Új mesék születnek, új kapuk nyílnak

Úgy döntök, kimegyek ma a gyerekhez. Két napja temettük, nagyjából emlékszem is, hogy hol. Mondom, nagyjából, mert anno “valami oknál fogva” nem figyeltem az utat, ráadásul úgy általában is rosszul tájékozódok. Bemegyek tehát Rabbatba a busszal, aztán kimegyek onnan egy másik busszal (mert arra biztosan emlékszem, hogy a város szélén voltunk). Forgok ide, forgok oda, próbálok felidézni valamit, valami sarkot, vagy kanyart, ami behozná a merrefelét, de sajnos semmi nincs. Keringek a fekete selyemruhában az úton. Hátamon a gyerek zsákja, amit tegnap kaptam vissza Mr. Spiteritől, fejemen a baseball sapka szintén a rendőrségi csomagból. Kicsit nagy rám. Jó ideje minden szempontból kinőtt már engem a gyerekem, sőt, talán ott bent a szívében mindig is több volt nálam. No, de sapkailag meg főképpen nagyot hordott mindig, hogy a rengeteg haja aláférjen valahogy. Gyűlölte a haját, ahogy minden göndör cserélne az egyenesekkel, ezért inkább izzasztotta mindig magát a sapkával. Én nem bírom sokáig benne, a homlokomon gyöngyözni kezd a víz. Inkább leveszem, hogy a sós szél átjárhasson. A sapkát felcsatolom a táskára, úgy megyek tovább. Kezemben egy haldokló rózsacsokor, amit a sziget egyetlen Aldijában vettem. Ebben a világban alig van ilyen vágott virág. Virágbolt is talán egyetlen az egész szigeten. Én amúgy is idegenkedek ettől a virágosditól. A virág eleve halott. Letépik, levágják, megölik csupán azért, hogy utolsó lehelletéig szolgálja az embert. Kiviszik a halottaknak a haldokló virágokat. Mikor ránézek a csokorra ott a kezemben, ott helyben elszomorodok. Még oda se értem, de már alig van benne élet. Élet… Az élet nyoma, esetleg, hiszen az élet már akkor megszűnt bennük, mikor a szárukról levágták őket.  Vajon az ő lelkük is kireppen ilyenkor valahová?

A szamszára szerint a lélek örök körforgásban van. Születünk és meghalunk, majd újra születünk. A cél, hogy egyre jobbá és tisztábbá váljunk, míg végül a Nirvánába távozunk eggyé válva a nagy, kollektív szellemmel, amit akár istennek is nevezhetünk. Bármennyi életen át tanulhatunk, sőt, lelkek akár találkozhatnak is újra meg újra, hogy egymást segítve haladjanak az úton. Sokan úgy vélik, még indulás előtt hozunk bizonyos döntéseket majdani életünket illetően, például kiválasztjuk a szüleinket, bizonyos találkozásainkat, és talán még azt is, hogy meddig akarunk egyáltalán itt lenni. Ilyenformán életünk nagy eseményei elkerülhetetlenek, hiszen valami módon választott sorsunk részei, ám a kisebb események formálásában van szabad kezünk, ezáltal lehetőségünk döntések meghozatalára és a fejlődésre. Vagyis kiválasztjuk ugyan a szüleinket, az általuk kapható képességeket, adottságokat, de nem választjuk-vágyjuk, hogy ezek a szülők bántsanak minket. A szüleinknek is van módjuk eldönteni, hogy majd miféle szüleink akarnak lenni, ahogy nekünk is van módunk döntéseket hozni saját szülőségünket illetően. Vagyis hibádzik az az elmélet, amivel egyesek álspiritiszta magyarázatokat igyekeznek adni bántalmazásra, emberkínzásra, háborúra, gyilkolásra. Nem mondható, hogy egy bántott kisgyerek maga választotta a bántalmazóját, mert ez egész egyszerűen áldozathibáztatás. Nem mondható, hogy valaki maga választja a bántalmazóját, karmailag pont így akarja, hiszen tudjuk, az ember előszeretettel használja a manipuláció és a hazudás képességét, hogy így csapja be és vegye rá embertársait olyan döntésekre, választásokra, amelyek pont az információhiány és az átverés okán nem nevezhetők valódi döntéseknek és választásoknak. Ezzel együtt mind akarhatunk jobbak és jobbak lenni, azok is akarhatnak, akik amúgy gonoszak. Ez az ő választásuk, a gonoszság a választásuk, de az övék, nem az áldozataiké. Jól működő társadalom megbünteti a gonoszokat, és óvja a gyengéket.
Szóval rossznak lenni nem karma, hanem szabad akarat, amint a jóság is döntés dolga. Ha jók, és jók vagyunk, akkor közelebb kerülhetünk a Nirvánához, ahhoz az elbűvölő állapothoz, mikor már nem akarunk majd újjászületni.
A kereszténység ehhez képest egészen egyszerű világképpel áll elő, mely ráadásul kiválóan alkalmas a Földön élők megregulázására is. A mennyország-pokol kettőse pont elég riasztó ahhoz, hogy a hívő emberrel a kutyaszart is fel lehessen etetni a földről. Ha ezt nem teszed, ha azt nem teszed, ha így, ha úgy, akkor majd pokolra jutsz, grrrr. Ha meg jó leszel (a mi mércénk szerint), akkor a mennyországba.

