Nesz se semmi…

Úgy mondják, talán meglehet ma a temetés. Tegnap az azonosítás után kimentem a hegyre, ami ott van nem messze a konventtől. Nem is úgy kezdődött, hogy hegyet másszak, csak elment a busz, amivel be akartunk menni Rabbatba, hát gondoltam, gyalog is jó lesz oda besétálni. Jól megterveztem, hogy csak átmegyünk a hegyen könnyedén. Csak átslisszanunk, mondhatni, hisz mögötte már ott a Citadella (Máltán cs-vel ejtve) tornya. Majd így pikk-pakk odaérünk. A férjemmel voltam, gondoltam is, hogy biztos jó lesz. Nekilódultunk hát a hegynek. Ő azt gondolta, van cél, én meg azt, hogy a cél maga a menés. Nekem valójában az út volt a lényeg, a mászás-menés-történés. A vállamon ott volt a kendő, a szép fehér kendőm. Baktattam felfelé, hatalmas meleg volt, amit csak a szél enyhített valamelyest. Voltak pillanatok, mikor komolyan bántam, hogy belevágtam a túrába, annál is inkább, mert minél közelebb kerültem a hegyhez, az annál nagyobbnak tűnt. Lassan azért elkezdtem érezni, miért is jó ez nekem. Kell most menni, hallgatni, érezni a szelet, a napot, ezeket az elképesztő erőket, amik dolgoznak. Mi más tudná erővel megtölteni az utolsó sejtemig kiszívott, halálra fájt, gyötrődött, kimerült testem és lelkem, mint maga a természet?
Nem akartam beszélgetni, már azt is bántam, hogy nem egyedül jöttem. Nem a férjem ellenében akartam egyedül lenni, hanem magamért. Ahogy haladtunk egyre feljebb, én úgy némultam elfelé, miközben ő szeretett volna kapcsolódni. Nyilván unalmasnak érezte a csendet, a menést. Nem egyformán dolgozunk ezzel. Tudom azt is, hogy nem az a megszokott, ahogy én vagyok a világban. Én például egyedül szeretek lenni. Régen ezt még úgy mondtam, én szeretek egyedül lenni, mára a hangsúlyok áthelyeződtek: egyedül szeretek lenni.
Tudom, kevés ember szeret egyedül lenni, sok ember pedig egyenesen irtózik ettől. Fennen hangoztatják, hogy ők viszont félnek az egyedülléttől, miközben észre sem veszik, hogy saját kiszolgáltatottságukat reklámozzák ezzel. Aki az egyedülségtől fél, azt dróton lehet rángatni. A “félelmet” meg végképp nem értem. A legnagyobb bántalmazók sose az egyedüllétek, hanem az emberek közül kerülnek ki. Mint az köztudott.
Inkább azt gyanítom, nem az egyedüllét olyan riasztó az embereknek, hanem saját maguk. Saját önmaguk riasztja vagy untatja őket, ezért inkább vannak rossz társaságban, csak egyedül ne kelljen. Inkább beszélnek a semmiről, csak csend ne legyen. Inkább legyen felszínen kaparászás, csak megússzák valahogy az önmagukba feledkezést.

