Két világ közt lenni


Tényleg úgy van, ahogy írta is MaryRose. Már aznap ott van, ahogy megérkeznek. Később is tapasztalom, hogy mindig minden úgy van, ahogy mondja. Ő nem késik, nem akad el. Neki nem jön semmi közbe. Teljesen jól szervezett az élete, az enyémhez képest legalábbis. Irigylem is érte. Olyan kiegyensúlyozottnak tűnik ettől a jól szervezettségtől. Nekem ez régóta ismeretlen állapot, amiképpen következetesség meg más effélék is. Ha visszaemlékszem az elmúlt nagyjából 15 évemre, akkor magamat űzött vadként tudnám jellemezni. Állandó szétszakadás előtti állapot, állandó hiányérzet, bűntudat, hogy valami nem megy, nem működik, biztos gond van, nem bírom, szétszakadok, összerogyok a felelősség terhe alatt. Eközben igyekszem a gyerekeimből kitaposni az elvárásokat, a megfelelést sulinak, anyámnak, apámnak, apjuknak, saját, belső kényszeremnek, mert az van, érzem, hogy az van, hogy rajtuk keresztül számítok csak. Nélkülük egy hóbortos furcsaság vagyok, aki nem olyan, hát NEM OLYAN, mint mi vagyunk A “sokak”. Ha viszont a gyerek rendben van, akkor talán minden rendben tud lenni velem is, akkor talán elfogadnak majd, kedvelnek, becsülnek, meg akkor a gyereket se fogják bántani, akkor összeáll a Szép Család a képeslapon, és eljöve majd a nagy boldogság is. Ennek eléréséért én beáldozok mindent, ha kell, időnként még a gyerekeim boldogságát is. Kínozom őket azt remélve, hogy majd mások nem fogják őket kínozni, ha én megtanítom, megszervezem, fejlesztem, rendezem őket. Eközben azt is remélem persze, hogy ha ők “rendben lesznek”, akkor engem is békén hagynak majd.
Ha „fel tudok valamit mutatni”.
Végre.
Mivel az én életem elúszott, saját jogon esélyem sincs bármit magamból összerakni, így tényleg nem marad más, mint az anyaságban megdicsőülni. És akarom is, tényleg, legfőképpen azt, hogy nekik jó legyen. Majd én viszem őket, kirándulunk, sportolunk, szentkarácsony, fociklub, minden lesz. Boldogok leszünk, ha beledöglünk is. Csak később, már a kamaszodó gyerekeken látom, hogy amit én a legjobb szándékkal tettem, azzal mennyi kárt okoztam.

Időnként jobb lett volna békén hagyni őket.
Időnként jobb lett volna, ha békén hagynak minket.
időnként jobb lett volna, ha békén hagyom magamat.

Szóval egy ámokfutás az elmúlt 15 évem. Magányos szélmalomharc. Három fiú az egyik oldalon, én egyedül a másikon. Nincsenek határaim, egy szolgáló vagyok, s ahogy nőnek, úgy kezd az egész egyre inkább egy rémálomhoz hasonlítani. Rendszer kizárólag rendszeres viták, veszekedések árán van. Hogy kibírjam, próbálom magammal elhitetni, hogy tulajdonképpen ez így helyes is, így rendben van, ennek így kell működnie. Ez a boldogság maga. Az ember csúszik egyre lejjebb a depresszióba és a kétségbeesésbe, aztán mikor leér a verem aljára, mikor már nincs lejjebb, akkor el tud indulni felfelé. Az én életem rendszere régóta ez: süllyedni az elkeseredésbe, aztán az öngyilkosság előtt egy lépéssel elkezdeni kapaszkodni kifelé. Mer a gyerekek miatt bírni kell. A felelősséget egyedül és kizárólag én viselem mindenért, a döntéseket mindig nekem kell hozni, ezért aztán a következmények is mind engem sújtanak. Ha a gyerekkel gond van, hát én rontottam el, ha a gyerek meghal, akkor hol volt az anyja… Az anyja. Mindig mindenért az anyja. Apja nincs, legalábbis mintha megfeledkezne róla mindenki. Ő dolgozik, hát köszönjük szépen, térdre is borulunk, olyan óriási teljesítmény ez. Gyereket nevelni meg játékos ujjgyakorlat, amolyan szórakozás, hobbi, női csacsogás. Érthetetlen, ha valaki belerokkan.

