Szárnyaim nőnek tőle

Reggel. Fél nyolc felé leballagok a konyhába, ahonnét már egy ideje hallom az atyák hangját, meg pakolászás zörgését. Milyen békés ez a rezzenetlen csend, amiben ilyen jól lehet a halk mormogást hallani. Kinézek az ablakon. Egy keskeny, kb. 10 méter széles kert húzódik végig a ház hosszában. Magas kőfal zárja el a külvilágtól. A talaj kővel van lefedve, nincs fű egy szál se. A ház mellett úgy három méter szélesen lehet elsétálni, azután egy nagyjából derékig érő szint emelkedik megtöltve földdel, és növényekkel. Lonc rózsaszín virággal, bokrocskák, szegélyszegfű. Gyom. Nem vészes, nem túl sok gyom. Talán kigazolnám- jut eszembe. Aztán elfordulok az ablaktól és elmegyek tusolni. Már egyedül vagyok a szobában, ruhát keresgélek. Nem könnyű valamit találni, mert nem szívesen vagyok a házban fedetlen vállal, hát mégiscsak papok vannak itt, ők félnek a női testtől.

Eszembe jut, mikor Gyönggyel, aki pár napot nálunk töltött Angliából, bementünk Rabbatba megnézni a Citadellát. Betértünk a főtemplomba is, s míg Gyöngy üldögélt a hűvösben, én körbesétáltam a hatalmas épületet, hogy a telómmal fotózgassak. Egyszer csak a semmiből előkerült egy öreg pap nagy ruhában, és beszélt hozzám valamit. Már Gyöngy is ott volt, válaszolt is neki, nekem gyors volt, ahogy beszéltek, ráadásul fogak nélkül nehezen is artikulált a pap. Hamar feladtam a megértést, nem volt kedvem figyelni, a barátnő amúgy is mondta már, hogy húzzunk innen, mert azon vacakol az öreg, hogy kilátszik a vállam a ruhából. Ó te jó ég! Az istennek tán feláll, ha az én vállam kilátszik? – hördültem fel én is – És az hogy tetszik, azt szóvá tesszük-e, az tiszteletlen-e, ahogy papok tömegei erőszakolgatták gyerekek tömegeit a világtörténelem során, és milliókat irtott ki az egyház isten nevében? Hát na! Ne az én erkölcsös vállam legyen már itt a megbotránkozás tárgya.

Most azonban egész más a helyzet. Ezek az emberek itt harmadik napja olyan szeretettel és elfogadással vannak felém, hogy véletlenül sem jutna eszembe a szabályaikat megkérdőjelezni vagy átlépni. Gyorsan összerakom magamban, hogy nem akarom a vállamat villogtatni, így aztán a pántos pólóra rendszeresen rákanyarítok egy kendőt.  Most azt a zöldet, amit a tragédia napján vettem Máltán.
A barátnőmmel hevertünk az egyik kedvenc strand homokjában (4 órával Az előtt), néztük a tengert, és felváltva fürödtünk. Egy gyönyörű bordó kendője volt neki, azon üldögéltünk. Dicsértem is erősen, és tanakodtam magammal, mennyire jó lenne nekem is egy ilyen. Ha akarom, kendő rajtam, alattam, ha akarom, a derekamra tekerem, és szoknya. Akkor láttam meg néhány fekete fiút, akik pont ilyen kendőkkel, napszemüvegekkel, órákkal, apróságokkal járták a partot, hogy valamit el tudjanak adni. Ott volt a bázisuk 20 lépésre tőlünk, és mikor felfedeztem őket, éppen portyára indultak a strandolók között.
– Menj, vegyél tőlük! Lehet alkudni is- buzdított a barátnőm. – El is indultam, de aztán hirtelen elment a kedvem az egésztől. Nem tűnt jó ötletnek alkudozni, csacsogni, vacakolni. Amilyen nagy hévvel meglódultam, pont úgy fordultam meg, és vágtam vissza magam a pirosra. Nem tudtam azonban elszakadni attól a gyönyörű zöldtől, amit az egyik afrikai vállán láttam átvetve. Mint a spenót, olyan volt, vagy még annál is szebb, rajta egyszerű vonalakkal felfestett indiai elefántok. Követtem a szememmel a fiút, aki egyre messzebb került tőlem. Taposta a homokot, és megszólított mindenkit, aki nem fordította el tüntetőleg a fejét tőle. Na, ha nem adja el azt a zöldet, megveszem- határoztam el. Végül már drukkoltam, lestem, vártam, s mikor befutott a bázisra, ezerrel tepertem hozzá. Eddigre annyira akartam a kendőt, hogy szerintem egész sokat is hajlandó lettem volna fizetni érte, ő azonban mindössze tíz eurót kért tőlem.