Úgy éreztem tehát, hogy jobb lenne ezt a menetelést magamban csinálni. A fizikai erőlködés segített lecsupaszítani a gondolataimat. Nem kalandoztam mindenfelé, hanem kiürült az agyam, hogy helyet adjon annak, amivel akarok foglalkozni. A gyerekemnek. Nem érdekes ilyenkor se a kilátás, se az időjárás, vagy az, hogy jó felé megyünk-e. A beszélgetés erőltetése állandóan visszaránt, megzavar, eltereli a gondolataim. A tevékenység csak a háttér ilyenkor, ami megteremti a teret a lényegnek. A léleknek. El is váltunk egy idő után a férjemmel, és egyedül mentem tovább a forróságban. Ahogy egyre feljebb értem a hegyre, a szél is úgy erősödött. Közben keresztülmentem egy elhagyott paradicsomföldön. Ki tudja, mikor járt itt ember… Máltán gyakran látni ilyet. Elvetik a növényt, próbálkoznak kertészkedéssel, aztán ott marad minden leperzselődött levelekkel, összeaszalódott terméssel. Hanyagság? Kilátástalanság? Ha az eső nem esik, ha öntözni nem lehet, ha nincs víz, akkor mi esélye lehet bárminek az életre? A klímakatasztrófa átírja a bolygót, ezt mindenki látja, akinek van szeme. Ha elfogy az élelem, elindul a nép, így aztán mi is csak időt nyerünk, megúszni nem tudjuk.
Beültem a paradicsomok közé, és eszegettem, hogy így oltsam a feltámadó szomjazást. A gyíkok riadtan nézegettek, bújtak el a porban. Nemigen jár itt senki rajtam kívül. Mikor eleget ettem a szárán aszalt gyümölcsből, akkor tovább indultam. A hegy tetején kiálltam a peremre. Mélységes csend volt. A szél olyan erővel zúgott a fülembe, hogy ha szólt volna valaki hozzám, nem is hallottam volna, ám a szélen túl nem volt semmi hallható. Egy árva nesz se.
Nesz se semmi, fogd meg jól.
Álltam tehát a forró szélben ott a szikla peremén, és úgy éreztem, olyan erők vannak itt, ebben a világban, amikhez képest én csak könnyű kendő vagyok. A szél felkaphat, hogy elsodorjon, a nap szénné égethet, a víz, a tenger bármikor összetörhet. Semmi vagyok, az egész része, kis porszem. Megfogtam akkor a kendőm két sarkát, és a fejem fölé emeltem. A szél boldogan kapaszkodott bele, tépte, szaggatta, s közben átfújta a szívemet, a gondolataimat. Üdítő volt és nagyon erős. A világ nagyon erős. Az élet nagyon erős. A halál nagyon erős.
Sírás. Mindig sírás.
Itt vagyok, veled vagyok. Eljöttem, fogtalak, maradok most is. Holnap eltemetünk. Nem lesz baj, ezt muszáj.
Nem tudtam, őt nyugtatom, vagy inkább magamat. Irtózva gondoltam a temetésre. Itt nincs hamvasztás, bár az se volna biztató. Elégni, jajistenem. Mióta megégett a karom, azóta az is riaszt, hogy elégessék azt, akit szeretek. Még mindig jobb viszont, mint homok alatt fuldokolni az idők végezetéig.
Sírás.
A szél egyre csak erősödött, szórta a könnyeket. Kósza gondolat: Talán jut néhány paradicsomnak belőlük.

Ma ígéretet kaptunk arra, hogy ha a kórház kiállítja a papírokat, akkor akár délután eltemethetjük őt. Úgy tűnik, mindenki ezt szeretné. Itt, a keresztények közt valahogy az a hiedelem, hogy a nyugalom alapja, hogy a test már ne legyen itt. Azt mielőbb el kell dugni, ne is lássuk a változásait, legyen az “nyugalomban”. Igyekeznek tehát az én fiam is eltemetni, amit én nem bánok, hát tényleg nincs mire várni. Bármennyiszer fognám meg a kezét, életet már nem tudnék bele adni a magaméból, pedig szívesen megtenném, ha volna rá módom.
Tegnap találkoztam a temetkezési vállalkozóval is, aki hasonlóan nagyon kedves és tiszteletteljes, mint eddig mindenki. Már tudom, hogy lesz egy szép koporsója a fiamnak, mutatták is a sok között, meg lesz virág is, meg Fr. Bonavia szépen elbúcsúztatja, és akkor el is lesz temetve.
Jaj.
A fiam el lesz temetve.
Tíz óra felé megjön az információ, hogy igen, egy órakor temetünk. A kórházban búcsúzunk el tőle, nincs nagy felhajtás, ami külön szerencse. Nem gondolom, hogy ő akarta volna a tömeget, félismerősöket, katasztrófa turistákat, nagy felhajtást. Mindig kerülte a feltűnősködést.

Megráz a koporsó látványa. Ez lenne akkor a vége? Most tényleg ebbe a dobozba beletették, betemetik a földbe, és vége? És a felismerés, hogy tényleg itt van. Ha most megemelném a „doboz” tetejét, akkor alatta ott feküdne ő. Úristen, itt van! És a kezem ráteszem a koporsóra, hogy így legyen valami kis kapcsolat köztünk. Csendesség van már. A tegnapi találkozás megrázó ereje mára elszelídült. Nyugalom van, szomorúság. Vége van. Még itt van kicsit, aztán alig egy óra, és be kell tenni a földbe.

