lenni? Voltak- e egyáltalán boldog pillanatai, és ha nem, az mennyiben az én felelősségem, és mennyiben rajtam kívülálló okok gyötörték? Jó anyjuk voltam- e? Felkészítettem- e (őket) arra, hogy majd képessé váljanak a felnőtt életre? Sok válaszom nem volt még ezekre a kérdésekre pár héttel ezelőtt. Gyötrődtem a bűntudattól, és iszonyatos haragot is éreztem, hogy egyáltalán hagytam magam belehúzni ebbe a történetbe, ebbe az anyaságba, amire ebben a rendszerben, ebben az országban, ezek közt a lehetőségek közt az én magam felé támasztott mércém szerint alkalmatlan vagyok. Ez a rendszer nem engedi, hogy jó anya legyek. Ez a rendszer anyaszolgát, anyakápót, anyagépet csinált belőlem, és sokszor kényszerített arra, hogy bántsam őket… ilyeneken gyötrődtem.
Ha viszont a gyerekem azt mondja, inspirálom őt, hogy szereti azt, akivé mellettem formálódott, akkor van egy jó napom.

Ez az, ami mindig hiányzott a gyerekeimből, az anyaságomból.
És kövezzetek meg, nem hiányzik egy cseppet sem sem, hogy otthon szívjak pont úgy, ahogy 18 évig. Nem hiányoznak a mindennapos dörzsölődések, a gyomorszorító stresszhelyzetek, amikben ők is küzdenek az érdekeikért, és én is küzdök a magam érdekeiért. Nem hiányzik a mindig ugyanolyan élet, az elkerülhetetlen viták, amikben szép lassan elveszítem őket. A félelem sem hiányzik, hogy ez a magányos küszködés majd egy napon végleg felőrli a kapcsolatunkat, és mire felnőnek, már csak az udvariasság fog minket összetartani. Nem, ez már nem hiányzik.
A gyerekeim most, 3000 km-re tőlem is közel vannak hozzám. Már nem kicsik, nem annyira a testi jelenlétemre van szükségük, sokkal inkább példamutatásra, szellemi társra, beszélgető partnerre. Ezt pedig innen, a magam kiegyensúlyozottságából remekül meg tudom adni nekik. Na, jó, az ölelés hiányzik olykor, de olyankor odanyomják az arcukat a képernyőhöz, én pedig megpuszilom őket. Azt hiszem, egyikük elvesztése a testi jelenlétet is átértelmezte kicsit. Mind tudjuk, hogy nem csupán az van velünk, akit megérinthetünk. A kapcsolat ennél sokkal összetettebb.

Az van tehát, hogy nem hiányoznak a gyerekeim abban az értelemben, ahogy hiányozniuk illene. Nem hiányoznak a kimerítő mindennapok velük. Az van, hogy ez a 21. század, mikor az interneten keresztül bármikor elérhetem, és-hála istennek-bármikor ki is kapcsolhatom őket. Nem hiányoznak, mert nincsenek is távol tőlem. Közel vannak hozzám, a kapcsolatunk jobb, és bizalmasabb, mint valaha. Főképpen a középső fiammal vagyunk erős kapcsolatban, miközben a kijövetelem előtt egy nappal brutális, gyilkos veszekedésünk volt. Aztán megbeszéltük, bocsánatot kértem tőle, dolgoztunk a helyzettel, és újra nekifutottunk. Most azt mondja, nagyon inspiráló vagyok neki, nagyon erős az, amit lát rajtam, amit hall tőlem. Beszélünk sokat a terveiről, az érzéseiről. Szeretném, ha kijönne ide, és elmenne egy nyelviskolába, hogy lásson más fiatalokat, embereket másik országokból. Nem sürgetem, nem könnyű neki most. Mondtam, le se kell mennie a tengerpartra, csinálhatunk úgy, mintha nem is itt lenne, csak valahol a világban. Azt is mondta, ugrani szeretne egyet ejtőernyővel, én meg azt mondtam erre, tegye magasabbra a mércét, és mondja azt, szeretne megtanulni ejtőernyőzni.