Most ezt a kendőt terítem magamra. Itt van velem, bár eddig nem vettem még elő a bőröndből. A fehéret használtam, de azt ugye tegnap nekiadtam a gyereknek. Most átpörgetem a ruháim, kihúzom a zöld elefántokat, és szépen elrendezem azon a bűnös vállamon. Eszembe jut a délután. Az a délután. Hogy mennyire örültem az elefántoknak.

A reggel a legnehezebb. Az öntudatlanság után kinyitni a szemem, és ráeszmélni a valóságra- ez a legfájdalmasabb.
Aludni ellenben jó. Ha elalszom, kikapcsolok, elmegyek valamerre. Nem kell semmin töprengeni, nem fáj semmi. Egy jobb van még az alvásnál, elájulni. Háromszor ájultam életemben, mindannyiszor nagy fájdalomból rántott ki a kábulat. Csodás ragyogásba, hűvös nyugalomba úsztam át. Nem volt fizikai fájdalom, az agyam ellenben éber volt. Tudtam, hogy a másik oldalon vagyok, és éreztem, hogy ez jó nekem. Maradni is akartam volna, főképp, hogy tudtam, ha visszamegyek, akkor újra jön minden nehézség és fájdalom. Most azonban nincs ájulás, pedig vágynék rá. Nem értem. Azt se értem, hogy Azt az estét hogyan bírtam lábon, észen, ájulás, szívroham, őrület nélkül megcsinálni. Hogyan voltam képes kibírni?

Az alvás menekülés, ezért rémes minden ébredés. Fel kell kelni, beszélni kell az emberekkel, odébb kell menni. Mintha ólmok húznának lefelé. Most is csukott szemmel kivárom, míg egyedül maradok a szobában, közben próbálok valami álomra emlékezni. Kellene, hogy álmodjak vele, vágyok erre. Nem igazságos így elmerülni a sötétségbe. Miért nincs valami jel, egy mese, egy üdítő együttlét legalább ott, a másik oldalon? Ez az éjjel is fekete űrt hagyott maga után. Fogalmam sincs, hol jártam, mit csináltam.

Egyszer álmodtam vele, a halála utáni második éjszakán. Autóval rohantam az úton, mellettem erdő volt végestelen végig. Kerestem őt rettegve. Jaj, elveszett a fiam, jaj, elveszett! Aztán hirtelen megláttam az erdő szélén üldögélni. Nevetett és törökülésben volt, nekem pedig nagy kő esett le a szívemről. Az autó eltűnt, én futottam felé, ám ahogy közeledtem hozzá, úgy lett ő egyre kisebb. Mire elértem és megfogtam, már baba volt. Feküdt a karomban lehunyt szemmel, puhán. A fejét a könyökömmel tartottam, a kezei lógtak mellette. Csak néztem a fehér arcát, mire egyszer kinyitotta a szemét, és nézett rám. Aztán felébredtem, fájtam. Nincs-ség.

