Golyók az életasztalon

Még nem találkoztam MaryRose-zal, mióta kijöttünk. Olaszországban van a családjával, így csak facebookon értekezünk. Várom is, de közben nem tudom, mire számítsak. A mi kapcsolatunk hivatalos volt egészen a tragédiáig. Ha a fiam nem hal meg, én egyszer láttam volna még, augusztus elsején, mikor a házat átadjuk neki. Nem is neki, hanem a férjének inkább. Azonban az, ahogy akkor ők viselkedtek, ahogy odajöttek hozzánk mély együttérzéssel, ahogy azután segítettek, az mostanra lehetséges baráttá minősítette őket. Leginkább MaryRose-t, akivel kommunikálok. Eddigre többször is írta, hogy nagyon várja a találkozásunkat, minden nap gondol rám, és amint megérkezik, megkeres. Ennek részben örülök, részben kicsit előre tehernek érzem. Néhány napon belül egyedül tudnék maradni, a férjem hazautazik, és nekem talán nem kell senki másra figyelnem, csakis kizárólag a fiamra. Zavar most, ha szólnak hozzám, ha belemozognak a személyes terembe, ha kedvesnek kell lenni, ha néznek. A gyerekemmel akarok lenni, senki mással.


Egyrészt tehát kíváncsian várom MaryRose-t, másrészt félek kicsit attól, hogy mi érkezik vele az életembe. Ráadásul azt már tudom, hogy ő keményen katolikus, én meg ugye nem. Hogyan tudja az ő meggyőződése tolerálni az én szabadlelkűségemet? És kell-e nekem egyáltalán, hogy toleráljon? Mi van, ha csupán elkerülöm a kényes témákat, nem nyilvánítok véleményt, hallgatok? Simán fenn lehet úgy tartani barátságokat, házasságokat, kollegális viszonyokat, hogy az ember egyszerűen nem beszél a legfontosabb dolgokról, úgy, mint a meggyőződéseiről, a hitéről, a politikai állásfoglalásáról. Mindarról, aki ő, mindarról hallgat. Bármi lesz is, az egyszer biztos, hogy köztünk nem várhatóak mélyen szántó filozofálások, már csak a nyelvi akadályok miatt sem. Így nyugtatom magam, és közben tényleg várom a másnapot. Ma reggelre azt terveztem, hogy kicsit dolgozom a konvent kertjében. A férjem már fent van az emeleten, és fest. Tegnap este Fr. Bonavia végre megmutatta az egész épületet. Hogy lenyűgöző, az egészen enyhe kifejezés. Ahogy lent a földszinten, úgy az emeleten is hosszú folyosó mentén sorakoznak az egyszerűen, de szépen berendezett szobák. Elfér itt vagy 200 ember, ha jól gondolom. Minden frissen van festve. Akár hihetném, hogy új az egész épület, de a ház külsején látszik, hogy nem, áll ez már jó ideje. Bent zajlik a felújítás. Van még itt valaki Fr. Bonavián és Fr. Jozefen kívül is egyébként. Kicsi, gömbölyű férfi. Nagyon kedves, barátságos. Sokáig élt Olaszországban, bár eredetileg máltai. Nagyon szeret beszélgetni velem. Tulajdonképpen mind nagyon kíváncsiak rám, úgy tűnik, itt még a nevem is jelentőséggel bír. Ahogy kiejtik olaszosan, lágyan, Angela, annak itt, ebben a katolikus közegben érezhető súlya van. Mondta is a férjem, mikor a püspöktől kijöttünk, hogy határozottan úgy érzi, úgy bánnak velem, úgy néznek rám itt, mint valami kiválasztottra. Én is így érzem, és igyekszem ezt méltósággal és alázattal viselni, közben pedig megőrizni a határaimat. Ez utóbbival nincs egyelőre nehézségem. Szerencsére nem akar beszívni a katolikus egyház, nem imádkoztatnak, és mikor arról beszélek, hogy kapcsolatban vagyok a gyerekemmel, hát meghagynak abban is. Szerintük ugye az istennel van, szerintem meg velem. Van tehát egy kis emelvény alattam, vagy inkább szárnyak a vállamon, amik megemelnek. Érzem is, a tudatom egy másik dimenzióban van, mint máskor. Fent járok, a lelkem összekötődött a fiaméval, érzem, hogy alakulok, mozgok belül mindenestől. Nem tudom, kivé leszek majd, mi lesz belőlem, mire az utazás véget ér. Visszajövök-e még teljesen, vagy egy részem örökre ott marad. Nem csak én érzem a magam emelkedettségét, hanem tényleg úgy van, hogy felfelé néznek ők is.