Kocsival megyünk a temetőbe, őt is szép fekete autó viszi. Ahogy nézek ki az ablakon, látom, amint az emberek vígan jönnek-mennek. Nevetnek, nyaralnak, élik az életet. Így volt ez aznap is, mikor meghalt. Így lesz akkor is, ha majd én meghalok egyszer. Az ég nem szakad le, a Föld forog tovább. Születünk és elmúlunk észrevétlenül. Én itt ülök sírva, más a strandra tart. Megint más gyötrelmes betegségben kínlódik egy kórházi ágyon, és van, aki ebben a percben születik. (Remélem, nem az én fiam tér vissza éppen. Remélem, megvár azért.)

Szép hely ez, határozottan szép. Sok sárgát látok itt is, mit az egész szigeten mindenütt. Minden sárga mészkőből van, a talaj, amin bemegyünk, a kápolna, ami köré épült. Elsétálunk az épület mögé, ott sorakoznak a sírok végig. Némelyik nagyon egyszerű, másikokon olyan emlékművek, mint amilyeneket otthon is látni. Közvetlen a kápolna mögött van az én fiam helye. Ahogy közeledünk, és meglátom a tátongó mélységet, olyan, mintha egy tőrt szúrnának a szívembe. Nem akarom a gyerekem a föld alá tenni. Nem akarom. Bár lejönnének az angyalok, és elvinnék, vagy ő maga lelökné most a koporsó tetejét, és elrepülne. Nem akarom bezárni, betemetni. Bár lehetne fa, hogy kiülhessek hozzá, mikor csak kedvem tartja.

Eszembe jut a kis cserje, amit akkor kaptunk anyámtól, mikor a házunk épült. Kis gömbölyű bokrocska volt. Az apjával ketten ültették el a beköltözés örömére. Azóta kiterjesztette magát, szép és erős növény lett. Idén nyáron viszont elkezdtek a levelei száradni, s mire Máltáról hazaértünk (nélküle), végleg kipusztult.

Nem tud fa lenni a fiam. Koporsóban lesz a föld alatt.
Sírás.
A kezemben ott szorongatok egy kicsi kapszulát, egy levél van benne, amit még otthonról hoztam. Elsőegyetlen szerelme adta a kezembe még indulás előtt, hogy szeretné, ha odatenném mellé. Itt van most nálam, nem szeretném összeroppantani. Lám, ott lesz vele a lány örökkéig, ahogy mondta is neki még itt a Földön: téged foglak szeretni életem végéig.
És még azon is túl.
Fr. Bonavia sorban mondja az imákat, én egy szót sem értek belőle, de nem bánom. Odaképzelem azt, amit én gondolok. Legyen ott neked az a világ, ami a legszebb mindenek felett. Legyen ott az a béke, amire mind vágyakozunk. Vegyen körül a legtisztább szeretet, elfogadás és bizalom. Legyen minden pillanatod teljes és boldogító az idők végezetéig.
Közelebb lépek a sírhoz, és ahogy lenézek, akkor látom, hogy minden oldala kővel van kirakva. Nincs homok, hanem kicsi barlang van, amiben szépen, szellősen lehet lenni. Megráz az öröm. Ezt nem tudtam. Nem tudtam, hogy itt a sírok ki vannak falazva, hogy nem homokba fullasztják a holtakat, hanem kőtömbökkel fedik le őket.
Micsoda megkönnyebbülés! Milyen szép ez így! A koporsóra ráteszem a kapszulát, az apja is betesz neki egy levelet, és végül én is leeresztem a fehér selyemkendőm, ami három napja ül a vállamon.
Azt, amit még indulás előtt, rá sem gondolva kaptam magamhoz a ruháim közül. Ott volt a repülőn, miközben az összes bőrömet lehámlottam, aztán ott volt velem az azonosításkor, utána azon a nagy hegyen, ahová tegnap délután másztam fel izzadva, zokogva, hogy a csúcson átfújassam a széllel. Itt van most velem a temetésen is, a könnyeimet törlöm vele, aztán az utolsó pillanatban leengedem a fiamnak.
Mennyit gondolkodtam eddig, mit tehetnék ide hozzá. Valami csak jó lenne – ezen agyaltam – Milyen már az, hogy ad neki az apja valamit, ad neki a szerelme, és akkor meg én, az anyja semmit nem rakok mellé. Aztán hagytam ezt. Mi lehet még, amit nem mondtam el neki? Mi lehet még, amit adhatok? Mondjam neki, hogy szeretem? Kell mondanom? Hát tudja, nem? El is vagyok ezzel napok óta, nem is idegeskedek emiatt. Úgy is jöttem ki, úgy álltam ide mellé, hogy nem akarok betenni semmit. Mostanra azt is összeraktam magamban, hogy nem búcsúzunk, nincsen vége, csak változás van. Itt van a fejemben, a szívemben, a testét temetik el… De nem is temetik! Oh, micsoda öröm ez a bánatban, hogy nem temetik, csak beköltöztetik ebbe a kicsi barlangba. Tisztaság van, levegő, tán ha szerencsénk van, itt-ott a kövek közt a fény is beszivárog. Cikáznak az érzések bennem, látom magunkat kívülről, ahogy ő láthat most. Állunk a kuckó fölött, sírunk nagyon, egy kicsike pap fehérben imákat mormol, majd négy szomorú arcú, szelíd férfi szépen, óvatosan leengedi a koporsót.
Jaj, mennyi bánat, mennyi könny. Jaj, szegény anyám. Beteszi most mégis a levelet, hát nem felejtette el. (Látod-e, N., mindig mondtam, hogy a sírig szeretni foglak.) Apám is jön, ajándékot hozott. Hogy össze van törve . (Ez most komoly, hogy ebben a koporsóban én vagyok?). Szomorúk mind, szomorúk, hogy nem vagyok velük. Bár tehetnék értük valamit! Hé mami, a kendőd! Add a kendőd a szagoddal, a könnyeiddel, add a napfényt, a szelet, a lobogást!
Lassítva látom, ahogy a könnyű selyem leereszkedik, közben a fiam négyéves hangját hallom:
– Nagyon szeretlek, anyuci. Akkor is szeretlek, amikor nem szeretlek.