Ez a ház, ez a konvent egy imaház. Azért van, hogy a világban valahol – mindenhol élő papok időnként eljöhessenek ide magukba nézni, lazulgatni, Istennel (az ő istenükkel) találkozni. Fr. Bonavia a ház gazdája, és itt él vele Fr. Jozef is, aki Afganisztánban volt katolikus pap 15 évig. Ezt mondjuk így elég érdekes összerakni (Afganisztánban katolikus pap), de muszáj elhinnem, hogy így volt. Miért is mondaná, ha nem lett volna.
Nagy csendesség van itt, és délutánonként eljönnek az emberek Zebbugból, hogy valamelyik, nagyon meleg lepelbe öltözött pap szavára együtt imádkozzanak. Az épület sarkán egy női szobor áll, Stella Maris, a Tenger csillaga. A szíve helyén fehér márvány csillag tündököl (már ahogy a márvány tündökölni tud).

Mostanra megfürödtem, felöltöztem, ideje kimenni a társasághoz. Erre külön rákészülök, mert annyira nehéz viselni ennek a két embernek a szelídségét és jóságát, hogy időnként már attól is ríva fakadok, ha a hangjukat meghallom. Olyasmi ez a két férfi, amilyennek az ember az apját képzeli a földre érkezés előtt. Majd olyan apát szeretnék- gondolja magában-, aki szelíd, elfogadó, gondoskodó, szeretetteli. Nos, ilyen apát kevesen kapnak, ellenben ez a két ember itt pont olyan szelíd, elfogadó, támogató, amilyenről mind álmodunk. Olyanok, amilyen apát én is szerettem volna, és amilyenből most, életem legnehezebb napjaiban hirtelen kettő is akadt. Tiszteletben tartják a személyemet, a döntéseimet. Nincs rosszalló, sem fürkésző, gyanakvó, minősítő tekintet, nincs tanácsosztogatás, nincs gyomorközépi szorongató érzés. Kérdeznek, nem számon kérnek, aztán figyelnek a válaszra is… Hát tényleg az van, hogy ezek itt en bloc kíváncsiak rám. A válaszaimra odafordulva, nem közbevágva, teljes figyelemmel koncentrálnak. De nem is csupán a válaszaimra, hanem arra is, mikor teljes magamtól mesélek valamit a nyamvadt angolommal. Kedvesek, én mégis szorongok (megszokás), és folyton kérdezem őket: You understand me? Ők meg mondják: Persze, persze, értek mindent. Már fogalmam sincs, tudok- e angolul, de nekik elhiszem, hogy igen, így egyre bátrabb vagyok. Nyolc hónapja tanulom a nyelvet minden nap, de csak most kezdem azt érezni, hogy van értelme.
Figyelnek tehát, és ettől időnként annyira elérzékenyülök, hogy bőgök. Ilyenkor n(s)em nyüzsögnek rajtam, ami szintén nagyon felszabadító. Nem akarják, hogy abbahagyjam a sírást, nem akarnak azonnal elhallgattatni, vigasztalni, hanem szép türelmesen megvárják, hogy megnyugodjak. Úgy tűnik, sok emberrel ellentétben őket nem zavarják az érzéseim, hagynak békén úgy, ahogy vagyok.

A reggeli bőséges, finom. Míg eszünk, derűsen beszélgetünk. Fr. Bonavia elmondja, hogy reggeli után be kellene mennünk Fr. Jozeffel a püspök úrhoz (MI VAN???), mert szeretne megismerni. Jön majd Cathy is, a tolmács, és akkor mindjárt indulunk is. (MI VAN???)
Most kezd összeállni bennem az, amiben vagyok. A két nappal ezelőtt említett „felettes” mára a gozói püspök lett, hát mentem elájulok itt, komolyan mondom. Tulajdonképpen most tudatosul bennem, hogy ki fizette ki a temetést. Nem valaki akárki, hanem a gozói püspök. De miért?
És most látni akar, te jó úristen! A hajam csatakban, a lábamon pelyhedzik a szőr! Érdekel engem ez? Na, de mégis, a megszokás! Ugyan, hagyjuk már! Az isten- az ő istene- nyilván okkal adott szőrt a lábra.