MaryRose hozzám képest kisimult és összeszedett. Mindig pontos, mindig derűs. Két lányt nevelt fel, az egyik már bent él Máltán a barátjával, ősztől Londonba megy tanulni. A kisebbik lány otthon van még, 16 lehet. Kicsit fura, nehezen is tanul. MaryRose rengeteg energiát beletett, hogy valahogy helyt tudjon állni az iskolában. Hjaj igen, ismerős ez nekem, csináltam én is.
Drága MaryRose!
Úgy érkezik, szinte futva. Megölel, mintha ezer éve ismernénk egymást, aztán sétálunk is egyet a tetszhalott Zebbugban. Alig értem, amit beszél, pedig határozottan érzem, hogy az angolom fejlődik, erősödik, de ez azért sok nekem. Iszonyatosan kifáradok tőle, mármint ettől az állandó feszült figyelemtől. Bejelentkezik másnapra is, én mondom neki, hogy reggel a temetőbe akarok menni. Felajánlja, hogy kivisz, amivel nehezen tudok mit kezdeni, mert én úgy képzelem, hogy hosszabban szeretnék ott üldögélni. Ott szeretnék lenni a gyerekkel, rátenni a tenyerem a kőlapjára, figyelni az energiáit, és összekapcsolódni vele. Ha valaki eközben ott áll a hátam mögött és tudom, hogy vár rám, az nem ugyanaz. Akkor már nem arra figyelek, hogy a fiammal mi van, hanem arra, hogy valaki van ott.

Hát igen, ilyen ez.
Miközben belehalok, hogy egyik fiam elvesztettem, aközben nem tagadhatom el, hogy a család lerágta a húsomat és kiszívta a véremet. Lássuk be, ha a mostani ismereteimmel, a megélt évekkel, a tapasztalataimmal a tarsolyban kellene döntést hoznom, akkor nem kezdeném elölről. Nem házasodnék, és legfőképpen nem szülnék, mert ahogy ebben az országban anyának lehet lenni, arra én nem vagyok alkalmas… Talán egy gyereket szülnék. Talán azt még elbírnám lélekkel, energiával, pénzzel. Ez a kimondás azonban nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy gyűlölöm a gyerekeim, sokkal inkább azt, hogy miután nekem ez brutálisan nehéz feladat volt az életemben, nekem igen nagy respekt jár azért, hogy ennek ellenére emberfeletti kitartással csináltam. Nekem ez sokkal nehezebb volt, mint pl MaryRose-nak, aki a maga helyzetéből mondja azt, hogy ez az anyaság izé úgy, ahogy van, csodálatos, és az istennek tetsző. Én akár hátra is dőlhetnék most mondván, hogy a nehézségeim, a másféle személyiségem ellenére is megoldottam ezt a dolgot, felneveltem a gyerekeimet, meghoztam az áldozatot ügyesen, hősiesen. Nekem nem ezt kellett volna csinálnom. Ezek után a társadalom is igazán megsimizhetné a buksimat, elismerhetné a munkámat, amiképpen az apjuknak megsimizi a buksiját minden percben, amiért pénzért elment dolgozni, hogy én űzhessem a hobbimat, lehessek rabszolga- ingyen. Nekem nem veregeti senki a vállam, inkább örökös falhoz állítás van, számonkérés, rendszabályozás a gyerekeimmel kapcsolatosan. Most főleg. Most, hogy egyikük meghalt. Hol volt az anyja? – kérdezi a társadalom, miközben az apjáról senki nem beszél.

Megszoktam ezt az örökös készenlétet, internalizáltam is. Nem kell külső hang se már, pont eleget gyötrődök saját jogon, „hobbiból”. Bűntudatom van például, ha arra gondolok, vajon mennyi kárt okoztam a gyerekeimnek a túlterheltség, a magány, a kimerültség és a kétségbeesés miatt.

De vajon hány másik szülő szokott ezen hozzám hasonlóan elgondolkodni? Hány valóban bántalmazó szülő gondolkodik el a saját bűnein? Van- e olyan egyáltalán, előállhat- e olyan ideális helyzet, amiben valaki nem bántja a gyerekeit? Lehet-e ezt a szülőséget-anyaságot jelen rendszerben emberi módon, jó érzésekkel csinálni? Hát hiszen az egész társadalom bántalmazó.  Bántalmazott, sakkban tartott, magukra hagyott, elszegényedett, kiszolgáltatott anyák hogyan volnának képesek derűsen, kiegyensúlyozottan nevelni a gyerekeiket? Aztán a feszültségtől vibráló családok gyerekeit tovább bántalmazza az iskola, a média és saját kortárs csoportjuk. Hány oldalról sérülnek a gyerekeink, sérülünk, mire eljutunk végül a felnőttségig? Gondolkodnak-e ezen egyáltalán az emberek, vagy mindenki elringatózik abban, hogy ez a világ rendje, így kell élni és kész? Mi van, ha csupán megtanuljuk, hogy mit akarunk, mit kell akarnunk, aztán ha az a valami nem okoz örömet, akkor valahogy mégis örömszínűre maszatoljuk csak azért, hogy valahogy kibírható legyen? Gondolkodunk-e egyáltalán élet-alternatívákon, lehetőségeken, vagy megyünk a mindenki által taposott csapáson? Merünk-e gondolni arra, hogy a gyerekünknek akarnánk-e ugyanezt, amiben mi élünk? És ha nem, akkor miért nem beszélünk neki erről?