Később kimegyek Ramlára is egy csokor fehér rózsával. Megnézem a helyet, ahol kijött a vízből. A tenger nagyon erős most. Sokkal nagyobb hullámokat vet, mint mikor a fiam meghalt. Az emberek vígan fürdenek. Úszkálnak, dobáltatják magukat a hullámokkal, élvezik a víz erejét. Könnyű nekik-jut eszembe-, talaj van a lábuk alatt (nem úgy, mint az én fiamnak). Kicsit haragszok rájuk valami miatt. Most először vagyok a tengernél „azóta”, így felfoghatom ezt kicsit rituális fürdésnek. Beállok úgy térdig, átadom magam a víz erejének, és hagyom, hogy lökdössön. Néhány lépésnyire tőlem egy 5-6 éves fiú hempereg a habok közt. Nézi, ahogy állok ott a fekete ruhámban. Néz azzal a gátlástalan arcomba bámulással, ahogy a gyerekek tudnak nézni minket, felnőtteket. Én állom a szemét. Némán figyeljük egymást. A szél fújja a selymet rajtam, a víz hirtelen olyan erővel csap meg, hogy még a hajam is vizes lesz. A gyerek kelleti magát. Élvezi, ahogy dobálják a hullámok, de közben szakadatlan néz a szemembe. Nagyon különleges pillanat. Érzem, ahogy összekapcsolódunk. A gyerek tudja, érzi, hogy oka van annak, hogy ott vagyok a rózsáimmal.
Tudja, hogy valami van.
És én tudom, hogy tudja.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements

7 hozzászólás

  • Árvai Márta

    Csodálatos volt, mint mindig! Sajnos ezeket is át kellett élnem már Veled együtt. Közös bennünk az is, hogy már én is egyedül szeretek lenni! Az ÉLET valóban nagy tanítómester! Veled vagyok! Köszönöm! ❤

  • Hát engem nem könnyű meghatni, de ez….valami fájdalmasan gyönyörűen csinálod és írod le az egészet. Láttam az egészet filmszerűen, amikor olvastam.

  • Tóthné Vas Zsuzsa

    Csodálatos egyéniség vagy! Nagyszerű anya! Szerettelek, mikor a fiamat tanítottad, mos még jobban felnézek rád! Veled érzek minden mondatodban!

  • Sírtam. Meghatódtam. Nagyon szép írás. Részvétem.

  • Lepárné Ildi

    Tiszteletre méltó…csak tanulni lehet tőled…szavakat nem találok….💚

  • Hullanak érted, értetek a könnyeim. Bárcsak könnyíthetnék ezen… nincsenek szavak…. ölelés neked….

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s