Azt hiszem, kisebb sokkot kapok most, mivel fogalmam sincs, hogyan kell egy püspök jelenlétében viselkedni, főleg egy ilyen helyzetben. Nem akarnék olyan tapló lenni, mint a miniszterelnökünk, aki -mint tudjuk- bárkit kéretlenül csókolgat vagy megfogdos akkor is, ha azt a politikai etikett, vagy a jó modor tiltja. Én örülnék, ha nem gondolnák majd rólam, hogy én, a magyar, valami ostoba, alpári tahó vagyok. Én nem akarom, hogy a nemzetemnek miattam kelljen szégyenkeznie, pedig én nem is vagyok miniszterelnök. Jó lenne épp ezért valami apró illemkönyv most ide a zsebembe, hogy a hátralévő három percben meg tudjam nézni, mit kell betartanom most azonnal. (MI VAN???) Nincs olyanom, ellenben máris ülünk az autóba, máris megyünk, máris ott vagyunk. Velem van a gyerek apja, velem van Fr. Jozef és Cathy, a tolmács. Kattog a fejem, hogy vajon mi lesz majd, hogyan lesz. Mit kell mondanom, és mit fognak kérdezni. Aztán eszembe jut valami, amitől elnyugszok. Eszembe jut, hogy nem számít. Nem számít ez már igazán. Vagyis lehet, majd elrontom, valami illetlent teszek. Lehet, hogy úgy lesz, de nem számít ez se. Én az vagyok, akinek szabad elrontani. Én sírhatok, elakadhat a szavam, lehet hiányos az illemtudásom. Nem számít ez. Nekem meghalt a fiam. Csak ez számít.

Várni kell.
Nem sokat. Hamarosan jön egy férfi. Úgy 50 lehet. Fehér ing, nadrág, semmi pompa. Látom a szemekben, hogy ő az, felállok a székről. Odalép hozzám, és nincs is mit kérdezni. Megfogja a vállam, a homlokát az enyémhez támasztja. Jaj, hát csak sírni lehet most. Az együttérzés, a tapintat, a melegség, ami ömlik rám ettől az idegen embertől megrengeti az egész belsőmet. Csak sírok és sírok, és persze közben nem értem, hogy miért van ez, hogyan van ez. Mivel érdemlem meg a figyelmet, a segítséget? De most komolyan, mi történik itt? Az történik, hogy beinvitál az irodájába. Nagy, szépen faragott asztala van, az mögé ül ő le, mi a másik oldalon szépen sorban. Nem tetszene ez most, ha egyáltalán képes lennék kritikus lenni, mert valójában kicsit lenyom ez az asztal. Igaz, nem kell sok hozzá, hogy lent legyek. Jól megtanultam én az elmúlt két hétben meghajtani a fejemet. Jól megtanultam én a köszönömöket, meg az alázatot. Eközben úgy érzem mégis, hogy felém is nagy tisztelet van. Ez ilyen kölcsönös, hogy ők engem, én őket. Nem megalázkodom, csak tisztelem a helyzetet.
Ő a gozói püspök, annak az egyháznak a vezére, amit én kritikusan szemlélek, amivel komoly fenntartásaim vannak, aminek ismerem a bűneit, s amelynek most jó, érző szívű embereit ismerem meg én, a senkikülföldi, a hitetlen, a még imádkozni sem tudó. Ő hellyel kínál, majd megkérdezi, hogy vagyok. Nagy könnyebbség, hogy van tolmács, így tudom mondani hosszabban, amit akarok. Nehéz nekem amúgy is, hogy nem tudom kifejezni magam. A magyarhoz vagyok szokva, amit jól használok. Megtanultam azt a sok érzést és gondolatot elmondani, ami bennem van. Na, de könyörgöm, 100as szókinccsel ezt hogyan tegyem meg? Itt van szerencsére Cathy, de látom, ő is zavarban van. Ő se tudta, hová hozzuk, mondta is a püspöknek, hogy sorry a spagettipólóért meg a térdnaciért (hogy nekünk nőknek folyton a testünk meg a bőrünk miatt kell szorongani!), ő tényleg nem így készült. Áh, no problem- legyint a püspök arra is. Szóval Cathy meg magyarul nem tud igazán, ezért figyelnem kell, hogy ne cifrázzam túl, amit akarok mondani. Mikor megbeszéljük aktuális állapotomat, megkérdezi a gyerekeimet. Hogyan van a fiam, aki túlélte a tengert? Én pedig hosszan mesélnék neki erről, de látom, Cathy ideges, leterhelem a dús gondolataimmal. Jó, akkor vesszük rövidebbre.