Tehát MaryRose jön reggel, elvisz a kocsijával a temetőbe. Ahogy molyolgatok a sír mellett, meglátja a két kicsi követ, amit már letettem a fiamnak ajándékba. Nem annyira profik ezek, viaszkrétával rajzoltam őket. Egyiken egy madár reppen fel a tengerből, másikon egy madár terjeszti a szárnyait. Madár, mindig madár. Nem tudom eldönteni, a fiam lelke ez a madár, vagy a sajátom. Gyakran érzem, hogy szívesen elrepülnék vele. Jó lenne szárnyat növeszteni, elemelkedni innét, elrepülni örökre, jó magasra, ahogy ő tette. Eszembe jut most a püspök, ahogy mondta, én kivételes helyzetben vagyok.
Igen, különleges a helyzetem, hiszen anyaként mindkét oldalra kötődök most már. Két fiam itt van ebben a világban, egy fiam már a másik oldalon. Itt álok a két világ között, szeretek ide is, szeretek oda is. Evilági fiaim itt vannak velem az együttlét minden örömével és gyötrő kínjával. Közös utunk nagy kérdése, hogy mire felnőnek majd, mivé érik bennük mindaz, amit kaptak tőlem. A gyengédségem, a szavaim, a bántásaim, az egész, amit egy ilyen magamfajta madáranya képes adni. Ma még nem tudom, hogy fognak-e majd szeretni, vagy elnyerve a felnőttség szabadságát, örökre elfordulnak tőlem. Majd kiderül, ha eljön az az idő és akkor én ahhoz képest, amit akkor fognak mondani, vonhatok majd mérleget mindarról, amit végeztem.
Van viszont egy fiam, aki soha nem fogja kisúlyozni ezt a mérleget, aki soha nem fog ítéletet mondani, akinek felnőttként meghozott értékelésével soha nem kell majd szembenéznem. Ő már örökre az én kicsike fiam marad, akiről álmodhatom, hogy szeretett, tisztelt és becsült. Igaz, sok egyéb választása nem is volt.
Élők által kötődöm ide, általa pedig kötődöm a másik oldalra. Mi ez, ha nem “különleges” helyzet?

14193798_1460276853986386_1970160296_nMutatom a madarakat MaryRose-nak, ő elámul, de közben mondja azt is, hogy nem jó a kréta, mert a nap majd kiszívja, az eső elmossa, elpusztul, tönkremegy. Igen, tudom, de nem sok választásom van egyéb. Nincsen festékem, nem volt ez tervezve, és nem is értek hozzá. Én nem vagyok festő, azt se tudom, milyen anyagok vannak. Ó, nem baj, majd menjek csak el hozzá, neki van festéke, ad nekem, festhetek, amennyit csak akarok.
Hazafelé megállunk Rabbatban. Még a nyaralás idejéről emlékszem, hogy a buszpályaudvar mellett van egy rövidke sétány, ahol a fák alatt egészen különös, hófehér kövek vannak. Hófehérek. Mutatom MaryRose-nak a helyet. Neveti, ahogy megpakolom a hátizsákot, viccelődünk azon, milyen lenne, ha valami közterület felügyelő az orrunkra koppintana emiatt. Kőtolvajok.
Aztán kiérünk Zebbugba. MaryRose jellegzetes máltai házban lakik. Hatalmas, az oldalára erős pink lonc fut. A bejárathoz néhány márványlépcsőn jutunk fel, a korlát indulásánál egy talapzaton kétéves gyerek nagyságú angyal ül. Galambot tart a karján. A madárka áhítattal figyeli a kis szárnyast, nyilván mindjárt összepuszilnak. A korlát mellett meredek garázslejáró, melynek szélén 10 centis növénysáv fut végig. Benne kicsi kapricserje, kaktusz, ilyesmi. A lépcsőn felérve súlyos, nemes fából faragott bejárati ajtó fogad. Ahogy közeledünk, az ajtó nagyot csattan, és kinyílik. Hosszú folyosóra látok, a végén fény hívogat. Belépünk, alattunk gyönyörű márvány. Bal kezem felől tágas nappali, hatalmas bőr ülőgarnitúra, a falon szépen faragott szekrénysor. Benne tévé, a polcokon könyvek. Szemben gyönyörűn kidolgozott csigalépcső visz fel az emeletre, alatta egy kis számítógép asztal, rajta PC, nyomtató, iratok.  A falon hatalmas kép: anya, a karján egy bébit tart. Gyönyörű színek, él az egész, harmonikus, szerethető, és valahogy mégis valami súlyos bánatot érzek belőle. Ahogy előrébb lépek, mintha mozdulna valaki mellettem. Odakapom a szemem, csak a tükör. Csontig soványodott, karikás szemű nő néz rám belőle. Ha a szemei nem döfnének keresztül, rá se jönnék, hogy én vagyok.