Sokat beszélgetek tehát a kicsi gömbölyűvel is, most pedig látom, amint nagy békességben fest a férjemmel. Egy-egy ablakkerettel dolgoznak mindketten kint, a most készülő oktatóterem teraszán. Láttuk azt is tegnap, miután elhaladtunk az ajtók végtelen sora előtt, és megnéztünk egy hálótermet, amely arra készült, hogy ott gyerekeket altassanak nyári táborokban. Minden friss illatú, minden egyszerű, nemes eleganciát sugároz. Szerethető, jó érzést kelt. Laknék itt még jó ideig. Jelen állapotomban pont erre a békére vágyok, ami ebben a házban van.

Még tegnap elhatároztam, hogy szeretnék kicsit a kertben piszmogni. Szívesen kiszedegetném a gyomokat a legyengült virágok közül, meg fellazítanám a földet. A fizikai munka remek lehetőség arra, hogy az ember elmerüljön a gondolataiban, és eközben mégis úgy érezze, tesz valamit a világban. Én meg most tenni szeretnék leginkább, tenni valamit értük. Kapok is hamarosan egy kiskapát, és nekiláthatok. A nap egyre erősebben tűz, de ez nem zavar különösebben. Sok száz gyík riadozik körülöttem. Hol itt, hol ott mozdul a talaj, a növény szára, a homokrög. Mozgásban van az egész kert. Szépen haladok, talán egy órát dolgozhatok, mikor Fr. Bonavia kijön hozzám, hogy figyelmeztessen, húzzak kalapot. Jó, jó, majd húzok, mondom neki, de ő tovább erősködik. Igenis, tegyek valamit a fejemre, mert ez így veszélyes. A nap olyan erősen tűz, hogy még valami bajom lesz végül.
– Például az agyam megolvad, mint egy adag fagylalt, és észrevétlenül kifolyik a fülemen- gondolom. Feladom, oké, veszek sapkát. Míg beballagok a szobába, azon gondolkodok, mennyire mások ők ebben is, mint én például. Én ugye egy turista vagyok, aki a megérkezése utáni harmadik napon már pecsenyére égette magát a napon. Tudtam, hogy veszélyes, az agyammal tudtam, mégsem voltam elég elővigyázatos. Fedetlen vállal mentem kirándulni, aztán hiába fájt a bőröm, nem volt semmi nálam, amivel védhettem volna magam. Mire hazaértem, húsig égtem át. Le is hámlottam mindent, fájt is hosszú ideig. A kalap is nehézkes. Tudom, hogy kell, de mivel az én életemben ez nem mindennapos, nem megszokott tárgy, így könnyen elfelejtem, eltekintek tőle, nem törődök vele. Elővigyázatlan vagyok- mondanák ők. Az vagyok. Volt már néhány beszélgetésem velük a tengerről is. Hogy milyen eszetlenek a turisták- mondják ők. -Rohangálnak a sziklafalakon akár, meg mennek befelé a vízbe is, aztán az életmentők szedik ki őket. Hát igen, mi elővigyázatlanok vagyunk. Ők zsigerileg máshogy gondolnak a tengerre is, mint mi. Kétszer körülnéznek, aztán keresztet vetnek, úgy mennek a vízbe. Ha belemennek. Van itt olyan, aki évek óta nem tette bele a lábát. Ma már nekem is más a viszonyom a vízhez. Eszembe jut, néhány héttel ezelőttig milyen gyerekes rajongással gondoltam a tengerre. Jaj, a csodás tenger, jaj! Ma már egészen máshogy vagyok. Nem mondom, hogy nem haragszom rá, de inkább ilyen hátralépős tisztelet van bennem. Nem létfontosságú, hogy belefürödjek, sőt. Kiülök inkább a partjára, hallgatom, ahogy beszél hozzám, figyelem az erejét, a viselkedését, és talán még csodálom is. Ha valahogy meg akarnám fogalmazni az istent, ha látni akarnám magamban, akkor valami ilyesminek tudnám értelmezni. Valami, amiben ott vagyunk mi is, ami a világunk része, elringat, körbeölel, és ami képes egyetlen pillanat alatt összeroppantani. Lenyűgöző, hatalmas erő, és nekem dolgom van vele.
Nekik, a tengeri népeknek ezt a tiszteletet és távolságtartást nem kell tanulni, ők ebben nőnek fel. Nekik a tenger nem szenzáció, a nap viszont kínzó teher. Nincs olyan nap, hogy ne mondanák el, ne szomorkodnának a szárazság gyötrelmei miatt. Délben pihenő van itt a konventben is. 3-4 óra megállás, ami, ha meggondolom, biztató lehet az egész napra nézve is. Milyen kellemes lehet, ha valaki már reggel tudja, hogy a nap közepén majd megállhat kicsit ejtőzni, nyugizni. Milyen más energiabeosztás. Itt a boltok is bezárnak a déli hőségben. Hozzá lehet szokni, úgy intézi az ember az életét, hogy belekalkulálja a napközi megállást.