Ahol az én gyerekem meghalt, ott hívő keresztények élnek. Olyan emberek, akik nagyon egyszerű elvek szerint képzelik a világukat. Azt gondolják, vannak szabályok, amiket be kell tartani, ha meg eltévelyedünk, nem vagyunk jól az életünkben, akkor gyorsan meg kell keresni egy aktuális útmutatást, összeszorítani a fogunkat, és elhinni, hogy az isten azért szorongatja a torkunkat, mert szeret. Ha végképp nem bírjuk a “sorsunkat”, akkor választhatunk példaképeket olyan emberek személyében, akik még az átlagosnál is többet szenvedtek itt a Földön, és akikhez képest a mi pokolnak tűnő életünk paradicsomi érzetet kelt. A halál pillanatában huss, felreppenünk az égbe, és a Jóisten mellett helyet foglalunk (már ha elég önsanyargató élet van mögöttünk), hogy onnan integessünk alattunk szomorkodó szeretteinknek.
Szerintük az én fiam is ott kuksol most a levegőégben boldogan, így hát kár is szomorkodnom. Ott ül az isten mellett. Mikor ezzel vigasztalnak, akkor mindig igyekszem nem gondolni a pokolra, szóval tényleg remek volna, ha a fiam a mennyországban lenne, bár fogalmam sincs, hogy a fejünkben élő, elképzelt istenközelség mennyire lehet vonzó őneki. Egész pontosan arra gondolok, hogy az én fiam szerintem nagyon feszélyezve lenne az isten oldalán, meg úgy ebben a klasszikus mennyországban is furán érezné magát. Nincs túl jó véleménnyel a keresztény istenről, nem is tartja a szeretet megtestesülésének, sőt, időnként határozottan érzéketlen és gonosz erőnek látta már életében is. Ezzel ellentétben 4 évesen simán levágta nekem a saját lélekvándorlási elméletét („és amikor majd elég öreg lesz a bácsi, akkor újra kicsi lesz, és belemegy egy néni hasába”, mondá az én fiam útban a megyei kórház felé egy utcán felszedett sérült öregember beszállítása kapcsán), majd kamaszként elkezdett a buddhizmussal foglalatoskodni. Ha akarok most valamit a fiamról gondolni, akkor látva az életét, a szellemiségét, a lelkét azt gondolom, hogy eszében sem volt őneki áttörni a sztratoszférán, és itt hagyni csapot-papot, hogy az isten mellé ülhessen, hanem az van inkább, hogy itt van mellettem, itt ül a jobb vállamon kicsit hátrébb a fülem mögött. Nem is annyira nagyon boldog, mert látja, hogy mind szomorkodunk itt a Földön. Szeretne szólni, kicsit könnyíteni a terhen, és szeretné megölelni is azokat, akik szenvednek a hiányától. Meg is teszi, ezt is látom. Megölel engem is, és barátokat, embereket, csak nem mindenki érzi ezt nagyon erősen. Nekem segítséget adott, kinyitott egy teret, amiben tudok mozogni. Elintézte, hogy találkozzunk még, átadta az erejét, megsúgta, hová akarja a testét. Nem tud beszélni, nem jelenik meg előttem, nincsen klasszikus bizonyosság, de ha figyelek, akkor van kapcsolat, van jelenlét, és minden, amit átad, többé tesz engem.