Szeretnék én is kérdezni. Úgy beszéltük meg, azt terveztük a férjemmel, hogy majd megkérdezzük végre, hogy mi tehetnénk- e értük valamit. Valami adományt vagy munkát, vagy nem tudom mit adhatnánk- e mindezekért a nagyszerűségekért cserébe. Annyi mindent kaptam már itt, hogy szeretnék valamit törleszteni. Eközben érzem azt is, hogy ez így nevetséges. Nem tudok olyat tenni, adni, ami egyensúlyban lenne mindazzal, amit kaptam. De akkor is, valami kell. Valamit mondanom kell, valahogy törekednem kell arra, hogy valamit visszafelé is adhassak. Keresem a megfelelő pillanatot, ám mielőtt az eljöhetne, a püspök maga kezdi mondani, mit gondol ő most rólam, és a történésekről. Azt mondja, hogy szerinte én egy különleges helyzetű ember vagyok. A fájdalom, ami engem ért, nem mindennapi, és nem is mindenki bírja el. Ő bízik abban, hogy ebben megerősödve képessé válok arra, hogy más embereknek segítsek. Olyanoknak, akik hasonló traumát élnek át, vagy betegek, vagy bánatosak, vagy szenvednek.
Gondolkodok a szavain. Ő nem ismer engem, nem tudja, ki vagyok. Fogalma sincs arról, hogy egész életemben az igazságért dolgoztam (az én anyám emberi jogi harcos- szokta mondani a fiam, az élő fiam), a gyengék mellé álltam, és mindig az (volt) a célom, hogy a világ jobb hely legyen. Amiben ő reménykedik, az nekem nem A feladat, hanem a hétköznapi létezésem. Most akkor ő ezt vágyja tőlem? És itt mosolygok kicsit, miközben Cathy mondja nekem a szavait. Arra gondolok, hogy én tényleg nagyon szívesen csinálom ezt, van még a karitatív, világmegváltó frontokon hely bőven. Figyelem közben őt is, és nem tud nem feltűnni, hogy nem elvár, nem feladatot jelöl ki nekem, csupán elmondja, mit érez velem kapcsolatban. Azt mondja, bízik abban, hogy…, amiképpen én beletettem a fiamba az irgalmatlan munkát, energiát, és azután bíztam abban, hogy ez majd beérik, kialakul, jó lesz. Beletettem mindegyik fiamba, mindegyik tanítványomba, a fiúkba a nevelőotthonban, én tényleg mindig beletettem magam mindenbe, és bízok – hiszek is abban, hogy ez beérik egyszer. Hiszem, hogy két dolog van, amiért érdemes élni. Az egyik önmagunk kiteljesítése, a másik pedig, hogy mások békés kiteljesedését támogassuk.
Értem tehát a püspököt, hogy miben bízik, és ha ő ebben bízik, ezt gondolja, hát én állok elébe. Ez nekem nem feladat.
Mikor búcsúzunk, ad egy rózsafüzért, ami azért kicsit vicces, lássuk be. Nem mondja, hogy imádkozzak, eddig senki nem mondta itt soha, azt ellenben gyakran mondták, hogy ők imádkoznak a fiamért. Most belenyúl egy nagy dobozba, kicsi piros gyöngyös rózsafüzért húz elő, a kezembe adja. Majd kezdek vele, amit akarok.
Fáj ez most. Fáj, hogy ennyire békén vagyok hagyva, ennyire szeretve vagyok és nem kényszerítve semmire.
Szeretve lenni – elfogadva lenni.
Soha, sehol nem éreztem ennyire szabadnak magam. Szárnyaim nőnek tőle.