Egy hónap telt el úgy, hogy nem kellett a gyerekeimmel vitatkoznom, veszekednem. Sok időt töltök a saját dolgaimmal, ettől érzem, ahogy a lelkem lassan meggyógyul, épül, fejlődik. Érzem, hogy egyre érdekesebb emberré válok. Egy hónap telt el úgy, hogy senkinek nem kellett könyörögnöm semmiért, senki nem próbált meg manipulálni azért, hogy elérje nálam, amit akar. Békén vagyok hagyva, miközben tudom, hogy a gyerekeim valahol jól vannak. Az apjuk intézi az ügyeiket, aláír, parancsol, kér vagy követel, bosszankodik, és néha örül is persze. Ráadásul teszi ezt most frissen, üdén. Neki ez most újdonság, új kihívás, érdekes feladat. Nekem is az volt 18 éve, és toltam is tiszta erőből vagy 14 évig. Lassan égtem ki, és fáradtam el. Az ő lelke még nem fásult bele, ő teli van tettvággyal. Soha nem fogja megtudni, én min mentem keresztül, és nem fogja érteni, nekem miért lett mostanra elegem. Én felneveltem ezt a három fiút, akik fölött most átveszi a felügyeletet, és végre apjuk lesz. Két majdnem felnőtt fiú fölött. Én pedig végre olyan szülő lehetek, amilyenre nekik is, nekem is szükségem van most. Végre-ez egyszer- enyém a tejszínhab. Nincs is ezért semmiféle bűntudatom. Én megtettem, amit tudtam, pont ideje, hogy most valaki más csinálja. A gyerekeim már nem kicsik. Mikor a közelségemre volt szükségük, ott voltam nekik. Mikor mesélni kellett, meséltem. Mikor álomba kellett őket énekelni, megtanultam hangszeren játszani. Mikor a lázukat kellett csillapítani, szülinapi zsúrt szervezni, nyaralásba menni, kalácsot sütni, vigasztalni, én mindig ott voltam. Mostanra elég lett. Elfáradtam. Mostantól egész máshogy akarok az anyjuk lenni. Nem elhagytam őket, hanem új fejezetet nyitottunk. Most ebben az új történetben én is előléphetek anyagépből szellemi és lelki társukká. Mert-ahogy a fiam mondja-, nincs semmi baj velünk. Nagyon szeretjük egymást (én szeretlek édesanya, ugye, te is szeretsz engem?), csak ezt a szeretést mostanra összekaristolták a hétköznapok és a fájdalmak, amiket okoztunk egymásnak, és amiket a világ okozott nekünk. Csak meg kell ezekből gyógyulnunk, és minden rendben leszvan.
És én elhiszem, hogy így van. Ha ő mondja, elhiszem.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements

3 hozzászólás

  • Visszajelzés: Szüljél csak gyereket, majd megtudod, hol lakik a magyarok istene! – Eszter's Offtopic

  • faszi…hát persze. Mennyire hányok én az ilyenektől. Majom.

  • Báldy Vera

    Istenem ki vagyok én, hogy ezekhez a gondolatokhoz hozzátegyek, vagy megítéljem a tetteket a gondolatokat. Senki nem mondhatja azt, hogy ez így nincs jól, senki nem ítélhet el, hogy most ez az élet nálatok. Senki nem tudja min mentél és mész keresztül hiába írtál le mindent, biztos van ami bennrekedt, ami most is kapaszkodó az életben maradáshoz. Mi az ami erőt ad, amiben most vigaszt találsz hogy ép eszed maradjon tovább vinni az életed és része lenni a családnak. Nem hiszem hogy nekem lenne erőm , sehogy semennyi. -gondolom most így-. Egyetlen dolog van, amiért írok, és az a léc. Az a léc, amin nem, vagy alig lehet átugrani. Olyan családban nőttem fel, ahol mindig meg kellett felelni mint gyerek, mert nem csak az anyának játszma és feszültség és harag, hanem a gyereknek is. Nálunk anno mintha egy láthatatlan szál húzta volna följebb és följebb azt a lécet, ez a szál apám szemöldöke és anyám elégedetlensége volt. Soha nem tudtuk átugrani, mert ha sikerült, akkor kiderült hogy dehogy ugrottad át, hiszen följebb van 2 centivel. Soha nem sikerült. Életen át azt tanultam tőlük hogy meg kell felelni, többet, többet… Nem ment, később már nem is akartuk, elkanyarodtunk. Sikerélmény-soha ! mert ha 3-as, akkor miért nem 4-es, ha 4-es miért nem 5-ös, ha ötös, akkor az természetes , nem jár dicséret. Azzal a léccel nagyon óvatosan – mert fejbe vág . Ugorjon azzal az ernyővel, aztán ha tetszik, tanulja meg. De örüljön, hogy ugorhatott. Legtöbbször a földön kell maradnunk ahhoz, hogy a gyerekeink szárnyalhassanak. A legjobb amit tehettél, hogy most pihensz, és addig pihensz amíg szükséges. Hagyd őket is pihenni, nem kell olyan elvárás amitől kevésnek érzik magukat. Hiszen ez volt a te mókuskereked mérge is.
    Nagy átérzéssel/megértéssel kívánok gyógyulást a sok sok sebre ott, ahol gyógyulni tudsz. Ha ez messze van akkor ott, ha ez a csend, akkor abban, ha az alkotás, akkor azzal.

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s