Így morfondírozok magamban, közben eszembe jut az előkerülése, az ajtó, ami két napja becsapódott a rezzenetlen csendben, a világítótorony a hegy tetején, Fr. Bonavia, aki gyógyítja az apasebet bennem. Eszembe jut, hogy tudta ezt a fiam, tudta ezt a sebet, sőt, volt neki is. Most teremtett egy teret, amiben megismerhetem, és használhatom ezt az erőt és szeretetet, hogy talpon maradjak. Aztán eszembe jut a temetés, ahogy jött a szívembe feltartóztathatatlanul, hogy nem hazahozni, nem hazahozni, aztán a kis barlang a temetőben, a megnyugvás, hogy nem kell semmi olyat tennem vele, amitől ő is irtózott mindig. Nem kell homokba temetnem. És eszembe jut, ahogy mindig kritizáltuk az egyházat, ahogy a saját kereszténynek kikiáltott iskolájában elfordította a hittől a hatalom, hogy aztán kemény munkával kelljen átvergődnie a bizonytalanság rémisztő világán és újra megtalálni azt a belső tartást, reményt, aminek kiskori emlékeit eddigre már csak a babanaplója őrzi. Szóval megvolt erről a szervezetről a véleménye, ahogy megvan nekem is, és megvolt a véleménye az agyonmagyarázott isteni gonoszságról is (az isten szeretetből ad csapásokat, bizony), közben meg lám, papok és mélyen hívő civilek támogatnak és segítenek minket most azon az úton, aminek még bőven az elején vagyunk. Még nem látom, mi a cél, mi lesz majd a következtetés, amit össze tudok rakni ebből, de hiszem, hogy nem véletlenül vagyok itt és így. Az sem véletlen, hogy pont azokra a kérdésekre fogok majd talán választ kapni, amik mindkettőnknek nagyban meghatározták az életét. Be kell járnom az utat, figyelnem kell rá, mikor mi nyílik ki előttem, és abba beleállni. Túl kell lépni a fájáson, tanulni és alakulni kell. Nem lehet, hogy csak fájjon, mert az nem vezet sehova. A céltalan szenvedés nem vezet sehova, de a szenvedés energiája átgyúrhatja a lelket.
Figyelni kell.

Fúj a szél, éget a nap, keringek valahol a város szélén, mikor egyszer megáll mellettem egy fehér autó és kiszól belőle egy férfi. Gyanakodva rándulok össze, otthon ilyenkor elfordítom a fejem és iszkolok el. Olyan otthon nincs, hogy valaki jó szándékkal, vagy csak úgy megszólítson. Aki szól, az vagy tolakszik, vagy megalázni akar, vagy eladni valamit, vagy egy szerencsétlen koldus a sok közül. Ez a fickó azonban azt kérdi, hová tartok. Akkor látom, hogy taxis, hát mondom neki, hogy megyek a temetőbe. Nem találom a temetőt. Elfelejtettem, hol van. Néz gyanakodva, majd azt mondja, üljek be mellé. Percnyi tétovázás, majd kinyitom az ajtót, hát jól van. Elindul és kérdi:
– A rabbati temetőt keresed?
– Azt hiszem, igen. Itt van valahol. Két napja temettünk- Itt elakadok, mert nem tudom, hogyan mondjam. Temettük a…., vagy temettünk valakit… vagy temetés volt. Nem, mintha tudnék ilyen árnyaltan fogalmazni angolul, de azért gondolkodás szintjén még töprenghetek ezen. Végül csak annyit mondok, hogy a temetőbe megyek, és nem találom. Kicsit próbálok mosolyogni. Megint kérdez:
– Kit temettél? Ki van ott? – Jaj, hát nem úszom meg, muszáj mondanom. Már nem nevetek, hanem sírok: -Hát a fiam. És akkor látom, hogy tudja, ki vagyok. Még azért megkérdezi:
– Ki a te fiad? – És mondom neki, hogy a fiú, aki a tengerbe veszett. Ő pedig a szívéhez kap:
– Te itt temetted el a fiadat? Ez csodálatos! Köszönöm, hogy itt van ő.
Aztán arról beszél, hogy Gozón minden ember imádkozik a fiamért és értem. Kéri, hogy mutassak fotót róla. Én keresek egyet a telómban, közben megérkezünk. Megáll a kocsival, én mutatom neki a képet, és persze mondja, milyen gyönyörű fiú. Nyugodjak meg, ott van az isten mellett. Dehogy ott van, dehogy ott. Fent van az úton, hal éppen megfelé, születik ki a világból, de még időnként visszalép hozzám, megöleli a lelkemet, kinyit egy újabb ajtót, kér tőlem valamit, mutat egy új lehetőséget. A fiam még bőven úton van, aktív részese a halálának, és én is vele tartok ebben. Persze nem mondom ezt neki, az az ő hite, és ki vagyok én, hogy ebben megrengessem. El se tudnám neki normálisan mondani.
Aztán megölel, és -Oh, my god!- megpuszilja az arcom. Kicsit fura még ez a közvetlenség, de lassan megszokom azért majd. Az ember tanulékony. Ahogy a saját társadalmamban megtanultam, hogy óvakodjak az emberektől, úgy itt azt kezdem tanulni, hogy a közvetlenség nem mindenütt tolakodás. Fizetném az utat, de nem fogad el pénzt, hanem odaadja a kártyáját, hogy hívjam máskor is, ha kocsira van szükségem.
Aztán bemegyek a gyerekhez és üldögélek mellette. Mondom neki, micsoda kalandom volt, és hogy nagyon örülök, amiért nem dobálták meg homokkal, hanem van neki itt tér meg levegő. Persze nem hangosan mondom neki, hát teljesen felesleges egy halottal hangosan beszélgetni. Gondolatban beszélünk most is. Lerakom a rózsákat, és akkor jut eszembe, hogy még egy rossz befőttesüvegem sincs, amiben vizet adhatnék nekik. A csokor, amit a temetéskor tettünk le, mostanra penészedik. A liliomok lelke rég a virágmennyországban tündököl, vagy ibolyaként születtek újjá valahol északabbra. Őrületes a hőség, lehetetlen, hogy itt bármeddig éljenek a növények. Amúgy is idegen ez tőlem. Halott virágok a fiam sírján. Ekkor a hátam mögött motoszkálást hallok. Nem fordulok meg, nincs kedvem senkihez szólni, ám ekkor valaki leguggol mellém. Egy fiatal férfi jött egy üveg tiszta vízzel. Mondja, hogy a virágjaimnak hozta. Nahát, milyen kedves, jut eszembe. A rózsákat szépen elrendezzük a „vázában”, köszöngetem a kedvességét, ő mosolyog, imádkozik értem- mondja-, aztán diszkréten távozik.