Délután bemegyek a rendőrségre, hogy visszakapjam a fiam holmiját, amit akkor szedtek össze a parton, amikor meghalt. Mikor beérek, és meglátnak, tudják rögtön, hogy ki vagyok. Elmondom, hogy miért jöttem. Persze, persze, mondja Mr. Spiteri, a rendőr, akinek emlékszem a szomorú szemére még Arról az éjszakáról. Meg később a jegyzőkönyvezésről is. Istenem, ahogy nézett… Most is úgy néz. Olyan együttérző, finom tekintete van.
Felmegyünk az emeletre, a sok elveszett, partról felszedett holmi közt ott a gyerek kis hátizsákja, papucsa, a baseball sapkája gondosan becsomagolva. Vonzó és riasztó belegondolni, hogy ha belenyúlok majd ebbe a nejlonba, ha kinyitom majd, akkor az ő haját, bőrét húzhatom magamra. Amíg az átadás-átvétel papírt írja Spiteri úr, én beletúrok a táskába. Semmi különös. Telefontöltő, pár euró, és az első zsebben valami kis kemény tárgy. Kiveszem, egy kék kő. Megdermedek, ahogy felismerem. Több éve vettem neki valahol csak úgy, mert a szemét juttatta eszembe. Megvettem, hazavittem, Hé muci, varázskő anyától!, azzal el is felejtettem. Megüt ez most. Ezt a kis hátizsákot a kiutazás előtt néhány nappal együtt vettük, vagyis a kövecske nem benne maradt még régről, hanem ő tette bele most. Hozni akarta ezt magával. Az anyja kövét.
Fogom a kezemben, kibírom, hogy nem sírok. Spiterinek végre betölt a számítógépe. Jó szar net ez is-gondolom-, pont, mint nekünk otthon, és akkor ír egy nyilatkozatot arról, hogy visszaad nekem egy pár flip-flop papucsot (A PAPUCSA!), egy sapkát (A SAPKÁJA!), egy zsákot (A HÁTIZSÁKJA!), egy telefonzsinórt. Szorítom a követ a markomban. Erről nem írunk nyilatkozatot. Nem kell aláírnom, hogy átvettem egy darab kékszem-követ. A légkondi fújja rám a hideget, nagyon fázok. Jó lenne menni már.

Mikor visszaérünk Stella Marisba, kapkodva bontom ki a nejlont. Ráhúzom a sapkát a fejemre, és csak keringek le-fel a szobában. Szorítom a kezemmel, szorítom rá magamra a pár héttel ezelőtt még értéktelen, hétköznapi sapit, és csak sírok szakadatlan. Micsoda kincsek ezek most! Aztán belebújok a papucsba, az undok papucsba, amiben járni is alig tudott. Később leveszem a sapkát, és próbálok belőle kisimogatni mindent, amit még lehet. Újra felteszem. Meddig marad ott egy ember a tárgyaiban? Ott van- e egyáltalán? Ott van- e kőben, amit a markomban szorongatok?

Üldögélek fejemen a sapkával, kezemben a kék kővel a negyvenhatos papucsban.
Szárnyaim nőnek tőle.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

 

Advertisements

3 hozzászólás

  • Istenem…. azt olvasni is nehéz anyai szívvel, átélni pedig….. Minden tiszteletem, csodálatom a Tiéd!!!!

  • Veled vagyunk, sok erőt kívánunk és küldünk. Kata, István.

  • valahányszor elolvasom a Róla szóló írásaidat, mindig megmozdítod bennem a gyászt veled…
    kívánom neked, hogy a teremtő energiáid tovább vigyenek az utadon. ölelés neked…

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s