Azt mondják tehát, hogy húzzak kalapot, mert veszélyben van az agyam.
A hűvös szobába érve rápillantok a számítógépre is egyúttal. MaryRose írta, hogy akkor holnap érkeznek, és jön is hozzám rögtön. Lehetőség egy új barátságra.
Azt mondják, az élet olyan, ha bezárul egy kapu, egy másik kinyílik. Nekem most az egyik leghatalmasabb kapum zárult be. A fiam kilépett az életemből, ráadásul váratlanul, hirtelen. Most nyílogatnak kicsike ajtók, mögöttük fényt látok. Sok kicsike ajtó, amikkel elfoglalom magam, amikkel csitítom ezt a rémületet, amit minden alkalommal érzek, mikor magamban kimondom: meghalt a gyerekem.

Gondolkodom, hogy mi lesz, ha kinyitom a MaryRose ajtót. Kit találok mögötte, lesz-e az a valaki a barátom, és ha igen, meddig, és miért? Sok választásom nincsen, ő kedvesen, de határozottan jön előre. Lát bennem valamit, amibe szeretne belekapaszkodni, ami érdekli őt. Holnap tehát megérkezik, és elindul köztünk egy kapcsolat. Nahát. Volt már ilyen máskor is, voltak barátságok az életemben, vannak is mindig. Jönnek-mennek az emberek, adunk egymásnak, épülünk egymásból, aztán elengedjük egymást, mindenki megy a maga útján. Úgy vagyunk mi, emberek, mint a kis biliárdgolyók, ahogy gurungálunk az életasztalon, összekoccanunk, energiákat cserélünk, kicsit kitérünk eredeti pályánkról, mígnem valaki újabbal is találkozunk. Néhány öröknek és stabilnak ismert-tanult kapcsolatunkon kívül állandó találkozásokban vagyunk, s talán pont ez a fejlődésünk mozgatórugója. Talán pont szükségünk van arra, hogy újabb és újabb impulzusokat kapjunk más emberektől, amik azután gondolkodásra sarkallnak minket. Talán az is jó, ha eközben képesek vagyunk meglátni, meddig közös az út, meddig tudunk egymásnak adni még valamit, és hol a határ, mikor már kiürül, és csupán frázisok tartják össze. Talán fontos lenne, hogy ne ragadjunk bele olyan kapcsolódásokba, melyek már képtelenek arra, hogy energiával töltsenek fel minket, sőt, inkább csak viszik az erőnket, és szétmarják a lelkünket.
Milyen szerencsés, aki le tudja tenni az ilyen viszonyokat, és tud haladni tovább. És milyen szerencsés, aki olyan barátságot, házasságot, szülő-gyerek viszonyt tud felépíteni, ami újra és újra energiával tölti fel őt is, és a másik felet is. Ha anyád nem az anyád volna, ha a férjeddel most találkoznál először, ha apáddal egy munkahelyen dolgoznál, és ott látnád megnyilvánulni, akkor akarnál- e barátkozni vele, inni egy kávét és elcsevegni mindenekről? Ha a gyereked a szomszédban lakna, és csak futólag ismernéd, mit gondolnál róla? És ha te volnál a tanára?
Mik tartják össze a viszonyainkat, miből szövődik a kapcsolati háló, ami körülvesz minket, egyáltalán, mit nevezünk szeretetnek, barátságnak, sőt, szerelemnek? Vannak- e valós indokaink arra, hogy ki miért van benne ebben a hálóban? Miért szeretem, mit szeretek rajta, mit becsülök benne? Nevezhető- e szeretetnek a gyerek ragaszkodása a szülőhöz egy olyan rendszerben, amelyben ő a kiszolgáltatott, és a szülő nélkül életben sem maradna? Nevezhető- e szeretetnek egy párkapcsolat, mely kölcsönös függésekkel, közös hitelekkel, gyerekekkel, feladatokkal átszőtt szövetség? Ha mindezek nem volnának a kapcsolataink mögött, csupán ember-ember ülne egymással szemben, akkor miből táplálkozna köztünk a szeretet? Vajon hány olyan tiszta, érdekektől, tárgyias összefonódásoktól, kényszerektől mentes kapcsolat van az életünkben, amit nem tanult hagyományok, hanem valódi vonzalmak táplálnak?

MaryRose még nem látható nekem, illetve alig valamit látok belőle, de amit igen, az tetszik. Azt gondolom, érdemes az ajtaját kinyitni, és bekukkantani rajta. Érdemes találkozni vele, érdemes beszélgetni, energiákat cserélni vele. Óvatosan persze. Pont olyan óvatosan, ahogy a nappal és a tengerrel.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s