Magam maradok, ülök a csendben. Van ebben valami varázslatos, hogy tudom, itt van lent a teste. Ha nagyon erős és bátor lennék, meg tudnám emelni az egyik betonlapot, és le tudnék mászni ide hozzá, hogy kicsit megsimogassam. Miért is ne tehetném meg amúgy? Tudom persze, hogy nincs már benne a testében, de azért én mégiscsak ilyen földi, röghöz kötött állapotomban vagyok, nekem mégiscsak az az igazi kapcsolat, amit a két kezemmel megfoghatok. Milyen kár, hogy így el van ő dugva. Még meg is büntetnének, ha kedvem támadna kicsit megsimogatni az arcát. Közben eszembe jut, hogy vannak olyan kultúrák, ahol egyáltalán nem félnek úgy a halottaktól, mint erre mifelénk. Indonéziában például természetes szokás, hogy néhány évente az emberek előszedik a halottaikat, hogy kicsit rendbe tegyék az öltözéküket, a sminkjüket, fotózkodjanak velük, majd visszategyék őket a lepókhálótlanított sírjukba. Ilyenformán ők rendszeres kapcsolatban vannak a halállal, sőt, van módjuk azt is végignézni, hogy az átkelés után nem sokkal hogyan kezdünk el mindannyian hasonlítani egymásra. Mindegy az, hogy élőként ki mennyit öl a szép külsőbe, az is mindegy, hogy a halálba miféle cicomás ruhában menetel, a történet előbb-utóbb egészen egyformává lesz. Csupán a lélek és a szellem hagyhat igazi nyomot utánunk.

Ráteszem a két tenyerem a betonra. Istenem, tíz centis ez a lap, és ott van alatta ő. Nagyon erős ez. Ekkor eszembe jut a kék kő. Itt van a zsákban, gyorsan kiveszem, és leteszem a táblája mellé. Milyen szép ez itt. Mennyivel szebb, mint ez a rózsacsokor lesz akár egy óra múlva. A kövek nem halnak meg, a kő az idők végezetéig él, amiképpen a lélek is.
Ahogy nézem ezt így egyben, lassan beúszik a fejembe a kívánság. Így is lesz, köveket adok a gyereknek. Ha köveket szeretne, akkor lesznek kövei. Hazafelé beugrok a papírboltba egy doboz krétáért, és a rabbati közparkba, ahol hófehér kövek vannak a fák alatt. Szedek néhányat, otthon pedig beülök a hűvös szobába, és elkezdem szépen rárajzolni a kövekre mindazt, amihez nincsenek szavaim.
Új mesék születnek, szép, örök mesék neki, róla, és ahogy mesélek, érzem, hogy minden képpel gyógyul a lelkem.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s