Idegen, szomorú nő, még a szél is elfújja.

A folyosó végtelennek tűnik, mindkét oldala teliaggatva festményekkel. Jézus a kereszten, Jézust leveszik a keresztről, Madonna a gyermekkel, egy nő a gyerekével. Arcok. Valakik arcai. Az egyik különösen megkapó. Egy idősebb férfit ábrázol. Ceruzával készítették, nem is túl nagy, mégis vonzza a szemem. Szelíd, cserzett bőrű, kalapos ember. Ismerve ezt a világot, talán halász lehet. Egészen közel hajolok, és akkor felfedezem a kép szignóját. MaryRose Ferrugia. Nézem a másikat, azon is. Nézem sorba mindet, a csodás képeket, és mindegyiken az én barátnőm nevét látom. – Hé, MaryRose! Ezek a te képeid? – Igen, igen-, válaszolja. Ezeket mind ő festette.
Nem térek magamhoz a döbbenettől. Ez a kedves, jó lelkű, szelíd nő, aki hetek óta ismeretlenül is támogat, segít, és elhalmoz a kedvességével, akiről eddig azt gondoltam, hogy az élete a zebbugi háziasszonyok hétköznapisága, arról most kiderül, hogy tehetséges művész. Mire szóhoz jutnék, már nyit egy egyszerű kis ajtót, mely egy szűk lépcsőre visz. Ballagunk lefelé néhányat, és barátságos festőműhelybe lépünk. Középen hatalmas, kidolgozatlan faasztal, rajta ecsetek, tubusok, festőkések és festékes tányérok, kinyomók. A szemben lévő falon végig ablak húzódik, ami egy picinyke kertre nyílik. Láthatóak a rózsabokrok és a felfuttatott szőlő. Az ablak alatt egy mosogatóállvány, a széle körberakva ecsettálakkal és elmosott ecsetekkel. Hirtelen kinyílik a kertre nyíló ajtó és peckesen beballag rajta egy háromszínű macska. Kicsit meglepődik a jelenlétemtől, amiképpen én is meglepődök őtőle. Kérdőn nézek a barátnőmre, s ő mondja, igen, ez egy ilyen macska. Felugrik a kilincsre és kinyitja az ajtót. 17 éves macska. Hogy mennyi? 17. Határozottan megnő bennem a tisztelet iránta, főképp, hogy ő le se szar. Átballag a műhelyen, elsétál a festőállvány mellett, melyen egy félkész tájkép figyel, és felugrik arra az ajtóra, amin nemrég mi jöttünk be. Az ajtó kinyílik, Mr. Boss hátra se nézve távozik.
A másik fal mentén egy hosszú, keskeny asztal áll, melyet nyilvánvalóan tárolásra használnak. Mindenféle apróságok, edények, ecsetek, papírok, keretek, vásznak közt egymáshoz támasztva kész képek várakoznak. MaryRose keres köztük valamit. Kotorászik, hajtja a jobbnál jobb képeket, majd kihúz közülük egyet, ami feltehetően ugyanazt a férfit ábrázolja, akiről fent láttam a ceruzarajzot. Ez olajjal van festve, nagyon szép. Az édesapám-mondja MaryRose. Festő volt és halász.
Festő és halász.
MaryRose festő és housewife.
És én vajon mi vagyok? Madár.

Ekkor MaryRose elővesz egy dobozt, és kinyitja. No, ezzel fesd a köveidet-mondja kedvesen. Ahogy belepillantok, számtalan tubust pillantok meg. Színek kavalkádja, a lehetőségek tárháza. A szívem megtelik örömmel és hálával. Alig tudom kivárni, hogy mindent előkészítsünk, és végre leülhessek ebben a csodás csendben, és megfessek mindent az én messze költözött madaramnak. Érzem, ahogy kisimul a lelkem, rendeződik minden. Amikor az ecsetet a kezembe fogom, soha nem érzett harmónia ül a szívembe.
Jól van, kicsim. Kezdjünk akkor hozzá.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

 

Reklámok

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s